A KZ nem elsődlegesen lét, hanem valóságosan irodalmi szöveg. Nem mimetikus. Auschwitzról nem lehet klasszikus regényt írni. Kertésznek Imrének igaza van: „Ha Auschwitzról írunk, tudnunk kell, hogy Auschwitz - egy bizonyos értelemben legalábbis - felfüggesztette az irodalmat. Auschwitzról csak fekete regényt lehet írni, tisztesség ne essék szólván: folytatásos ponyvaregényt, amely Auschwitzban kezdődik, és mind a mai napi tart. Amivel azt akarom mondani, hogy Auschwitz óta semmi sem történt, ami Auschwitzot visszavonta, ami Auschwitzot megcáfolta volna. A Holocaust az én írásaimban sosem tudott múlt időben megjelenni.” Kiüresedett a lét fogalma, Auschwitz ideje abszolút, folytonos jelen idő.
A nemzetiszocialista koncentrációs tábor különös létesítmény. „A láger az a tér, amely akkor nyílik, amikor a kivételes állapot szabályként kezd működni…, olyan intézmény, amely nem volt alapítva, hanem egyszer csak ott volt.” Ez a »darab föld«, „amely a normál jogrenden kívül helyezkedik el, azonban abban a pillanatban megszűnik valamin kívülinek lenni, amint renden kívüli állapota lakói számára normaként képes realizálódni.”
A KZ nem gettó, amely csak megállóhely, hanem végállomás. A gettó a zsidók számára kijelölt lakónegyed, amelyet eredetileg csupán a zsidóság sajátos közös életmódja miatt, elkülönítésükre hoztak létre és amelyet később az állam jelölt ki kényszerlakhelyül. A náci Németország (nemkülönben Magyarország) a gettókat a zsidók összegyűjtésére használta és innen hurcoltatta el őket a koncentrációs táborokba.
A budapesti „nagy” gettót 1944 december elején zárták le. A csillagos házból ide átköltöztetett, engem cipelő nagyanyám (anyámat ekkora már Dachauba deportálták, munkaszolgálatos apámat elvitték) nem talált szabad helyet a gettóban kijelölt ház zsúfolt lakásaiban. A házmester megkönyörült rajtunk, szerencsénkre, mert neki volt tűzifája. A fűtött udvari lakásban sem lehetett azonban túl meleg, mert kétoldali vesegyulladást kaptam. Nagyanyám kiszökött a gettóból és rémtörténetbe illik ahogyan az előtte többnyire bezáruló ajtók ellenére sikerült gyógyszert és az orvos rendelte tápláló élelmet szereznie. Túléltem.
Heller Ágnes így emlékezik: „A gettóban nagyon rosszul éreztem magam, egy megürült lakást kaptunk, szinte meleg ágyneművel. És egy zsidó kislány naplójával, amely még szintén meleg volt. Az elődeinket deportálták. Beleolvastam a triviális történetbe, ahogy szerintem Anna [e] Franké is az. Egy kislány triviális élete. Őket már elvitték és megölték, most bedugtak minket is ide… „
Rövidebben és pontosabban aligha lehetne elmondani Kertész Imre életrajzát deportálásáig: „Pesten születtem 1929-ben [november 9-én)] egy nem vallásos, kispolgári zsidó családban. Nagyapám az első világháború idején minden vagyonát hadikölcsönbe fektette és tönkrement. Apám kereskedő volt, szerény egzisztencia, anyám tisztviselőnő. Állandó anyagi gondok közt éltünk. Engem 1940-ben a Madách Gimnáziumba írattak, akkor alakult meg az iskolában a zsidó osztály. Az »elemi«-ben jelessel végeztem, a gimnáziumban már nem brillíroztam. 1944-ben Auschwiztzba deportáltak. 1945 júliusában jöttem haza, befejeztem az iskolát és újságíró lettem.”
Auschwitz KZ haláltábor (és a klasszikus zene terepe), valamint történelmileg a deportálás végállomása, a megsemmisítés-megsemmisülés tere. Ám mint történet paradox módon a túlélés, kivételesen az életben maradás esetévé válhat. Az élet regénnyé formálása, a történet elbeszélésének irodalmi szövege maga lesz a valóság. Kertész Imre elmondja hogyan létezik Auschwitz valósága mint irodalmi szöveg, hogyan van ez a lét: „… nagyon zavart, hogy van egy regényes fordulat, nevezetesen, hogy a hősnek életben kell maradnia. Tehát tulajdonképpen a logika, a nyelvezet és a cselekmény akkor lett volna perfekt, ha a szokott, természetes módon ér véget: munkatábor, leromlás, kórház – halál. De mivel a hős életben marad, külön problémát jelentett, hogy ha ezt regényesen fogalmazom meg, akkor az egész regény eltorzul, angol idiótává válik. Vagyis ugyanabból az anyagból kellett megcsinálni, mint a többit, A megmentés aktusa pontosan ugyanaz, mint a meggyilkolásé, hisz meg is gyilkolhatták volna a hőst, az lett volna a logikus, de megmentették, és ez ugyanúgy képtelenség, mivel semmi nem indokolta. Ugyanabból az anyagból, ugyanazon a nyelven kellett megírni, az abszurditásnak ugyanazt a világát kellett megcsinálni a megmentés esetében is, mint amilyen képtelenség volt az összes korábbi jelenet,”
Kertész rátalált arra a művészi megoldásra, amely megfelelt ponyvaszerű regénye lineáris időbeliségének. „Soha nem szabad magyarázkodással kezdeni, abban mindig ott az önsajnálat veszélye, le kell merülni a legolcsóbb ponyvaregények szintjére, és onnan felépíteni a fejezetet. És akkor kezdtem úgy, hogy »A vonaton legjobban a víz hiányzott.« Ez meglehetősen egyszerű »lényegtelen« kezdés, de innen már el lehetett mesélni a múltat, úgy, hogy közben megmaradtunk a jelenben.”
