Mintha a szervezetem a túlfűtött érzelmek miatt ezzel az állapottal tartott volna igényt magyarázatra tőlem. Némelykor olyan viharosan tört rám ezért az ijedtség, hogy szinte megszűnt a szívem kalapálni. Ezt mindig így mondtuk otthon: kalapálni. A szívünk nem vert, hanem kalapált. Az izgalomtól néha olyan sebesen kalapált, hogy majd kiugrott a helyéről. Kétségbeesésemben képtelen voltam rá, hogy lecsillapodjak. Pedig azokban a pillanatokban csitítani kellett volna érzelmi kitörésemet, valahogy elterelni a figyelmet erről a veszélyes állapotról, mert a félelem eluralkodott a teljes lényemen. Ehhez azonban nem tudtam bátorságot önteni magamba. Nehezemre esett minden mozdulat. Lelkiállapotom labilissá vált, csak üres kerete voltam önmagamnak. Később szabálytalanságomat boncolgatva arra a következtetésre jutottam, hogy talán a tudatom legmélyebb lerakóhelyén nem is akartam megfosztani magamat a saját érzelmi süllyedtségem ingoványától, mert arra készültem, hogy egyszer majd rajta szűröm át mindazt, ami megtörtént velem. Vagyis minden, ami megeshetett a múltban velünk, reméltem, hogy egyszer más megvilágításba kerül, mint ott időzésem alkalmával történt. Mi mást tehettem, minthogy az ösztöneimre bíztam a sorsomat. Tudtam, hogy ez sokba kerül nekem, de nem többe, mint bárki másnak ezen a földön, aki nem akar minden nehézséget a szőnyeg alá söpörni, fedezékbe bújni a saját maga lidércei elől, és ott várni a könyörületet. Tudtam azt is, hogy ha a lidérceim nem is jelentenek okvetlenül jót, már hozzám nőttek és eggyé váltak velem, mint a mindent elsöprő szexuális vágy, amely mohón elárasztott a kamaszéveim derekán. Életem árnyékaival, a saját árnyaimmal viaskodva makacsul azt kezdtem ismételgetni, hogy bármi történjék is velem, jó lesz valamire, mert minden történés valami miatt lesz a világon. Öregapám is ezzel a szólammal igyekezett az élet rendetlenségében értelmet találni.
Hitt benne.
Jól az eszembe véstem a szavait.
Talán ez ad erőt ahhoz, hogy egyetlen zokszó nélkül tudok ma már ezekre a szokatlan helyzetekre visszatekinteni. Javamra írom, hogy nem fogadtam meg a pszichológus ismerősök tanácsát, miszerint jobb mihamarabb hátat fordítani a gúzsba kötő élményeknek. Egyszer s mindenkorra letudni mindent. Hiába erősködtek, és vetették egy idő után a szememre eredendő csökönyösségemet. Nem riadtam meg zavaros emlékeim visszaidézésétől; minduntalan az a gondolat szaladt át rajtam, hogy a tényleges okok bizonyára elkerülték a figyelmemet, és nem vettem észre, hogy ezek az epizódok titkokat hordoznak, amelyekre valamikor érdemes lesz, jajszó nélkül, rábukkannom.
Nem áltatom viszont utólag sem magamat. Érzelmi viharaim, belső hegyomlásaim a húszas éveimben csúnyán kimerítettek, hajszálra voltam attól, hogy életveszélyes területekre sodródjam. Kegyetlen büntetéssel ért fel, hogy csak nagy sokára tanultam meg a hangtalan lépéseket, amelyek nélkül még elveszettebben botorkálnánk mindnyájan az emberi viszonyok zavaros útvesztőjében.
Nincs bennem önvád, hogy megtanultam idővel mások jóindulatától nem függetleníteni az életemet. Ez annak a jele, hogy a jól vagy rosszul leélt éveink tapasztalata kiűzi a belénk rögzült félelmeket, melyet neveltetésünkkel szenvedtünk el, és eljön az idő, amikor nem tekintjük bűnnek, ha magunk felé húz a kezünk, vagy csak olyannak, amelyet bocsánatosnak nevez az írás még a szentek vonatkozásában is.
