A tífuszosok „kórházát” az alábbi körülmények között hozták létre: a 7. hadtesthez tartozó illetékesek a járványkórház helyét a Kijevtől nyugatra, mintegy 150 kilométerre található Dorosics nevű kolhozfalu egyetlen téglaépületében és néhány pajtájában jelölték ki. Oda irányították ezerszámra a tífuszos vagy magukat tífuszosnak valló munkaszolgálatosokat. A Dorosicsban felállított-, drótsövénnyel körülkerített kórház egészségügyi helyzete teljes mértékben elégtelen volt. A fertőző tífuszban szenvedő munkaszolgálatosokat igen gyengén élelmezték, gyógyszert nem utaltak ki nekik, és fertőtlenítés nem volt. Az önkívületi állapotú súlyos betegek rossz, tetves szalmán feküdtek a túlzsúfolt épületben. A leírt körülmények következtében tucatnyi férfi halt meg naponta, és a tetemeket a közeli istállóban rakták halomba.A kórház emberhez méltatlan körülményeit az embertelen bánásmód tetézte; az ottani őrszemélyzet a lehető legkegyetlenebbül bánt a munkaszolgálatosokkal; nem volt ritka, hogy a keret tagjai éjszakánként – a kijárási tilalom megszegése ürügyén – munkaszolgálatosokat agyonlőttek. „Az ott lévő keretlegénység ütötte-verte az embereket és az értékeiktől [megfosztotta őket]” – idézte fel az egyik tanúságtevő. – „Aranygyűrűkért és órákért adtak egy ½ kenyeret. Az is előfordult gyakran, hogy ígértek ennivalót ékszerért, és ha azt megkapták, akkor jól megverték és elkergették az illetőt. […] Volt itt egy hadapród, egy szadista, aki 25-50 botütésre ítélt súlyos, lázas embereket. Volt egy gyógyszerész bajtársam, aki előttem kapott 50 botütést a meztelen testére és a hadapród ott állt, és nevetgélve nézte. A keret parancsnoka a dorosicsi faluban lévő kórházat ellátó parancsnok szintén Eckel Gusztáv volt, a 101/34 munkásszázad parancsnoka.”
Kórházellátó század munkaszolgálatosaként, Zelk Zoltán, a keleti frontot megtapasztalt, és az ukrajnai hómezőkön megedződött lelkű író, megrázó, valóságos Dante-i képet festett a tífuszkórházról: „Úgy hittük, minden poklot megjártunk már, de a dorosicsi kórház udvarára lépve minden pokolnál mélyebb pokolba kerültünk. A pajták előtt, a bokáig érő sárban ››felvételre‹‹ váró betegek feküdtek napok óta. Naponta nyolc-tíz beteg halt meg, mielőtt bekerülhettek volna a dohányszárítóba, ahol egymás piszkában s holttesteken feküdtek a félmeztelen betegek. S volt olyan is, aki teljesen ruhátlanul hevert a bűzölgő, mocskos szalmán.”
Eliszer Kahan könyvelő így emlékezett: „Bevittek bennünket a legnagyobb pajtába, amely már zsúfolva volt betegekkel. Beszorítottuk magunkat olyanok közé, akik öntudatlanul feküdtek. Nemcsak a földön, hanem egymáson is hevertek a betegek. A padlás is tele volt nyöszörgő, öntudatlan emberekkel. [...] Napokig feküdtünk öntudatlan állapotban. Aki nem tudott kimászni ételosztáshoz, nem kapott enni. Vizet még adtak néha a mozgásképes bajtársaknak, de ételt csak egyszer, és a pajtán kívül. Néha órákig hallottuk, hogy valaki vízért könyörög, de senki nem bírt mozdulni. [...] Orvost nem láttunk. A kezelés bunkóütésekből állt. A hullákat sokáig nem vitték el, majd végül mi vonszoltuk ki őket a tömegsírba.”
„A kórház gyülekezőhely volt […], ahonnan nincs tovább” – állapította meg a túlélők egyike, Barát Endre író tömör összegezése szerint pedig „Dorosic kórháznak csúfolt kivégzőhely, [ott] nem voltak betegek, hanem pribékek”.
