Ismeretes, hogy vidéki újságíróként indult, és a fennálló status quo radikális megváltoztatását szorgalmazta. Politikai éleslátása több mint száz év távolságából még inkább figyelemre méltó. Kevesen ismerték annyira az elmaradottságához öntudatosan ragaszkodó magyar mentalitást, mint ő.
Publicisztikája mintegy kísérleti műhelye volt költészetének. Első jelentős kötetének, az Új verseknek már a nyitó darabja is egyik politikai cikkének attitűdjét és kifejezésmódját veszi át. Eredetisége a szimbólumok használatában mutatkozott meg először.
A politikai szimbólum szükségképpen totalizáló és egyszerűsítő. Ady úgy próbálta meg kiaknázni a szimbólumok egységesítő képességét, hogy közben igyekezett megszabadulni az álságosnak tudott egyszerűsítésektől. Először a publicisztikájában kísérelte meg azt, hogy a jelképeknek összetett jelentést tulajdonítson (amihez hozzátartozott, hogy a készen talált szimbólumokat eleve gyanúval fogadja, és saját leleményeit állítsa helyükbe). Tulajdonképpen így járt el a „magyar Ugar" költőjeként is.
Rendkívüli hatását konfrontatív magatartásának köszönhette elsősorban. Egy fölöttébb ellenőrzött ideologikus térben, a sokat sulykolt jelszavak világában, lépett fel Ady a maga új, a beidegzéseket mélyen sértő jelképeivel, és ezeket a protestáló gesztus túlfűtött, felfokozott modalitásával emelte a versek centrumába.
Kevésbé szokás emlegetni, hogy a rá jellemző politikai érdekeltség merőben szokatlan volt a századforduló magyar költészetben. Bár a reformkor közéleti lírája és főként Petőfi nyomán a politikai költészet elvileg polgárjogot nyert, a kiegyezést követően a líra megújítói gondosan kerülték a politikát. Ady „életes" költészete merőben más világot vetített olvasói elé, a mindennapok „közönséges" gondjait is költői témának tekintette. Még a legelszántabb híveinek is idő kellett ahhoz, hogy politikai verseit ne tekintsék költőietlen szövegeknek, sőt úgy fogják fel őket, hogy a politikát akarják meghódítani a költészet számára.
Kifejezetten szerencséje volt, hogy éppen az 1905-ös kormányzati válság kritikus időszakában találta meg saját költői hangját. Így fogékonyabb közönségre talált, s maga is visszavonhatatlanul elköteleződött a demokratikus átalakulás mellett. Ismeretes, hogy Vészi József, a liberális Budapesti Napló szerkesztője hozta lapjához (és egyáltalán Budapestre), s költőként is, újságíróként is favorizálta őt. A Budapesti Napló a darabontkormány félhivatalos lapja lett, Ady pedig szerepet vállalt az általános választójogért folytatott küzdelemben, s a kormány bukását követően a költő szinte menekülni kényszerült az országból.
Ekkortól datálható személyes barátsága Jászi Oszkárral és formálódó polgári radikális körével. Jászi nagyon hamar felismerte Ady költészetének értékét, de csaknem kizárólag a politikai lírája iránt mutatott érzékenységet. Pártfogásába vette őt, bevonta minden általa vezetett szervezetbe, a szabadkőműves Martinovics Páholytól a Polgári Radikális Pártig. Jászi Oszkár az egész progresszív tábor meggyőződésének adott hangot, amikor azt írta, hogy „miként Petőfi tisztábban szimbolizálja a 48-as nemzedék forradalmi magyarságának egész érzésskáláját és célkitűzéseit, mint Kossuth vagy bárki más a vezető politikusok közül: azonképpen Adyt fogja tanulmányozni a jövő történetírója, ha a huszadik század Magyarországa nagy lelki krízisét megérteni törekszik."
A Jászi Oszkár mögött felsorakozó tábor persze nem volt valami nagy. Ady valójában kockázatot vállalt a korabeli politikai nyilvánosságban, amikor a polgári radikálisok és szociáldemokraták kisebbségi álláspontjához csatlakozott.