CSALÁDI ÁTOK
A rossz alvás családi átokká vált, átragadt mindenkire.
Az álom szörnyen garázdálkodott bennem is.
Nem kímélt meg a legvéresebb és legkínosabb történetektől.
Vajon mire bizonyíték az, amit ott, a mindennapi agyvérszegénység állapotában átélek?
Mire bizonyíték az, ami ott rörténik meg velem?
Hosszú bűnlajstromot olvas föl valaki, hallom az öblös beszédet, tisztán kivehető minden szó és hang, de képtelen vagyok rájönni arra, hogy ki lehet az. Alighogy ez a szörnyű kínszenvedés véget ér, hátborzongató események közepén találom álombeli magamat. Menekülni kényszerülök, mint valami elvetemült bűnöző. Egy napon nyoma veszik a pesti unokanővéremnek. Egyszercsak eltűnt a világ szeme elől, híre-hamva sincs, senki se tudja, vajon él-e, hal-e? És olyan furcsán néznek rám a családban, mintha bármi közöm lehetne az eltűnéséhez. Ki nem mondaná ugyan senki, de úgy viselkednek velem, hogy érezzem, engem vádolnak ezért a szörnyűségért. A közös veszély nem hoz közelebb egymáshoz minket. A rokonság titkolódzik, senki sem beszél a másik előtt, hogy a vétkemre ne derüljön fény. De nem tudom, hogy mi az, amit titkolni kellene előttem és a világ előtt. Senki sem bízta rám az unokanővérem életét, mégis megvonják tőlem a könyörületet. Ez fáj. Mintha a szívemet átfúrná egy golyó.
Ismeretlenek üldöznek, egyre közelebb érnek hozzám, már szorul körülöttem a hurok. Ez a gyalázatos álom másik verziója. Dühödten el akarnak pusztítani, de nem értem, hogy miért. Mit vétettem ellenük?
Siettetem az álombeli közjátékot. Hogy időt nyerjek visszaterelem a történéseket a gyermekkoromba.
Kálovicsék házánál, gázcsőfektetés közben, a Rózsa utca 17-ben elásott emberi csontokat találnak a munkások a járda alatt. Mielőtt kihívnák a rendőrséget, a háziak brutális tettre ragadtatják magukat: összeszedik a csontdarabokat és elégetik. Mások arról sugdolódznak, hogy nem eltüzelték, hanem apránként belerakták a konyhai hulladékba, úgy vitették el a szemetesekkel. Az öreg Kálovics, tekintélyes családfő, megtiltja, hogy bárki beszéljen az esetről. Mendemondák terjednek, az igazság az utcabeliek borzalmas titka marad. A városi szemétlerakóban emberi csontokra lelnek, de figyelemre sem méltatják az esetet; szemet hunynak fölötte, Kálovicsék keze odáig is elér. A fertig ügyvéd szívélyes viszonyt ápol a Hazafias Népfront városi elnökével, és az Állatkórház igazgatójával, aki tagja a járási pártbizottságnak.