Tűzvész martalékává lett betegek
A Dorosicsot túlélt elenyésző számú munkaszolgálatosok egyike, a 2002-ben 87 éves Kaufmann Gyula tanúságtételéből idézek: „Arra ébredtem, hogy fojtogat a füst. Azonnal tudtam, hogy ránk gyújtották az épületet. Akik a kapun át igyekeztek menekülni, beleszaladtak a géppuskatűzbe. Magyarok lőttek magyarokra. Kimásztam a tetőre. Föntről még láttam, hogy futás közben lőtték le az embereket. Aki nem mert kibújni a pajtából, bennégett.” Hátszegi Ernő kolozsvári újságíró apokaliptikus képet festett a tűzvész másnapjáról: „Másnap reggelre ott, ahol több száz ember birkózott a halállal, nem volt csupán halom hamu és a hamuban a kerethez tartozó magyar katonák aranyfogakat kerestek.”
Szerencsésnek mondhatta magát Kaufmann Gyula, aki kijutott az égő pajtából, és a közeli szántóföldre futott, ahol halottnak tetette magát. Az életben maradt munkaszolgálatosok és az odakényszerített ukrán parasztok összeszedték a holttesteket, és az üszkös pajtától alig ötven méter távolságra ásott tömegsírba temették őket.
Temették? Fennkölt ez a szó; valamiféle vallásos szertartást sugall, imamondással, elérzékenyült polgártársak búcsúztatójával. Meghatódva ejthetnénk ki, hogy „temették őket”, ha Zelk Zoltán nyers tárgyilagossággal nem írta volna le a történteket: „Szekerekről, villával hajigáltuk gödörbe az elszenesedett holttesteket. Orrunkat szaggatta az égett hús iszonyú szaga, s körülöttünk pernye kavargott a szélben, oly sűrűn és feketén, mint szülőanyjuk, a bűn.”
A dorosicsi rémtett híre eljutott Nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi miniszterhez, aki azonnal kijelölt egy katonai bizottságot, és vizsgálatot indított, hogy a tűz keletkezésének körülményeit felderítsék, és a felelős személyek kilétét megállapítsák. A helyszínre kiszállt Tanító Béla vezérőrnagy, több magas rangú német tiszt társaságában. A vezérőrnagy intézkedése a még életben maradottak közül néhány beteget megmentett, a vétkesek felelősségre vonása azonban elmaradt. Más vélekedés szerint, a munkaszolgálatosok helyzete az ellenőrzést követően sem javult: „Kijött egy bizottság, egy orvos-tábornok és összeszidta a keretet, hogy lehet ennyi embert összezsúfolni, és hogy lehet, hogy még a padlásokon is laknak. De nem történt ez után sem javulás.”
Bizonyára ennek az eljárásnak a keretében a már említett Kaufmann Gyulát egy bizottság elé idézték, ahol azt akarták bizonyítani, hogy a munkaszolgálatosok gyújtották volna fel a pajtát. Megpróbáltak minden nyomot eltüntetni. „Egyfolytában szabotázsról meg merényletről beszéltek, hogy igazolják a golyózáport” – idézte fel Kaufmann.
A honvédelmi miniszter által elrendelt vizsgálatot lezáró jelentés volt az, amire Szakály Sándor hivatkozott: megállapítást nyert, hogy – úgymond – senkit sem terhelt felelősség, még csak gondatlanság sem történt, a „tüzet az okozta, hogy a zsidók közül néhányan dohányoztak”. A keretlegények által rendezett vérfürdőt nem említették meg a jelentésben. A tűzesetért maguk a zsidók a felelősek – jelentette a honvédelmi miniszternek 1943 júliusában küldött táviratában Szentkatolnay-Reintz Dezső táborparancsnok.
Tűzvész és fegyvertűz
A továbbiakban a dorosicsi kórház pusztulásának más tanúságtevők által leírt körülményeit veszem számba. Az egymástól független tanúvallomások egybecsengnek; a bennük fellelhető közös elemeket és kisebb különbözőségeket a tanulmány végén összegezem.
A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiájában olvasható, hogy a Szilágy megyei Benedekfalváról mozgósított Lampel Jákov Jiszrael Ukrajnában szemtanúja volt annak, amikor a keretlegények 800 zsidó munkaszolgálatosra rágyújtották a dorosicsi kórházat. Egységével temette el az 500 áldozatot.