Ő pedig felbecsülhetetlen értéket jelentett Jásziék számára, már csak azért is, mert a maga törzsökös magyarságával mintegy „birtokon belüliként" képviselte azokat a nyugati értékeket, amelyeket a konzervatív és idegengyűlölő úri Magyarország kozmopolitaként utasított el.
Látomásszerű tájverseiben a kulturálatlan magyar glóbuszt egyszerre szembesítette a művészet és a kultúra „fővárosával", Párizzsal (a történeti térben) és (a mitikus időben) a költészet és a magyarság feltételezett keleti őshazájával, a legendás Gangesz parti tájjal.
A magyarság mozdíthatatlanságának élménye („Ez az egyetlen ország, ahol még a természettudományi törvények is csődöt mondanak" – írta Ady 1907-ben) türelmetlen radikalizmusát messianisztikus csodavárásra kárhoztatta. „Nem kellene Budapestről kisöpörni minden budapestit – olvashatjuk ugyanabban a cikkében –, csak ki kellene cserélni őket. Mágnásai, hivatalnokosított dzsentrije, gazdag zsidói, agyvelőtlen polgársága, hatalmas iparlovag-kasztja, írói és művészei például undorítók." De a lebonyolítandó csere ellentételeként csak a bizonytalannak tudott jövőre és a nem kevésbé bizonytalanul körvonalazott alsó néposztály felemelkedésére tudott hivatkozni: „Kiké legyen Budapest és kiké legyen ez az ország? Csak azoké, akik lent vannak s akik igézett népe a kultúrának. De ez talán nem is a jövő zenéje, ez egy erőszakolt álom."
Ady messianizmusa következett Jásziék ambivalens pozíciójából. Programjuk első pillantásra nem a nyugati minta mechanikus átvétele volt, hanem az annak árnyoldalait elkerülő, javított változaté. Valójában amikor egyszerre akarták a polgárosodást és a vele járó negatív következmények elkerülését, – elődjeikhez, Eötvös József centralista köréhez hasonlóan – nem csupán racionális és pragmatikus ösztönüknek engedelmeskedtek, hanem a kapitalizmussal szembeni eredendően értelmiségi, „emberbarát" nézőpontból megfogalmazott erkölcsi fenntartásaiknak is érvényt kívántak szerezni. Miközben a magyar megkésettség miatt radikális változásokat sürgettek, ugyanakkor – a maguk citoyen eszményének magasáról – korlátozták volna a kapitalizálódás ütemét. Jászi egyenesen rossz néven vette, hogy a tőkések a profitot hajszolják, ami jól érzékelteti, hogy mennyire volt tisztában a közgazdasági egyszereggyel.
Nem kevésbé volt átütő Ady hatású szerelmi lírája. Sinkó Ervint (mint visszaemlékezésében elbeszéli) tizennégy évesen jegyezte el költészetével Az én menyasszonyom című vers első két sora: „Mit bánom én, ha utcasarkok rongya, / De elkisérjen egész a síromba." „Ady megtanított verset olvasni – írta Sinkó. – Addig a vers vagy ünnepi szavalat, vagy pedig nóta volt. Egyszerre valami egész más lett. Viaskodás magával az élettel, égiháború és vallomás, kihívás, ujjongás, hadüzenet és sírás. A hőfoka miatt."
A Léda-versek visszhangja alig volt kisebb, mint a magyar Ugart megjelenítő verseké. A közvélemény joggal látott nemcsak botrányt, hanem lázadást is szerelmükben, hiszen Léda zsidó volt, férjes asszony s idősebb Adynál. Mégis – vagy talán épp a botrány miatt – ezekkel a versekkel barátkozott meg a pesti polgári közönség leghamarabb. Reinitz Béla és mások kifejező, érzelmes zenéjével népszerű sanzonok lettek, a kabaréműsorok kedvelt számai.
A kialakuló nagyvárosi életmód és a magyar elmaradottság-élmény egyik különös következménye, hogy a századforduló írónemzedékei nemcsak a francia magas kultúra átvételétől remélték a magyar irodalom megújítását, hanem a francia tömegkultúra terjedésétől is. Ady együtt emlegette Nietzschét, Heinét és Offenbachot. A franciáktól importált „léha erkölcsű" bulvár színházat és a bécsi közvetítéssel érkezett orfeumi világot is úgy fogadták Pesten, mint az igazi nagyváros üzenetét, a szókimondó lázadás kinyilvánítását.