Küszködöm, viaskodom saját menekülésem képeivel. Rémképek ezek. Az életem a tét. Hogy történhetett, nem értem, de nincs időm ezen révedezni rajta. Megroggyant térddel óvatosan araszolok egy ismeretlen utcában, hogy ne vegyenek észre. Pinceszag kísér. Nedves a levegő. A megfeketült falakon pókháló csillog ezüstösen. Giliszták és csigák. Elhagyott szenespince, kacatok, évekkel azelőttről ottfelejtett zöldségmaradék a homokpadon. Egy vaságy rozsdás és kilyukadozott sodronya. Olyan kimerült vagyok, hogy szinte leragad a szemem. Lefekszem rá, néhány pillanata elbóbiskolok. Hátracsuklik a nyakam. Zajt hallok. Futni kezdek. Zörög a száraz föld a lábam alatt. Valahonnan esőlé szivárog a ház sarkához állított kátrányoshordóba. Ez a hordó a miénk. Fölismerem az oldalára festett téglapiros csíkokról. Sűrű fák szegélyezik a távoli gyalogösvényt; a Hold opálos fényt vetít a lehullott avarra. Kisvártatva elérek egy bodzabokorhoz, ahonnan titkos járat vezet tovább a Romlottvárhoz. Ott majd meghúzhatom magamat, amíg elmúlik ez az átkozott vihar. Befészkelem magamat egy fal menti mélyedésbe, amely olyan hosszú, mint a testem. Igyekszem elterelni a figyelmemet valami másra. De hiába, minden a rombolásra vall körülöttem. Holtpont, és neurózis. Kicsúsztak a kezemből a dolgok. Izzadtságcsöppök. Egy véres Kutya mutatkozik meg minduntalan előttem, és ez csúnyán zavarba hoz. A Kutya nem enged a közelébe, pedig látom, hogy szenved a sebével. Szégyenkezem magam miatt, mert sorsára hagytam egy összedőlt ház romjai között, ahol gázrobbanás történhetett. A gomolygó porban, a szétégett bútorok között vonaglott a nyomorult pára. Szememet marja a füst. Fuldoklom, köhögök. A rettegés szétfeszíti a testemet. Mintha bozótosban csörtetnék megint. Nincs már hazája a Kutyának, csak a megcsonkult test. Megfér a sorsommal a halál, de ha a Kutya meghal, az a lelkemen szárad majd. A lovak is kint rekedtek az udvaron. Nincs, ki az istállóba hajtsa őket. Eltűntek mellőlük a fuvarosok, ezek a vad, és kérlelhetetlen emberek, akiknek most odavesz mindenük. Dübögnek a pajták ponyvái, szél görgeti az itatóvödröket. Valaki éktelen dühvel döngeti a kocsiszín kapuját. Hirtelen jött zápor söpör végig a sötéten. Elmossa a veteményes ágyásokat, beletapos a kiserkent növényzetbe. Lucsok mindenfelé. Villámok szeletelik a levegőt. Morajlik, dörög.
Az Ég villámló szörnyei a végítélet tekintetéből olvasnak.
Semmi jót nem ígérnek.
Halottak napján vajon miért is sikerülhetett volna bárkinek a fájdalom szorításából kiszabadítania magát?
Reggel az első csésze fekete fölött csapzottan és porig sújtva üldögéltem, néha a kezem is remegett az álom maradékától, amely kigombolyodott a napfényre. Hiába hitegettem magamat azzal, hogy legközelebb majd másképp lesz, és a fáradtság úgy elönt, hogy észre sem veszem, olyan hirtelen zuhanok az álom karjaiba. Ezt az illúziót szívesen édesgettem magamban, de félő, hogy az elintézetlen dolgok ott mászkálnak majd a sötétben, hullámzanak körülöttem és tovább kísértenek.
Nincs menekvés!
Idővel, a szünni nem akaró vergődések után, altatót kezdtem szedni, az eredmény azonban korántsem volt olyan hatásos, hogy megérte volna kitartani mellette. Irigykedve gondoltam vissza Öregapámra, aki a forró nyári éjszakákon mérgében fogta magát, kikecmergett az ágyból, és órákra kiült a sötét udvarra, ha az álom elkerülte. Sok éjszakáját töltötte csillagos Ég alatt, és azt se bánta, hogy Nagyanyámat kimerítette ez a szeszélyes szokása; féltette, hogy baja esik, az öregség terhe kikezdte az egészségét.. Nagyanyám hiába kérte szép szóval, szívélyesen, vagy ingerülten, aggódását fölróva neki, hogy legyen már egyszer türelmesebb, ha egyszer már itt az éjszaka, próbáljon meg lefeküdni. Vigasztalónak szánta a szavait, de mint sok más esetben, igyekezetének nem lett foganatja: „Bolond leszek kínozni magamat”, horkant föl ilyenkor bosszankodva az Öregapám.