Barát Endre író is jelen volt a tífuszos kórház szörnyűséges éjszakáján: „A barakk, amelyben helyet kaptam, egy éjszaka kigyulladt. Mindkét végén egyszerre vetett lángot. Felgyújtották? Biztos! Négyszázhatvan beteg égett benn, sokat pedig, akik égő ruhában előmásztak, agyonlőtt az őrség. Kevesen menekültünk meg a sötétben. A csontokat, a hamut és mindent, ami még megmaradt később beszántották. A szabad ég alatt feküdtünk aztán, kik túléltük a szörnyű éjszakát. Hideg szél fújt és – hétszámra esett az eső. Dorosici tavasz.” (kiemelés tőlem, L.D.)
Földes Miklóst Kisvárdáról vitték ukrajnai munkaszolgálatba. Miután a tífusz leteperte a lábáról, Dorosics községbe került; „az egyik éjszaka kigyulladt a pajta, ahol a leggyengébb betegek voltak” – idézte fel. – „Előtte kívülről betámasztották a pajta kapuját. Több száz ember égett benn. Akik kiugráltak, [azokat] legépfegyverezték.”
A szomszédos pajtából nézte végig a dorosicsi kórház leégését Eliszer Kahan A tanúvallomását, amit 1958. július 2-án tett, a jeruzsálemi Yad Vashem Intézetben őrzik. „Dorosic nevű faluba érkeztünk” – idézte fel Kahan. „Kezdett a lázam elmúlni, kezdtem magamhoz térni. Már az éhség is kínzott, ami a gyógyulás jele volt. Sikerült átvánszorognom a közeli, kisebb pajtába. Az egyik éjszaka meglepetéssel láttam, hogy a keretlegények bezárják a nagy pajta kapuját, és kívülről rudakkal támasztják meg, hogy belülről ne lehessen kinyitni. Gondoltam, így akarják betartani a kijárási tilalmat.
Pár percig, talán egy fél óráig fekhettem, amikor füstszagra lettem figyelmes. Megrettenve térdeltem fel, és néztem ki a résen, mert nyilvánvaló volt, hogy a deszkafalú, nádtetejű pajtákban, magatehetetlen betegekkel telve, egy tűzvész hatása szörnyű lehet. A kijárathoz másztam, onnan láttam, hogy füst szállt fel a nagy pajta mindkét végéről, és pillanatok alatt a magasba csaptak a lángok. Ijedten kiabáltam. Az udvaron járkáló keretlegények ordítottak, hogy fogjam be a számat. Döngött a nagy pajta fala, amelyet belülről ostromoltak az áldozatok.
A keretlegények láncba rendeződtek. Egyeseknél géppisztoly, másoknál puska volt.
Végre kidőlt a pajta kapuja. Kirohant néhány munkaszolgálatos. A menekülőket nyomban leterítették. Egyre többen próbáltak szétszaladni. A keret ekkor már szabályszerű sortüzeket adott le. Nem hiszem, hogy bárkinek is sikerült élve megmenekülnie.
[...] A lövöldözés még egy jó ideig eltartott, aztán a pajta teteje nagy robajjal bezuhant. Rettenetes bűz töltötte be a levegőt. Égő hús szaga terjengett. Lassan elhaltak az üvöltések, jajveszékelések, időnként még egy-egy lövés dörrent. Néhány óráig még látszottak a lángok, de reggelre csak az üszkök füstölögtek.
Reggel kimehettünk, és láttuk a romokat, a félig elégett hullák tömegét. Később hallottam, hogy a pajta összedőlése után sikerült néhány embernek elmenekülnie. Ők kikúsztak a határba. Onnan hozták vissza őket a keretlegények.”
A lángra lobbant pajta egyik túlélője a dési Singer Zoltán volt, aki a maga szerkesztette Jizkor-könyv A 110/34-es munkásszázad története című fejezetében igen részletesen írta le a dorosicsi ún. kórház viszonyait és az ott kitört tűzvész körülményeit. Singer annak köszönhette a megmenekülését, hogy már lábadozóként került a dorosicsi kórházba. A tanúságtételének megbízhatóságát alátámasztja, hogy a kórház munkaszolgálatos orvosait sem kíméli; úgy véli, a kőépületbe csak azok a betegek juthattak be, akik 500 pengős kötelezvényt írtak alá, és a pajtáknak is megvolt a maga taksája. Ilyenformán a legsúlyosabb betegek többnyire a szabad ég alá kerültek. Mindebbe, Singer szerint, a honvédek nem szóltak bele.”