Tanulságos összehasonlítani Kertész Imre „lakonikus” megoldását Jorge Semprun széttördelt regényidejében alkalmazott megoldásával. Semprun is tisztában volt a sűrítés szükségességével, ám ezt ő elsősorban megfogalmazta: „Nincs mit elmondani, pajtás. Százhúsz pasas egy vagonban, Éjjel-nappal utaznak. Öregek, akik bediliznek és üvöltöznek. Mi van ezen mesélnivaló.” Mégis elmondja, sőt historizálva meséli el, hogy a vonaton legjobban a víz hiányzott: - Szomjas a nép – mondja a semuri fiú. … Nem az éhség lesz a legrosszabb, mondta, hanem a szomjúság… A szomjúság a legrosszabb. Így hát néhány húsos és leves almát rejtett el a zsebében meg egy tubus fogkrémet.”
Miért nem hiszik el – kérdezi Kertész - , hogy Hitler valóságos célja a világ Auschwitzcá változtatása volt? „Valószínűleg azért nem, mert a történészek többnyire mégiscsak józan értelmiségiek, akik könyvtáraikban, kávé és konyak mellett próbálják összeállítani a világ történelmi képét; amint akad majd a történészek között egy Dosztojevszkij, rögtön megoldódik majd a H. [Hitler] által vezérelt Holokaust rejtélye – habár félni kell tőle, hogy túldimenzionálná a dolgot. A jó címet mégiscsak Hannah Arendt találta meg: a gonosz banalitása. Bűnöző fantázia és sok-sok fantáziátlan, de engedelmes kivitelező.”
Pongrácz Tibor elevenünkbe vágó témának tekinti a holokauszt utáni zsidó identitást, pontosabban az Auschwitz-identitást, ”mely közelebbről annak a kérdése, hogy mit jelent ezzel kapcsolatban az identitás fogalma.” Az identitás problémája elvezet a tanúsítás és tanúsíthatalanság kérdésköréhez. Primo Levi és Georgio Agamben a valódi tanút nem a túlélőben, hanem az emberi mivolt határát átlépő muzulmán alakjában látják, akitől a tanúságtétel lehetősége megtagadtatott. Az igazi tanú kritériumait az egykori magyar muzulmán, „Kertész Imre – persze nem egyedüliként – hiánytalanul »teljesíti« , s nem mellesleg főműve az autor modern fogalmának megtestesülését is látványosan demonstrálja, mindazonáltal ez a tény nem anulálja a Levi - Agamben paradoxonát, hanem megerősíti azt, mivel a muzulmán és a tanú egybeesése voltaképpen újból generálja a nyelvnélküli és a nyelvi ellentétét.”
Kertész Sorstalansága – vallja Pongrácz Tibor – a tanúságtétel rendkívüli példáját jelenti, „s ennyiben megismételhetetlen, de ezzel a tanúság feladata nem zárul le számra, a túlélő-lét emigrációja épp ebbe ágyazódik bele. Auschwitz fölött nem lehet napirendre térni, az beköltözik a bőr alá. A zsidó identitás új, egzisztenciális fogalmát, léttapasztalatát a sorstalanságba történő belevettetés teremti meg, melynek el nem évülő kezdete az Auschwitznak nevezett ősrobbanás.”
Pongrácz Tibor rámutat a tanúsítás kertészi stratégiájának irodalmi sajátosságára: „nem az elképzelhető legszélsőségesebb szenvedések skálájának tetőpontján keresi a hitelességet, azaz az emlékezés felelősségének zálogát, hanem elidegenítési technikái, szenvtelen nyelvezete révén tesz rá szert, ahogy megmutatja az idő különböző regiszterekben való összecsomósodását és szétmállását, az ember implóziója következtében gazdátlanná vált események tenyésztését, ahogy megpróbál közelébe férkőzni Auschwitz nukleuszához, ahhoz az abszolút Semmihez amelyet a metafizika ilyen legvégsőkre rendelt monstraciái képtelenek felmutatni, érzékeltetni.”
Kertész számára a történelem igazi specifikuma az, hogy az ő története, hogy vele történt meg. Kertész Imre nem őrzi a zsidó tradíciót (a Siratófalhoz „nincs sok közöm”- állítja) és a zsidóságot vadonatúj dolognak tartja: „Nekem egyesegydül Auschwitzhoz van közöm. Auschwitz újjáteremtett valamiféle zsidóságot, és ez a zsidóság tisztán etikai az én számomra, semmi köze a régi zsidó szellemhez. A pesszimista etika alapján a mostani zsidóság a holocaust élményével kapcsolatban egy olyan tudást birtokol, ami szerintem világélmény.”
Pongrácz Tibor pontos összefoglalása azt emeli ki, hogy „Kertész szerint Auschwitz – e név számára az összes táboroknak, kazamatáknak, erdőknek és árokpartoknak a jelképe – tanúsítói, kivált annak költői az elbeszélés szellemének engedelmeskedve örökre szóló példázattá, az európai ember kollektív tudatának, mítoszának kitüntetett pontjává tették a holokausztot.”
