Az Atari-demokrata
Al Gore nem a társadalmi mobilitás vagy a klasszikus amerikai álom, a legalulról való felemelkedés megtestesítője. Már apja is képviselő, majd szenátor volt, Tennessee államot reprezentálta Washingtonban, így aztán ez a hamisítatlan déli fiú a szövetségi fővárosban született, ott is járt egy ódivatú magániskolába, a meglehetősen előkelő St. Albansba, ahonnan általában egyenes út vezet a legjobb egyetemekre. Évfolyamán az 51 diák közül csak 25. lett, így is felvették az egyetlen helyre, ahová jelentkezett, a már említett Harvardra. Ide már vőlegényként érkezett, alig 22 éves, amikor elveszi a Washingtonban megismert Mary „Tipper” Aitchesont. Négy gyermekük született, a Gore-házaspár 2000-ben, a Demokrata Párt elnökjelölő kongresszusán azzal lepte meg Amerikát, hogy 30 évi házasság után forró nyelves csókot váltott a színpadon. (A Clintonok fehér házi kalandjai után akkor ez nagyobb szenzációnak tűnt, mint így utólag leírva.) Két évvel később egy tévékabaréban saját magukat parodizálva két és fél percig smároltak, újabb nyolc év múltán pedig csöndben különváltak. Bár jog szerint most is házasok, Gore tavalyelőtt „becsajozott”, egy jól szituált ötvenes környezetvédelmi aktivistával jár. Az együtt töltött negyven év zöme politikával telt: ifjabb Al Gore-t 1976-ban, apja egykori körzetében választották képviselőnek, ahonnan nyolc évvel később avanzsált a Szenátusba. 1988-ban indult a Demokrata Párt elnökjelöltségéért (csak harmadik lett), négy évvel később pedig fia 1989-es közlekedési balesetére és apai kötelességeire hivatkozva passzolt. Talán pont ez segítette az alelnöki tisztségbe. Bill Clinton mindenesetre az addigi szokásokra rácáfolva egy hozzá hasonló korú, felfogású és ráadásul ugyanabból a régióból való társat választott maga mellé. Gore sokkal fontosabb szerepet töltött be, mint amit általában az alelnökök (kivételt képez Dick Cheney George W. Bush mellett, aki olykor kifejezetten kormányzott is az elnök helyett), Bill Clinton barátja, bizalmasa, szövetségese és fő tanácsadója volt. 2000-ben 537 floridai voks (ha másképp nézzük, egyetlen legfelső bírósági szavazat) híján nem lett belőle elnök, utána viszont négyévente kérlelték, induljon újra, ő azonban addigra más elfoglaltságot talált: modern Atlaszként az egész világot vette a vállára, , a globális felmelegedés fékezéséért harcoló környezetvédő lett.
Gore-t és társait a 70-es években Atari-demokratáknak hívták, mert az előző nemzedékeknél nagyobb érdeklődést mutattak általában a tudományok, főként pedig a számítástechnika iránt. A későbbi alelnöknek a Kongresszusban első dolga volt meghallgatást szervezni a klímaváltozásról – a problémáról még harvardi professzorától és későbbi tanácsadójától, Roger Revelle-től hallott, aki az ötvenes évek óta foglalkozott a globális felmelegedés veszélyével. A nem kevésbé intelligens republikánus Newt Gingrich-csel együtt vezették a jövőkutatással foglalkozó munkacsoportot (Congressional Clearinghouse on the Future), amely többek között olyan kérdésekkel foglalkozott, hogy milyen hatással lehetnek a szuperszámítógépek a gazdaság és az orvostudomány fejlődésére. Al Gore-t már az internet atyjának is nevezték, ami persze nem tudományos értelemben igaz, ő nem vett részt a számítógépek közötti vezetékes kapcsolatrendszer kidolgozásában. Azonban a politikusok közül elsőként ismerte föl, hogy a dolognak nem csak tudományos, hanem gazdasági és társadalmi jelentősége is van. Több olyan törvényre tett javaslatot, amely visszatekintve kulcsfontosságú volt az internet gyors fejlődéséhez. Ezt a két legfontosabb eredeti technológiai úttörő, Vint Cerf és Bob Kahn is elismerte.