„Ilyen körülmények között érkeztünk el 1943. április 30-ig, pészách ünnepének utolsó napjáig. Akkor történt, azon a kitörölhetetlen éjszakán, hogy az egyik pajta, amelybe nyolcszáz ember lehetett egymás hegyén-hátán begyömöszölve, közöttük jómagam is, egyszerre mind a négy sarkán lángolni kezdett. Egymástól távol levő négy ponton keletkezett a tűz, nem lehetett tehát kétséges, hogy nem öngyulladás történt, hanem az őrség gyújtotta fel a pajtát. Később az is kiderült, hogy az ajtókat kívülről bedrótozták. A lángok villámgyorsan futottak végig a száraz szalmán és a faburkolaton, és pillanatok alatt szörnyű, kétségbeesett ordítozás és jajgatás verte fel az éjszaka csendjét. Az egészségesek és az eszméletnél levő betegek égő fáklyaként menekültek az omladozó gerendákon keresztül a szabadba. Az őrség azonban készenlétben állott, és géppuskatűz alá vette a menekülőket. Mindössze tíz percig tartott a pokol, tíz örökkévaló percig. A pajta és a benne lévő emberek legnagyobb része élve égett, és megüszkösödött tetemük reggelig hevert halmokban a leégett pajta helyén.
A menekülők nagy részét a gépfegyvergolyók ölték meg, sokukat pedig néhány órával vagy néhány nappal később, a súlyos égési vagy lövési sebek következtében beállott halál váltott meg embertelen kínjaiktól. Csak néhányan menekültünk meg e szörnyű katasztrófából. A lángokból kimenekülve, nekem a jobb lábamat lőtte át az egyik gépfegyvergolyó, és a hasamon csúsztam a közeli nyitott pajtáig, ahol a vérveszteségtől eszméletemet vesztettem.” (kiemelés tőlem, L.D.)
Gold Hermann tanúságtevő így idézte fel a szörnyű éjszaka másnapját:
„Reggel láttam, hogy a legnagyobb csűr földig égett, s tele volt égett testrészekkel, csontokkal. [...] az a kisebb csűr, amelyben én feküdtem, nem gyulladt meg [...] A századunkból mintegy harmincan maradtak [meg] a kétszáznegyven emberből.”
A dorosicsi mészárlás kapcsán egyetlen büntetőpert folytattak, Gyarmati László karpaszományos őrmester ellen; elítélték, és 1948. augusztus 27-én kivégezték. Dr. Szentendrei László őrnagy, a 116. számú tábori kórház parancsnoka volt 1943-ban a rangidős tiszt; ő adhatott ki tűzparancsot. A háború végén elmenekült, és Passauban élt. A kórházparancsnok kiadatását ismételten megtagadták. A tábor őrségének fellelhető listáján harminchárman szerepelnek; Gyarmati kivételével senkinek nem esett bántódása. Jelentkezett egy magyar szemtanú is, aki felidézte a kórházparancsnok embertelen magatartását. Az 1994-ben 91 éves Bikácsi László, a Képzőművészeti Egyetem nyugalmazott tanára, 1943 márciusában Korosztenybe (Köröstyénbe) került, a 116. számú tábori kórházhoz, ahol az adminisztrációs irodát vezette. Ehhez a kórházhoz tartozott a közeli dorosicsi tífusz elfekvő is.
„A kórházigazgató főorvos, Szentendrei Endre – aki a háború végén, Ausztrián át Németországba menekült – kifejezetten antiszemita ember volt. Reggelente megkapta az éjjel elhunyt munkaszolgálatosokról a jelentést. Éjszakánként három-négy-öt tífuszos beteg halt meg. Szentendrei őrnagy ezt mindig kevesellte. Eljött aztán az a bizonyos reggel, amikor legalább háromszáz halottról szólt a jelentés. ››Ez igen!‹‹ – mondta a főorvos. – Ezután a kórház orvosával együtt gépkocsiba ült, és mint irodavezetőjének vele kellett mennem a korosztenyi tábori kórház körletétől 30-40 kilométerre lévő Dorosicba. Amit ott láttam, attól majdnem elájultam. Szénné égett, iszonyatos holttestek hevertek a mezőn.”