Az elmondottak alapján akár azt hihetnénk, hogy Ady csupán költészete lázadó attitűdjének és populáris regiszterének köszönhette sikerét. Csakhogy már a korai lírája is jóval összetettebb annál, semhogy le lehetne így szűkíteni. Példaképpen az ifjú Lukács György Adyról és az új magyar líráról szóló úttörő írását említeném, melyet a Huszadik Század 1909-es évfolyamában Jászi Oszkár lehozott, s amely éppen az effajta redukcióval szemben próbált érvelni. Ha tüzetes szövegelemzésnek vetjük alá, kiderül, hogy korántsem a forradalmár Adyt ünnepelte. Az első pillantásra elismerőnek tűnő kiinduló állításáról („Mert hiába minden, Ady mégis a magyar versek Adyja elsősorban, a forradalom nélküli magyar forradalmárok poétája.") kiderül, hogy valójában úgy értendő: a magyaroknak igazában csak ez a forradalmas Ady kell, holott ő sokkal több annál, mint Lukács írja, „egy nagy, misztikus érzés kiáradása mindenfelé és mindenhová". Jászi azt hitte, hogy mint ő, Lukács is a magyarságverseket preferálja – azaz éppúgy félreértette a cikk intencióját, mint utóbb, marxista korszakában maga Lukács is, aki a forradalmár Ady apoteózisának vélte hajdani írását.
Adynak abban is szerencséje volt, hogy a Budapesti Napló kihullása után az 1908-ban induló Nyugat lett verseinek legfőbb fóruma. Nemcsak első munkatársa a lapnak, hanem példaképe, lobogója és logója is. Már 1909-ben a Nyugat külön Ady-számot adott ki. 1913-tól szerkesztőként is feltüntették a nevét. Mivel a folyóiratot irányító Osvát Ernő kizárólag a művészi minőséget vette figyelembe, Ady versei már csak ezért is hamar esztétikai mércévé váltak az új irodalom hívei körében. (S figyelemre méltó, hogy a Nyugatot lebecsülő avantgárd költők is elismerték őt, pontosabban egyedül Adyt ismerték el.)
Más kérdés, hogy a körülötte kialakult kultusz éppen a leegyszerűsítő értelmezésekhez köthető; a közvélemény figyelmét felkeltő viták egy pillanatig sem korlátozódtak tisztán esztétikai szempontokra.
Itt kisebb kitérőt kell tennem. A 19. század elején és derekán még a nemzeti irodalom megteremtéséért folyt a küzdelem, az iskolai kánon a klasszikus görög és latin irodalomra épült. A reformkorban az irodalmi élet még igencsak kicsi és belterjes volt. A szélesebb közönség hazafias ügynek tekintette ugyan a magyar nyelvű irodalom támogatását, ezért pártolta, de nem olvasta. Csak a kiegyezés után alakult ki először a magyar irodalomnak olyan kánonja, melyet az állam elfogadott s melynek érvényt szerzett az iskolai oktatás is. A népnemzeti irányzat hivatalos pártfogását nagyban segítette, hogy a századvégen már nem rendelkezett politikai szempontból veszélyes mondanivalóval, ugyanakkor hivatkozni lehetett forradalmi múltja dicsőségére. A hivatalos ideológia a jellegzetes magyar életformát változatlanul falusiasnak, a magyar életszemléletet pedig „józanul idealistának" hitte és hirdette. Nem akarta tudomásul venni az új városias kultúra térnyerését. De a századvég liberalizálódó, sőt liberálisnak is nevezhető légkörében a kultúra rendőri felügyeletére már és még nem volt lehetőség.
Ezért is okozott oly nagy riadalmat konzervatív körökben Ady és az új irodalom jelentkezése a századelőn. Az Ady körül fellángolt csatározások első nagy hulláma A Holnap nevű nagyváradi költő társaság 1908-ban megjelent antológiája miatt tört ki. Nem egészen érthető, hogy a már országosan ismert Ady miért ment bele egy ilyen szövetkezésbe – a remélt anyagi előnyök mellett talán az irodalmi élet decentralizálásának lehetősége is vonzotta. De éppen az utóbbi volt különösen aggasztó a konzervatívok számára, akik a „bűnös" Budapesttel szemben előszeretettel hivatkoztak a törzsökös magyar, „józan" vidékre. Gróf Apponyi Albert kultuszminisztertől Berzeviczy Albertig, az Akadémia és a Kisfaludy Társaság elnökéig, gróf Tisza István miniszterelnöktől Rákosi Jenőig, a befolyásos újságcézárig számos nagyság sietett megbélyegezni a „dekadens" lírát.