Politikai ambíciói már csillapodtak. Persze ahogy eddig, most sem zárja ki egyértelműen, hogy valaha nem fog még versenybe szállni a Fehér Házért, de „gyógyulófélben lévő” politikusnak tartja magát és reméli, hogy nem esik vissza.
Az alelnöki évek után Gore pályájának csúcsát a környezetvédelmi munkásságáért 2007-ben (a Kormányközi Klímaváltozási Panellel közösen kapott) Nobel Békedíj jelentette. Narrátora volt a Kényelmetlen igazság című, az ő könyve alapján készült Oscar-díjas dokumentumfilmnek, Emmy-díjat kapott az általa gründolt Current TV (ezt egy éve mintegy 100 millió dollárért adta el az al-Jazeerának), a Kényelmetlen igazság hangoskönyv-változata pedig még Grammy-díjas is lett. Politikusként tehát kifejezetten sikeres, környezetvédőként eredményes, minden vállalkozásában elismert emberként vonulhatott volna vissza golfozni – ehelyett 65 évesen írt egy jó vastag könyvet arról, mi mozgatja világunkat és mit kellene tennünk azért, hogy az emberiség ne elszenvedője, hanem irányítója legyen saját sorsának.
Föld Rt. kontra globális elme
Al Gore fő mondanivalója az, hogy az emberiség válaszúthoz érkezett: „…a jövendőt életformánkra vonatkozó döntésünk határozza meg, hogy vajon tovább sodródunk az árral, vagy mi szabunk új irányt haladásunknak.” Az emberi fajnak meg kell ragadnia a kormányrudat, vissza kell szereznie a Föld Részvénytársaságként működő, globális multinacionális nagyvállalatoktól az egyaránt eltérített (az egykori Atari-demokrata szóhasználatával „meghekkelt”) kapitalizmust és demokratikus politikai rendszerünket, hogy azok újra képesek legyenek hosszú távú, racionális döntéseket kitermelni. Ebben segíthet az internet által jelképezett új, demokratikus eszközrendszer, a „globális elme”, amelyet azonban meg kell tanulnunk értelmes lényekhez méltó célokra, az eddiginél hatékonyabban használni.
A 111 oldalnyi irodalomjegyzéket és jegyzetet, illetve kiterjedt név- és tárgymutatót is tartalmazó kötet a klasszikus amerikai egyetemi szakdolgozatok sémáját követi: előbb előre leírja, miről fog szólni, majd kibontja az egyes részterületeket, a fejezetek utolsó passzusai rendre átvezetnek a következő nagy témára, végül a gyengébbek kedvéért összefoglalja mire jutott (amit egyébként nagyjából már tudunk a Bevezetőből). Mindez aligha azért van, mert nem tudta volna kicsit élőbbre, olvasmányosabbra, „népszerűbbre” fogni, hanem mert el akarta kerülni a korábbi könyvei után rendre felbukkanó kritikát, miszerint nem is tudós, minek ír tudományos igényű dolgokat. A Kényelmetlen igazságot Angliában még be is perelték, mondván nem szabad tankönyvként használni az iskolákban, mert egy csomó pontatlanságot tartalmaz. A verdiktet aztán mindkét fél győzelemként könyvelte el: a bíró szerint is voltak ténybeli tévedései, de ez nem befolyásolja, hogy a könyv egy sor tudományos igazságot is tartalmaz és feltehetően helyes következtetésekre jut, mindenesetre a gyerekeknek ezt adott esetben el kell magyarázni.