Közkincsként elérhető tanúságtételek
A „DEGOB jegyzőkönyvek” képezik a világ legnagyobb holokauszt adatbázisát. Több mint 3500 jegyzőkönyv teljes szövege a világhálón is hozzáférhető. A deportálás és a munkaszolgálat számos túlélője 1945 kora nyarától a budapesti zsidó segélyszervezet, a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (DEGOB) által vezetett szeretetotthonokba került. Ott a DEGOB munkatársai a magyarországi holokauszt mintegy ötezer túlélőjének személyes történetét rögzítették; részletes jegyzőkönyvet vettek fel a háború idején elszenvedett megpróbáltatásaikról. Íme, a DEGOB négy Dorosicsra vonatkozó jegyzőkönyve közül három (a negyedik személy nem volt jelen a helyszínen, csak közvetve ismerte annak történetét). A tanúságtevőket a nevük kezdőbetűi és a születési éve azonosítja; a jegyzőkönyv-részleteket az eredeti dokumentumok elütéseivel és nyelvi botlásaival közlöm.
B. I. (sz. 1917) ungvári fényképész, a 108/18 munkaszázad munkaszolgálatosának tanúságtétele: „1943-ban Ukrajnában én is tífuszba estem és hírhedt Dorosicsba kerültem, ahol a magyarok felgyújtották az egész korházat, amikor én is benn voltam a többiekkel együtt. Ajtókat, ablakokat betámasztották, hogy ne tudjunk kiszabadulni. Nagy nehezen mégis kinyitottunk egy-egy ablakot, a rengeteg ember mind egyszerre akart kijutni, mindenki egymásra mászott, őrült kavarodás volt. Letaposták az emberek egyik a másikat. Égő emberek menekültek ki az épületből, akik azután belerohantak a géppisztolyokba amivel kinn vártak. Én magam is égési sebek árán tudtam kiszabadulni, ami azután begyógyult. Rengetegen ott pusztultak.”
V. J. budapesti tisztviselő (sz. 1909), a 101/303 munkaszázad munkaszolgálatosának tanúságtétele: „Visszavonulásunk során jöttünk Turcsánkáig, ott tífuszos lettem és bevittek a dorosicsi kórházba. Ott egy fabarakkban, jászolban lettem elhelyezve, mint flekktífuszos. 2-3 olyan barakk volt, ahol zsúfolva feküdtek az emberek, saját ruhájukban, vagy mezítelenül. […] Láttam egy éjjel, hogy a másik barakk kigyulladt, én tudtam, hogy százával égtek benn a betegek. Néhányan megmenekültek, ezeket a sebesült betegeket a konyhában lévő készlet margarint feloldva, gézzel becsomagoltuk a sebeket.”
F. I. kockaszállási mérnök (sz. 1911) 108/37-es munkásszázad munkaszolgálatosának tanúságtétele, aki Dávidkáról került Dorosicsba: „Az egyik barakban 700 ember feküdt, köztük én is. A tisztek parancsára 1943. március 11-én (sic!) este a kapukat kivülről ránk zárták, és az épületet 4 oldalról felgyújtották. A tüzet bajtársaink észrevették és odarohantak, hogy kimentsenek minket, de puskás őrök állták útjukat és 3 fiút agyonlőttek. Hosszú dulakodás után mégis sikerült a barakba behatolni, és 200 embert sikerült a tűzből kihúzni. Én is ezek között voltam. A többi 500 ember bent égett. [...] Ez megbocsáthatatlan, állati [...] cselekedet volt. 200-unk közül, akik az égő barakból ki lettünk húzva, később még 70 ember halt bele [az] égési sebeibe.” (kiemelés tőlem, L.D.)
Zelk Zoltán – Dorosics krónikása
A munkaszolgálatos Zelk Zoltán írót a 101/34 tábori munkásszázaddal Dorosicsba vezényelték, a kórházat ellátó századnak. Ott „napokig feküdtek együtt élők a holtakkal, lázban, mocsokban, étlen-szomjan, Zelk százada naponta vonszolta ki a még élők közül a csontvázzá aszott holtakat, harmincat-negyvenet. Egy éjszaka aztán felgyújtották a pajtát. Aki menekülni próbált, azt gépfegyverropogás fogadta.”
