Milyen az Alföldi-színház? Röviden: kérdez – megmondás, kész receptek helyett, felzaklat (bármit csinál). Prioritása: a közönség a fontos, ráadásul az új közönség, a fiatal publikum, aminek értő jelenléte feldobja. Új közönséget akar, nevelni akar, mondanám, de a szó elkopott, maradjunk annál, hogy az értő közönség – számára minden. Meglett az eredménye: lásd az utolsó előadások hálálkodó, sírva búcsúzó publikumát. S talán harmadikként: a társulat, az összetartozás, a munka vezényelte csapatmunka. Csáki könyve ezeket az elemeket szálazza ki, nem részletezem.
Csáki bizton kezeli a produkciók utóéletét - elemzéseiben kiemelt helyet kap az Egyszer élünk és kicsit az öt évet nyitó Szorokin A jég című produkciója. Ezeken a pontokon – másutt is - beidézi a legfontosabb kritikákat (például Tompa Andreát, Koltai Tamást, Tarján Tamást, Kovács Dezsőt) - csak hogy lásd, hogyan „feküdt” a darab a korabeli közvéleményben. Ami megint csak újdonság: színházi témában minden szerző „mindent tud”, tehát alig támaszkodik a szakma (közvélemény, kritika) háttéranyagára. Csáki viszont behozza ezt is, s vele a színházi élet mélyrétegét, vitáit, sőt olykor előítéleteit. Alföldi persze itt is közbevág: legtöbbször az bántja, hogy a kritika (a szakma) nem vett észre fontos újításokat, illetve fontos színészi teljesítményeket (például Bánfalvi Eszter kopaszságát – a Szent Johannában maga vállalta ezt az áldozatot, de ez dobta meg a Shaw-darab előadását is, de hiányolja, hogy a Hamletben nem vették észre Szabó Kimmel Tamás megoldását, illetve később László Zsolt nagy váltását. És még valami: Csáki addig noszogatja Alföldit, míg elismeri, hogy Az ember tragédiája nem teljesen megoldott produkció, ám egy valamihez tíz körömmel ragaszkodik: a fiatalok jól vették, értették, együtt éltek vele – sokan többször is megnézték – és ez számára mindennél fontosabb. Vagyis nem azt széljegyzeteli, hogy vele (Alföldivel) hogyan bánik a szakma, hanem ha felszólal, akkor, mint „családapa” gyermekei teljesítményének értékelését hiányolja – mert megérdemelnék.)
Külön fejezet – az időrend, az évről-évre haladás után – a nemzeti dráma című diskurzus. Hogy milyen egy korszerű nemzeti színház, abba ők se mennek bele, lásd az öt év summáját: abból kiderül, Alföldi hogyan gondolta. Azért ennél többet olvashatsz: Csáki végig hangsúlyozza a kérdező, problémázó – és nem tézist-kínáló – színház elsőbbségét, azt a színháztípust, aminek előadásai elkísérik a nézőt az utcán, villamoson és otthon is. És eme problematizáló játékfelfogás alól a magyar klasszikusok sem jelenthetnek kivételt. Azaz – mondja Csáki – bátran kell szakítani a Nagy Klasszikusokra rákövesedett játékkonvenciókkal, és a jelenre kérdezés pontjait kell megtalálni (nem könnyű: teszi hozzá) mert csak így lehet belemászni a „nemzeti dráma” lelkébe. Ám a könyv szépen lebontja azt a vádat, miszerint ez a csapat nem foglalkozott a nemzeti drámakinccsel. Bánk bán, a Tragédia, János vitéz, Csongor és tünde színén és fonákján – akarom mondani: problematikus mivoltában – sokszor szerepelt a műsoron. (Nagyképűen: Alföldi mindegyiket dekonstruálta, hogy megmutassa e darabok mai arculatát.) És volt Bródy Sándor (Tanítónő), volt Úri muri. Na, jó, lehetett volna több új magyar darab, - bár volt Biblia-projekt, egy sor hazai drámával – és jöhettek volna máshonnan is vendégjátszani. De Ascher Tamás – akit Csáki meghív az összegző értékelésre – pontosan jelzi: egy színház összeérésének (teljesítménye kibontakozásának) idejét: egy ilyen ciklus nyolc év, Alföldi esetében a circumstanciák (szóval a politikai darálók) félbeszakították az építkezést, és talán (biztosan) az öt év végén lehetett volna többfelé is kinyújtani a kezet.
Na és akkor – last, not least - a buzizásról. (Más színház című fejezet.) Csáki merész késsel vág bele a vádak-tények, vagyis az előítéletek tömegébe. Hogy sok a buzi. Csáki végigveszi az érintett darabokat, aztán arra jut, hogy ez az egész csak ürügy: a másság a probléma, mert sok a zsidó is, a cigány is - nálunk mindenki valamelyik kisebbség lakója -, ezt megjeleníteni a színház dolga. Jó érv, talál. Nem biztos, hogy leszereli a ma dívó homofóbiát. De beszél róla. Amúgy meg nekem lehetett volna kevesebb meleg is az ötéves programban, mondjuk a csóró létről valamivel több fejében. De ez csak ízlésbeli differencia.