A jövő – A globális hat mozgatórugója elsőként a Föld Részvénytársaság kialakulásának okait és következményeit járja körül. A munka digitalizálása és automatizálása Al Gore értelmezésében két gyökeres változást hozott: az állások kiszervezését (outsourcing) az ipari országokból a fejlődő és feltörekvő gazdaságokba; illetve az állások gépre szervezését (robosourcing). Így jött létre egy minőségileg új helyzet: „…ahogy a XVIII. század végén a 13 észak-amerikai gyarmat egységes egészként emelkedett ki – miként Itália ősi, fallal körülvett városállamai is egységes nemzetté váltak a 19. század második felében, – a világ is mint egész, egyetlen gazdasági entitásként emelkedik ki, és sebes tempóban halad a teljes integráció felé.” A nemzetállamok pedig, amelyek továbbra is uralják a politikát és a kormányzást, „az élet gazdasági realitásait tekintve” egyre csak halványulnak. Ez az egész minőségileg új, váratlan helyzetet teremt, elég ha arra hivatkozunk, hogy lassan az emberi munka egész szerepe kérdőjeleződik meg. (Magyarországon az Opel vagy az Audi szupermodern motorgyáraiban alig van munkás, szinte mindent gépek, sőt, robotok végeznek. Vagyis nem csak Németországban szűntek meg hagyományosan jól fizetett munkahelyek, amikor a termelést Szentgotthárdra vagy Győrbe helyezték át, hanem itt sem jöttek létre újak a régi számban.) Nem egyszerűen az off-shore jelenségről van tehát szó, jobb, ha felkészülünk a következményekre. A folyamat, és ezt alighanem sokan örömmel hallják, minket újságírókat is elér: már van cég, amelyik sportesemények, cégbeszámolók és kormányzati tanulmányok alapján ember közreműködése nélkül, számítógépes algoritmusokkal gyárt sajtótartalmakat. A szerkesztők csak sablonokat és kereteket terveznek, a többi a gép dolga.
A tőzsdék is önálló életre keltek: a szuperszámítógépek milliszekundomok alatt döntenek olyan dolgokról, amelyektől emberek millióinak, ha nem milliárdjainak sorsa függ. Már a programjaikat is gépek írják, és ha az algoritmusok összegabalyodnak, szinte lehetetlen megtalálni és emberi ésszel felfogni, hol keletkezett a hiba. Al Gore annak a véleményének ad hangot, hogy a 2008-as ingatlanpiaci válságot is a gépek okozták. Ami mögött persze nem a komputerek kapzsisága húzódik meg, hanem az emberé: az úgynevezett származtatott termékek, tehát a nem is létező áruk tőzsdei kereskedelme százszorosa a hagyományos cikkekének. Gore itt a Nobel díjas közgazdászra, Joseph Stieglitzre hivatkozik: a nagysebességű számítógépes kereskedés „hamis likviditást” teremt, valójában nem járul hozzá sem a piaci stabilitáshoz, se nem növeli a likviditást.
A jövedelemkülönbségek közben minden elképzelést fölülmúló ütemben nőnek. A folyamat igazi haszonélvezőiről valójában nem sok fogalmunk van. Tudták, hogy az Egyesült Államokban a tőkejövedelem fele a leggazdagabb egy százalék egy ezrelékét gazdagítja? Hogy a Walmart-alapítók kiterjedt családjainak nagyobb a vagyonuk, mint az amerikai lakosság alsó harmadának összesen? Hogy a 400 leggazdagabb amerikainak többje van, mint az egész népesség alsó felének? A felső egy százalékhoz folyik be az összes jövedelem negyede – ez a szám 25 éve még csak 12 százalék volt! Az átlagos Joe jövedelme negyedszázad alatt 21 százalékkal emelkedett, a legeslegfelső 1 ezreléké ellenben négyszázszorosára nőtt. Az embernek az ilyesmitől óhatatlanul Lenin jut az eszébe… És minő meglepetés, Gore kicsit odébb a Lenin idejében még „inspiráló erőként” ható Szovjetunióról ír (amit persze Sztálin aztán lerombolt, az inspiráló erő vonatkozásában mindenképpen).
A hipergyors változások hordereje nem kizárólag matematikai vagy elméleti. Gore ezt írja: „Minden, amit teszünk: munka, karrier, termékeny aktivitás kifejtése jövedelemért cserébe, alapvető emberi szükségleteinkért: jóllét, biztonság, becsület méltóság, közösséghez tartozás érzése – ezeknek az életünk középpontjában álló, alapvető dolgoknak a változása a történelemben ismeretlen sebességgel zajlik.” A középosztály kiszorul a termelékenység növekedéséből származó profitból, és átalakulóban van a technológia és a foglalkoztatás között fennálló kapcsolat. Az elit azonban felhalmozott vagyonával és politikai befolyásával egyelőre eredményesen akadályozza, hogy a munkahelyek a közszféra vándoroljanak át.