Adyt is hírlapíró vénája segítette abban, hogy befolyásolni tudja a vele kapcsolatos közvélemény alakulását. Alighanem ő az első irodalmunk történetében, aki nemcsak ambicionálta, de képes is volt előidézni saját kultuszának kiépítését. Petőfit még szerkesztőjének, Vahot Imrének kellett reklámoznia és sztárolnia (aki olyan képet igyekezett a közönséggel elhitetni, hogy Petőfi teljesen műveletlen, borissza cimbora s mindenekfölött tetőtől talpig magyar ember – ennek érdekében védencét állandóan magyaros öltözékben járatta). Ady viszont amikor csak tehette, maga kezdeményezett, cipőit Nizzából rendelte, szívesen láttatta magát dandynek, sikerültebb fényképeit képeslapként küldte el híveinek. Szerb Antal gonoszkodó megjegyzése szerint „ha nem született volna vezérnek és szimbolikus életnek, akkor is azzá tette volna emésztő vágya, hogy mindenki róla tudjon, és róla beszéljen, hogy közismert legyen, mint egy teniszbajnoknő vagy egy soká körözött gyilkos."
Ismételten viták középpontjában állva, a közvélemény Adyt totális lázadónak tekintette, aki kedvét leli a normák fölforgatásában. S nem csupán a különféle tabuk ledöntéséről és a költői illetékesség radikális kiterjesztéséről szólt ez, hanem egy szándékosan kirakatba tett, folyamatos botrányokozásról is. Nietzscheánus küldetéstudatról, hírlapírói kivitelben. Ady féltékenyen őrködött költői elsőségén, és nem egyszer elhatárolódott saját táborától is. Közönsége ahhoz szokott hozzá, hogy őt igazán olvasni nem lehet másként, mint „állandó viaskodással és állandó megütközéssel." Tulajdonképpen a túlméretezett hírlapi támadássorozatnak köszönhető, hogy az új magyar költészet akkora figyelmet keltett.
Egy pillanatra előreugrok az időben. Ismertes, hogy Kosztolányi Dezső 1929-ben közzétett hírhedt „különvéleményében" egyszerre támadta Ady személyét és kultuszát. Vele szemben sokan, mint Babits Mihály, megvédték Adyt, de nem tagadták a kultusz kártékonyságát. Ám az is előfordult, mint Lengyel Menyhért vitacikke, amely nem Adyt vette védelmébe, hanem magát a kultuszt. Lengyel arra hivatkozott, hogy Ady fellépése előtt alig olvastak verset Magyarországon, és „abban a felzúdulásban, rengeteg vitában, rajongásban, ellentmondásban, melyet maga körül keltett, irtózatos s egyben szelíd erejével egyszerre divatba hozta a lírát." Nemcsak a maga számára „nyerte meg a líra nagy csatáját", hanem az egész költőnemzedéknek (benne Kosztolányinak) is.
Az 1910-es évek verselgető fiataljai anyanyelvükként beszélték és idézték Ady költészetét. De igazi kultusza csak a halála után kezdődött. Ebben meghatározó szerepe volt az 1914-es háborúban kezdeményezett újabb nagy támadássorozatnak, illetve a háború elvesztésének.
A konzervatív tábor ugyanis a háború alatt elérkezettnek látta az időt arra, hogy amit nem sikerült 1909–1910-ben elérnie, azt végre keresztülvigye, és leszámoljon Adyval is, a Nyugattal is. Az utóbbinak már a neve is gyanússá vált, hiszen a nyugati államok közben háborús ellenfelek lettek. A nemzetárulás vádja kézenfekvőnek tűnt. A nemtelen támadásoknak csak a magyar hadi helyzet válságosra fordulása vetett véget.