Közvetlenül a háború után megjelent írásában Zelk Zoltán így idézte fel a borzalmak éjszakáját:
„S egyik éjszaka, valamivel éjfél után, a napos üvöltő hangja tépett fel álmunkból:
– Ég a kórház! Ég a kórház! – üvöltötte, s mi rémülten futottunk az utcára, a lángoktól pirosra festett ablakok közé.
A kolhoz legnagyobb pajtája, ahol hétszázötven beteg feküdt, jajgatva recsegett az égő szalmatető alatt. Hajdani, drága társammal, szegény Dallos Árpáddal álltunk egy ház tövében, s ő, mint az eszelős, egyre hajtogatta:
– Ki víz által, ki tűz által…
S ki fegyverek által: egyre sűrűbb fegyverropogás hallatszott. A menekülő betegek lángoló ruhában, fáklyaként futkostak az udvaron. Rájuk lövöldöztek, ők buktak alá, mint a pajta gerendái, amiket a tűz kettéharapott…
Több mint ötszáz tífuszos beteg pusztult el a karóval betámasztott ajtó mögött. S a padlás létráját is hiába keresték ezen az éjszakán a fent fekvő betegek. Kik gyújtották fel a pajtát? Élnek-e még a gyilkosok? Tudnak-e aludni? Álomra csukott pilláik alatt nem futkosnak az égő hajú, tűzmarta szerencsétlenek?”
Lévai Jenő Zsidósors Magyarországon című könyve a munkaszolgálatot csak érintőlegesen tárgyalja; a Dorosicsban történtekről azonban így is említést tesz. A Dontól való visszavonuláskor, Kijevbe érkezve a megmaradt munkaszolgálatosokat kiütéses tífusz-járvány tizedelte meg. „A részükre berendezett ››járványkórház‹‹-nak kinevezett pajtákat több esetben rájuk gyújtották és géppisztolyokkal végzik ki a menekülők százait (Dorosics). A 40.000 munkaszolgálatosból végül is az 1943. év folyamán alig néhány ezer tér vissza. Ezek is további szolgálatra képtelenek.”
Katona Béla közvetlenül a háború után írt alaposan dokumentált könyvet a nagyváradi zsidóság világháborús megpróbáltatásairól. A munkaszolgálat kapcsán kitért a tífuszosok kórházának felgyújtására is: Dorosicson 1943. április 29-ról 30-ra virradó hajnalán a mintegy 670 munkaszolgálatos beteg elfekvőjét felgyújtották. Előbb a két bejáratot gerendákkal betámasztották, majd az épület négy sarkát alágyújtották. Néhány betegben volt még annyi erő, hogy kitörjön a lángoló deszkafalon át; odakint sortűzzel terítették le őket. A golyó mintegy 56 személy életét oltotta ki. A lángok martalékául esett 478 személy között volt Bergfeld Simon egyetemi hallgató, Bergfeld céckei szeszgyáros fia. Feltételezhetően ott lelte halálát Steiner Lajos nagyváradi pék, sütőüzem tulajdonos is. Reuven Tsur izraeli nyelvészprofesszor önéletírása szerint, Tsur szerint a nagybátyját, Steiner Sándort „a dorosicsi tífuszkórházban látták utoljára”. Megemlítendő, hogy a dorosicsi kórház túlzsúfoltsága miatt három nagyváradi munkaszolgálatos már nem fért be oda. Így a csodával határos véletlen folytán megmenekült Deutsch Elemér orvos, Balázs Emil szénkereskedő és Pollák Endre ügyvéd. Az utóbbi, Paul Andrei néven, a háború után felállított kolozsvári Népbíróság főügyészeként vállalt szerepet a háborús bűnösök felelősségre vonásában. Ugyancsak túlélték a dorosicsi kórházat Fuchs Jenő földbirtokos és Braun Miksa, a nagyváradi Carmen-cipőgyár igazgatója.