Szerencsére változik a második fejezetben tárgyalt információáramlás is. Amíg a kormányok (főleg a diktatúrákban) viszonylag jól bánnak a könyv és az újságok helyét átvevő televízióval, az internet már nehezebb dió. Az emberek újra olvasni kezdtek miatta, Amerikában már többen tájékozódnak a hálón, mint a hagyományos médiából, és egyre több az online egyetemi kurzus is, jórészt ingyen. A fejezet érdekessége, hogy jóllehet a Snowden-botrány kirobbanása előtt íródott, meglepően sok mindent tartalmaz abból, amit tavaly azután világszenzációként tálalt a sajtó: a kormányok egyszerűen mindent tudni akarnak, gyűjtik az összes telefonhívás részleteit, és napi 24 órában követik a zsebünkben mindig velünk lévő mobil telefonokat – tehát minket. Gore politikusként rengeteg információhoz hozzájutott, egy időben tagja volt a Szenátus hírszerzési bizottságának is, tehát tudja, mit beszél: az adatbiztonság visszaállítása nélkül az internet fabatkát sem ér, igazából ijesztőbb lesz, mint éjjel a temető mellett sétálgatni, mert a veszély egyáltalán nem képzelt. Másrészt persze ott a remény: az új információs helyzetben „a világgal mint egésszel szembemenő döntéseket immár nem hozhat meg egyetlen nemzet vagy nemzetek kis csoportja”. Ahogyan régen a nemzetek születését segítette a nyomdagép, a most kibontakozó „globális elmében” is benne rejlik az egységesítő imperatívusz.
Genetika és politika
A harmadik, a hatalmi átrendeződéssel foglalkozó fejezet egyrészt a nemzetközi, másrészt az Egyesült Államok politikai rendszerén belüli változásokról szól. Egy érdekes megállapítása azonban még mélyebbre ás: „Neurológusok és pszichológusok kutatják a politológusok azon ’bal-jobb’ vagy ’liberális-konzervatív’ koncepcióját, ami minden országban megosztja a politikát. A kutatások arra az eredményre jutottak, hogy ezek a különbségek ’az ember természetében rejlenek’ és minden társadalomban létezik a temperamentumbeli különbség azok között, akik az egyenlőtlenséget illetően toleránsabbak, és akik kevésbé.” A végső szó persze itt is a miénk: „…a Föld Rt. nyers kényszerítőereje és az óriási potenciált magában rejtő globális elme között kezdődő harc kimenetelétől függ, hogy a tudatos emberek kitartsanak azon alapelvek és normák mellett, amelyek megbecsülik és tiszteletben tartják az emberi értékeket”.