Csáki azért tud mélyre ásni e színház teljesítményében, mert e Házban mindent látott, volt, amit többször is, sok bemutatóról írt, és persze Alföldi-fan. Így aztán egy kérdést csak ő tudott autentikusan feltenni: miben változott az igazgató-rendező az első évad nyitánya és a zárófejezet között? A kérdés telitalálat, Alföldi előbb ki akar térni előle, aztán Csáki fejére olvassa, hogy a Sirály, vagy a Mephisto egészen más – letisztult csúcsteljesítmény, ilyet a kezdő igazgató nem tudott volna abszolválni. Ezek a rendezői-színi elemzések már nem „mindent akaró”, netán újdonságvadász produkciók. Szóval átgyúródott, érett lett - ha nem utálnám a kifejezést: nagyot fejlődött. Alföldi kénytelen feltenni a kezét. És valóban a könyv ezt a – cikk-cakkban – de felfelé haladó grafikont keresi-találja meg. Csáki ezért is engedheti meg magának, hogy keményen belemásszon egy-egy rendezése gyengéibe, mert – utólag már pontosan be tudja mérni, hogy onnan hová lépett tovább a rendező. Beérett egy nagyképességű művész. Cinikusan azt is mondhatnám, hogy jót tett vele a sok balhé, ami körülvette, nagyon össze kellett kapnia magát, hogy mindezt kizárja, hogy csak Botho Strauss-ra vagy éppen Csehovra koncentráljon, és odaszegezze társulatát is: a munkára. És közben mozgósítsa önmaga tartalékait. Mert abból van neki bőven. (Bár mikor ezt írom, épp azt gondolja, mindent kiadott magából, kifogyott a tartalék…- nem csodálom)
Nem lehet egyedül csinálni. Csáki hozza elő belőle, hogy igen, Udvaros Dorottyát és Básti Julit tartotta a Ház tartóoszlopának. (A könyv külön fejezetben elemzi játékukat, egyéniségüket: szép kettős portré. Annyira, hogy Udvarosban a sok játéklehetőség között a bohócost is felfedezi - mint megtudom: Andrei Şerban hatására. A fiuk közül László Zsolt és Stohl András alkotta körötte-vele a véd és dacszövetséget. Ilyen „oszlopok” között biztosan áll a lábán.
És persze a fiatalok – például Bánfalvi Eszter – külön fejezetben. Ő a Johanna. Aztán amit Alföldi erről a színésznőről elereszt, az egy mini-dili mintapéldája is lehetne: - „Néha tényleg meg tudnám ölni, mintha nem lenne agya”- hogy a legenyhébbet idézzem. Persze előtte ugyanő így vezeti fel Csáki Judit Bánfalvi interjú-fejezetét: „Eszter tényleg a Johanna, őt soha semmilyen körülmény nem kényszerítheti arra, hogy ne mondja el a véleményét…lángol a szeme, meg is mondja és mondja, ha bármilyen apró igazságtalanságot érzékel a világban. És nemcsak a színházban, hanem odakinn a világban is: a hajléktalanok, a kutyák, a gyerekek, a romák…” Csáki meg mindkettőt belerakja a könyvébe: nesze, ilyen vagy. És tényleg ilyen.) Kieg.: a fejezet végén azért ott van Alföldi virágcsokra: „nagyon jó színész. Igazi, nagy, fanyar színésznő lett belőle az elmúlt évek alatt. Együtt nevelődtünk – ezért hálás vagyok neki.” Hm. Nem semmi, úgy értem az egész egyben…
„Alföldi színháza”, mondja a cím: ami azt is jelenti, hogy „fennhatósága” alatt mások is rendeznek, hagyja élni színházát, bár láthatatlan kézzel kormányozza hajóját. (Bocs a képzavarért.) Mohácsi Jánost már említettem, de ilyen Novák Eszter, Valló Péter, Zsótér Sándor, Rába Roland, Znamenák István, vagy a nagy sikerű Andrej Şerban, vagy éppen Mundroczó Kornél (és még sokan mások…) A plurális tér. - Valamint vendégjátékok, - de ezeket már nem sorolom.
Nem, mert már így is „kettős portré” lett e könyvrecenzióból: Csákiról és Alföldiről, egyik a másikban, nem tudtam őket szétszálazni. De ez így van jól: Csáki kitalálta a legjobb munkaportré (színház portré) megoldást. A beszélgető-könyvet, aminek persze ő a sorvezetője, elemzője, kritikus rálátója. Ezért zavar a sok „külsős” a könyv végén. Ascher Tamás kivétel: ő látja a legprecízebben Alföldi színházának erényeit és gyengéit, kritikája kemény és tiszteletteljes – mert hozzáteszi: sokféle színház lehetséges. A többiek, akiket Csáki könyve végén behív, (Mások a Nemzetiről című fejezet) – benne csupa nagy név -, formailag stimmelnek, tartalmilag viszont ez már sok. Elmaradhatott volna. Itt túlíródik a monográfia, átcsap rajta a túllihegés.
Ami viszont sokat ér, az a színháztörténeti adattár: az öt év minden bemutatója, szereposztása, rendezője, stábja valamint – és most figyelj! – előadás- és nézőszám, (hányan látták) és hogy melyik produkció mennyibe került. Hát ez egyedülálló adatközlés, több mint információ vagy elszámolás – ha akarom, akkor e számokon is mérődik a színház „objektív” teljesítménye.
*
Négyszázhuszonhat oldalon „A műhely” elevenedik meg – sztorikkal, dokumentumokkal, kritikákkal, elemzésekkel, vitákkal, veszekedésekkel és nagy-nagy szeretettel egymás és a meló iránt. A könyvnek ez a végső nagy dobása. (Libri)