A Székelyudvarhelyről és környékéről 1942-ben behívott 214 zsidó férfit egyazon századba sorolták. Közülük 1943 őszére alig tizenketten maradtak életben. Közöttük Schwächter Ernő, aki 1993-ban kötetben tette közzé Székelyudvarhely megye zsidóinak háború alatti szenvedéseit. Többek között felidézte, hogy „a tífuszosokat Dorosicsibe (sic!) vitték. A kórház egy óriási istálló volt, ahova mindenki igen rossz állapotban jutott. […] A fegyveres őrök rettegve a megbetegedéstől, nagy távolságból figyeltek, nehogy valaki megszökjön. […] A magyarok nem tudtak mit kezdeni a tifuszos zsidókkal. Orvosságot nem volt szivük adni, inkább felgyújtották a dorosicsi kórházat minden oldalról egyszerre. Én is ott voltam. A betegek nagy része ott égett. Én beleestem egy futóárokba, így maradtam életben.
Schmidt Mária szerkesztésében, a szerkesztő magánkiadásában jelent meg 2002-ben Dénes Béla orvos emlékirata, amelyben az esetet egyetlen mondatba tömöríti: Dorosicsban „történt az a borzalmas dolog, hogy a munkaszolgálatosok barakkját tífuszjárvány miatt felgyújtották, s az összes munkaszolgálatos odaveszett.”
Neufeld György dr. ismert kolozsvári szakorvossal készített interjúmat a Szőcs Géza szerkesztésében megjelent A Dunánál című folyóirat közölte. Újraolvasva az ukrajnai munkaszolgálatról elmondottakat, Neufeld dr. így vélekedett: „erről a témáról nagyon sok írás jelent meg, így banalitás lenne újra elmondani a doni visszavonulás borzalmait, a lábon hordott flekktífuszt, a dorosicsi zsidó flekktífusz ››kórház‹‹ (valójában több szalmatetős istálló) felgyújtását és a kimenekülők legépfegyverzését, az állandó éhezést, veréseket, gúzsbakötéseket.” Vagyis Dorosics kérdését Neufeld dr. közismertnek tekintette.
A Dorosicsban elpusztult Simai Endre budapesti bőrdíszműves-modellező sorsát felidézte a húga, Polgár Ferencné sz. Simai Györgyi, és a tanúságtétele a Centropa adatbázisában kapott helyet. Keresztény tanúságtevő elmondásából tudta meg, hogy a még megmaradt munkaszolgálatosokkal együtt Simai Endrét „elhelyezték egy istállóban. Aztán rájuk gyújtották […], és ott bent égtek valamennyien. Ezek között volt az én idősebbik bátyám [Simai Endre].” Pontosításként a Centropa adatbázis szerkesztője hozzáfűzi: „Endre feltehetően Dorosicsban halt meg. 1943. április 30-án Dorosics kolhozfaluban (Ukrajnában, Zsitomir és Korosten között) egy járványos betegekkel zsúfolt pajtát felgyújtottak. Itt 800 beteg volt, közülük talán tucatnyian menekültek meg, a többiek vagy bent égtek, vagy legéppuskázták őket a keretlegények, amikor az égő pajtából menekülni próbáltak.” A szerkesztő vélekedését csupán azért idézem, mert alátámasztja, hogy a dorosicsi munkaszolgálatosok sorsa ma már közkincs (angol szakkifejezéssel: in the public domain), vagyis olyan szellemi alkotás, amelynek felhasználására a jog nem ír elő korlátozást.
Egybecsengő tanúságtételek és vitéz Nagybaczoni Nagy Vilmos feljegyzése
A túlélők tanúságtételének összegezése: a pajta, amiben több száz beteg feküdt, (a számuk 450 és 800 közöttire tehető) egyszerre két végén gyulladt ki (de az is lehetséges, hogy egyszerre a négy oldalán), ami annyit jelent, hogy kintről felgyújtották. A felgyújtást van, aki benzinnel történt megöntözésnek tulajdonítja, más (e tanulmányban nem idézett közvetett forrás) egyenesen lángszóróval történt felgyújtást említ. A tanúságtételek egybehangzóan úgy vélik, hogy a két kijárati ajtót (és az ablakokat is) a pajta kigyulladása előtt eltorlaszolták; a kijárati ajtókat betámasztották (Zelk Zoltán szerint karóval, mások szerint rudakkal vagy gerendákkal), vagy pedig bedrótozták, vagy egyidejűleg betámasztották és bedrótozták. Zelk azt írja, hogy a padlásra vezető létrát azon az éjszakán hiába keresték a bent rekedt betegek. Az áldozatok számának a becslése is nagyjából azonos, a hivatalosan dokumentált 396 munkaszolgálatostól a Katona Béla által összesített 534 személyig (az elmondása szerint 478-an bent égtek, és 56 kirohanó férfit agyonlőttek).