A túlnövekedéssel foglalkozó negyedik fejezetben Gore igazán elemében van: unalmas. Tudja, miről ír, de sajnos már mi is: sokan vagyunk, és még többen leszünk. Ennél sokkal izgalmasabb az élet és halál „újraértelmezését” fejtegető következő fejezet. Rögtön az elején ott van az a probléma, hogy milyen tulajdonságokat rendelnénk születendő gyermekünknek, ha, mint egy szupermarket polcairól, előre összeválogathatnánk neki a megfelelő géneket. Indiában és Kínában már most is gond, hogy a családok egzisztenciális és érzelmi okok miatt inkább fiúkat akarnak. De a dolog nem áll meg itt: a tudomány hamarosan ott tart majd, hogy „rendelhetünk” égimeszelőt vagy vastag karú súlyemelő-palántát, kékszeműt és szőkét vagy kreolbőrű mosolygóst, jó motorikus adottságút és/vagy intellektuális szuperhőst. (Vigyázat: a súlyos bűncselekményekre való hajlam mögött is feltételeznek genetikai előzményt, ha megtaláljuk, a végén még kiürülnek a börtönök.) Amit a magam részéről nem tudtam: Kína óriási energiát fektet a DNS-térképező technológiákba: egyrészt intelligensebb nemzedékeket akarnak, másrészt már csecsemőkorban meghatározni, kinek milyen életpálya felelne meg a legjobban. Ha Madách ezt megérhette volna! Milyen szépen klappol mindez Az ember tragédiájának falanszter-jelenetéhez…
Az utolsó, hatodik fejezet a környezetvédelemmel és a klímaváltozással foglalkozik. Ez Al Gore kedvenc vesszőparipája, ugyanúgy kapcsolódik életművéhez, mint az internet. Éppen ezért nem kis lelkierőre vall, amikor két korábbi tévedését is beismeri. Korábban azt vallotta, hogy nem szabad a globális felmelegedéshez való alkalmazkodással törődni, mert az elveszi az ösztönzést a kiváltó okok megszüntetésére. Ma már úgy látja, egyszerre kell tenni mindkettőt, elvégre mai környezetszennyezésünk következményei még tízezer év múlva is érezhetők lesznek – már lesz, aki érezze őket. Azt is megbánta, hogy korábban áthidaló megoldásként támogatta a földgáz energiatermelésre való felhasználását – végül is valamivel zöldebb, mint a szén vagy a kőolaj. A palagáz azonban más tészta: egyrészt nagyobb környezeti károkat okoz, mint a hagyományos földgáz, másrészt annyi van belőle, hogy a végén még lenyomja az árakat, és akkor relatíve még drágábbá válik a nap- és szélenergia. Nem maradhat el a klímaszkeptikusokkal való éles vita sem, de hát ezt előre tudja mindenki, aki kezébe veszi a könyvet, olyan ez, mint krimikben a rosszfiú ökölharca a magányos rendőrfelügyelővel.
Ima közben is szedd a lábad!
A könyv végén külön fejezetbe foglalt Következtetések egy sort problémát is tartalmaznak, amelyekre – akárcsak mi, itt Magyarországon és az Európai Unióban – ő is csak keresi a választ: „A fejlett országok társadalmi szerződései túlélik-e azoknak a demográfiai változásoknak az együttes hatását, amelyek súlyosabb egy főre jutó terheket rónak az aktív munkavállalókra, miközben a kiszervezés és a gépre szervezés együttes erővel csökkentik a munkahelyek számát és a jövedelmeket? Sikerül-e kidolgozni a jövedelemtámogatás és a közegészségügy új, életképes modelljeit az egyre növekvő számú idős lakosság ellátására a működésképtelen 20. századi modell helyett?” A gazdasági kalkulációkba be kell vonni a tartós környezeti hatásokat és az azokból fakadó költségeket, az államoknak az adórendszerrel és egyéb szabályozással fenntartható gazdasági növekedésre kellene ösztönözniük a vállalatokat. A Bevezetésben optimizmusát leszögezve egy afrikai közmondást idéz: „Miközben imádkozol, szedd a lábad!”
Mindez persze elsősorban az Egyesült Államokra igaz. Gore le is írja, hogy a könyvet elsősorban hazai fogyasztásra szánja, mert meg van róla győződve, hogy Amerikának, akárcsak az elmúlt kétszáz évben, most és ezentúl is kötelezettsége van a nemzetközi közösség, az egész emberiség felé: vezetnie kell. Általánosan is érvényes azonban, hogy a változás hat mozgatórugója egy hetedikért kiált: értünk, emberekért.
Mi magyarok persze mondhatjuk, mi közünk ehhez az egészhez, mi aztán tényleg nem befolyásoljuk a Föld sorsát, a nagyhatalmak kezében van minden döntés. De Al Gore könyve mintha specifikusan hozzánk is szólna, és még csak nem is a globális folyamatok nálunk is jelentkező hatásainak közvetítésével. Például ki ne értené, miről ír, amikor így fogalmaz: „…ha túl sok hatalom koncentrálódik egyvalaki vagy egy kis csoport kezében, akkor az óhatatlanul megrontja ítélőképességüket és emberségüket.” Al Gore for President!