Saját védelmünkre kelve minket is megszáll a sértődöttség démona.
Gyermekkorom éjszakái tiszták voltak, az álmokban, melyek a lassú vidéki életben emberemlékezet óta az alvás magától értetődő velejárói, akkor még megszépült minden. A tavaszi álmok villanásszerűek és falánkak voltak, mint az idő hirtelen robbanásai, a serkenő fű, és a májusi kizöldülő határ a zalai lankákon, a szölők levelén. Valahogy úgy történtek, mint amikor a gyümölcsfák közé kifeszített kötelekre fölrakott száradó ruhákat, és öles lepedőket föllebbenti a szél, és egy kicsiny résnyire megvillan a mögöttes világ. A szobánkról gyakorta álmodtam, ahogyan a horgolt terítő nyújtózkodik a sötétben, az udvari szobánkban motozó nesz, jár az óra, nagy mutatója az álom peremén sejtelmesen üti az egészeket; a fölnégyelt ablaktáblára rázuhan egy Égitest szemcsés árnya, rezeg, rezeg a fény rajta. Szemben, túl a kerten, hegy lesz az összetapadó sármorzsa, vibráló fekete tömb, ahogy csonkjai föl-fölsejlenek valahol a messze-sötétség mélyén, talán az Üveghegyen is túl. Az éjszaka lassú homokjában megcsillan fémesen a víz, kint pityereg a felhő, nedvesség és marasztaló csend honol mindenütt.
A szorongásos álmok akkor kezdődtek, amikor elhagytam a kanizsai ház biztonságos melegét. Ez szükségszerűen történt így. Néhány évvel később, amikor hátat fordítottam az egyetemi kollégiumnak is, fölerősödtek, és egyre gyakrabban tettek próbára az éjszakák lidércei. Ahogy jártak fölöttem az évek, úgy váltam mind kiszolgáltatottabbá az álomvilág gyötrelmeinek. Azon sokszor törtem a fejemet, hogy vajon a családi fészek távolsága hozza-e rám mind gyakoribban az éjjel féktelen haramiáit, vagy a nappalaim kísérteteiből szöknek át néhányan, hogy még rövid időre se kíméljenek, és tovább nyomorítsák megveszekedett életemet. Alvás közben gyakran a saját jajveszékelésemet hallottam. Az álomból fölriadva meghúzódtam a sűrű csöndben. Nem tudtam, hogy hol vagyok.
Gyakran történt meg ez velem, hogy aztán már csak az éjszaka elszenesedett törmelékei alatt hányódjam reggelig. Mint, aki éjnek idején vízbe gázol, ahogyan a boldogtalan Arany János megírta. Egy idő után már az ösztöneimmel védekezni tudtam az ellen, hogy visszaalváskor ne ismétlődjék meg ugyanaz a rossz mégegyszer, mert már elviselhetetlen kínt hozott volna rám.
A szétszaggatott éjszakákon azonban nem lehetett sehogyan sem segíteni. Ott hevertem a tajtékos ágyon, az éjszaka szörnyei minduntalan átdöbörögtek rajtam, és a fullasztó ébrenlét vasmarokkal szorongatta a lelkemet.
Nem volt mibe kapaszkodnom.
A hideg ablakszem közömbösen meredt rám. Amikor már megszokta a szemem a sötétet, a szoba bútorzata lassan kirajzolódott körülöttem. A lakás csontig kihűlt, a bútorok magánya fájdalommal töltött el. Hány óra lehet? Még szürkésfekete fátyol borult a kinti neszező csöndre, az ébresztőóra kijelzőjén pedig láttam, hogy híre-hava sincs a pirkadat eljövetelének.
“Bajban vagy, ne is próbáld tagadni!”
Hajnali kettő és három között a legfélelmetesebb mindig.
Akkor semmi sem segít, hogy a lidérceket távol tartsam a világtól.
(*Részletek a prae.hu-nál megjelenő, készülő regényből)