Amennyiben bárki a túlélők nyilatkozatait elfogultsággal vádolná, hadd idézzem Nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi miniszter emlékiratát. Nagybaczoni „példátlan eset”-nek ítélte meg a Dorosicsban történteket, amelyeket jelentettek neki. A doni vereség után, a 2. hadsereg munkaszolgálatos századainak „visszavonulása során Dorosicnál egy kolhozban több mint 700 beteg munkaszolgálatost egy nagy istállóépület padlásán helyeztek el. Ezeknek legnagyobb része kiütéses tífuszos volt. Éjjel a pajta kigyulladt, és az égő padlásról, mint lángoló fáklyák ugráltak le a szerencsétlen munkaszolgálatosok, hogy meneküljenek a tűzhaláltól. Lent azonban géppuskatűz fogadta őket. Azt jelentették később, hogy az égő embereket azért kellett lelőni, nehogy tőlük a major többi épülete is tüzet fogjon. Ez volt itt a tűzoltás. Az épület természetesen porrá égett, és benne 400 ember. A vizsgálat azt állapította meg, hogy a betegek valamelyike cigarettára gyújtott, és attól fogott tüzet a tető. Ebből is látható, hogy milyen zsidóellenes hangulat uralkodott az arcvonalon, amely ellen egy-két parancsnokot kivéve, senki sem emelte fel a szavát. A többségük azt mondta, hogy a közhangulattal nem lehet szembeszállni.” Nagybaczoni Dorosicsra vonatkozó bejegyzését részletesen idézi Nemeskürty István a 2. magyar hadsereg pusztulását adatoló legendássá vált könyvében. Noha Nagybaczoni Nagy Vilmos megfogalmazása szerint a pajta kigyulladt, nem pedig felgyújtották, a szövegkörnyezet arra enged következtetni, hogy a honvédelmi miniszter nem fogadta el a tűzvész keletkezésének cigarettára gyújtással történt megokolását, hanem azt zsidóellenes megnyilvánulásnak tekintette. Másfelől, Nagybaczoni feljegyzése hitelesíti a menekülő betegek legépfegyverezését állító tanúságtételeket.
Kóda
Az írás szerzőjeként szükségét érzem annak, hogy néhány személyes szót is szóljak. Az eddigi vizsgálódási területem főként a vészkorszak észak-erdélyi vonatkozásaira korlátozódott, Dorosics története azonban így is előjött, a kolozsvári és a nagyváradi túlélők tanúságtételeiben. A kérdéskörnek ma már hatalmas az irodalma, és annak jelentős része a világhálóról letölthető. Randolph L. Braham professzor munkáiban részletes leírást találunk a dorosicsi kórház felgyújtásáról, és a bibliográfia kötetében Dorosics háromszor szerepel. A dr. Szendrei László őrnagy, kórházparancsnok irányítása alatt álló 116. számú tábori kórházhoz beosztott, összesen 32 tagú keret teljes névsora ismert. Az utóbbi évtizedben a téma napirendre került; cikkek, írások, tanúságtételek jelentek meg róla a Népszabadság, a 168 Óra, a Remény, valamint a Múlt és Jövő hasábjain. A tífusz-kórház helyén 2005 szeptemberében emlékhely-temetőt állítottak fel. Nem feltételezhető, hogy minderről a szakterületet tanulmányozó történésznek nem lenne tudomása. Ezek szerint másról van szó. Az adatok, tények tudatos elhallgatásáról. A vitapartner némasága pedig önkéntelenül is Babits Jónásának szállóigévé vált híres soraihoz kalauzol.
Nem felhasznált irodalom
- Zsadányi Oszkár „Dorosits”. Új Élet (Budapest), 1947. szept. 18.
- Freilich, Samuel „The Coldest Winter” (A leghidegebb tél). Kézirat. New York, Holocaust Library, 1989.
- Vámos Miklós Apák könyve. (Budapest: Ab Ovo Kiadó, 2000.; 2. kiadás: Európa Könyvkiadó, 2011.)
- Vámos György „Auschwitz lángjai máig perzselnek”. Magyar Hírlap Online, 2011. május 5.