Ady szereplési lehetőségei leszűkültek, 1918 augusztusáig nem talált kiadót új verseskötetének. Az elhúzódó háború elvesztése miatt kirobbant elégedetlenség 1918 végén kormányzati pozícióba emelte Ady politikai elvbarátait. Nyilvánvaló, hogy korai halála után tág tere nyílt a kisajátításának, és ebben ismét nem a művészi jelentősége játszotta a meghatározó szerepet.
Az első határkő az Ady-recepció történetében: ezerkilencszáztizenkilenc. Ekkor lépett színre Szabó Dezső, akinek értelmezésében Ady a magyarság közeli pusztulását vizionáló és népét ettől óvni próbáló próféta, s akinek szavait mintegy beteljesítette a világháborús pusztulás és vereség.
Addig csupán két nagyobb irányzat uralta az Adyról szóló közbeszédet. A baloldali (a polgári radikális és a szociáldemokrata) értelmezés mindenekelőtt a feudális, úri Magyarország ellenfelét látta benne, az eljövendő forradalmak hírnökét. A Nyugat köre viszont a magyar költészet nagy megújítóját, a modern életérzések reprezentatív kifejezőjét és elfogadtatóját méltatta Adyban.
1919-től felzárkózott melléjük egy harmadik irányzat is, melynek a nemzeti radikális irányba fordult Szabó Dezső volt a spiritusz rektora. Miközben kérkedett azzal, hogy nem volt Ady barátja, jóval többre pályázott: Ady szellemi végrendeletének kizárólagos végrehajtója akart lenni. Első lépésként a költőt magányos hőssé próbálta avatni, és szembeállította tényleges elvbarátaival, nyugatos és polgári radikális kapcsolataival. Kezdetben, az ellenforradalom uralomra jutása idején, amikor Szabó Dezső ideológiai vezető szerepet vállalt, Ady politikai költészetét megkísérelte diszkvalifikálni. Később, miután szembe helyezkedett a berendezkedő Horthy-rezsimmel, már Ady forradalmas programját tette magáévá.
1924-ben a költő emléke ellen fellépő Herczeg Ferencet szinte elsodorta, visszafordítva rá a nemzetárulás vádját. Bebizonyosodott – dörögte Szabó –, hogy a „destruktív" Ady látta el fajtája hiteles védelmét, míg az őt támadó Herczeg asszisztált a háborúhoz, a „nagy magyargyilkossághoz". Szabó Dezső szerint folytatni a régi Ady-vitát egyenlő azzal: úgy tenni, mintha nem lett volna háború, nem következett volna be az országcsonkítás. Ezzel hatályon kívül helyezte Ady valamennyi régi konzervatív ellenfelét.
Másik, kisebb hatású, de nem elhanyagolható jelentőségű segítője volt Ady jobboldali elfogadásának Szekfű Gyula Három nemzedéke (1920), amely a trianoni katasztrófához vezető utat kívánta bemutatni. Bár Szekfű „politikailag teljesen analfabétá"-nak nyilvánította Adyt, politikai diskurzusának kitüntetett szereplőjévé emelte, és legnagyobb ellenfelével, Tisza Istvánnal együtt méltatta, mint a hanyatló kor két reprezentatív alakját. Tulajdonképpen a magyar hanyatlástörténet érzékeny felismerőjeként, kifejezőjeként és ostorozójaként méltányolta őt.
Szabó Dezső is, Szekfű Gyula is a félreismert próféta szerepét osztotta Adyra, de a politikai jobboldal más-más rétegét szólították meg. Szekfű a nemzeti konzervatívokra volt nagyobb hatással. Klebelsberg Kunó kultuszminiszter az ő interpretációját követve nyilatkozta Adyról 1924-ben, hogy „igazi tehetség", és a minisztérium engedélyezte, hogy a költő versei helyet kapjanak az iskolai tankönyvekben. 1928-ban Klebelsberg már egymás mellé állította Vörösmarty és Ady zsenialitását, fél évvel később pedig vezércikkéhez Ady egyik verssorát választotta címnek.
Szabó Dezső saját és Ady radikalizmusát hangsúlyozva elérte, hogy az „ifjú szívekben élek" próféciája is teljesüljön. Az 1925-ben alakult Bartha Miklós Társaság csak az első volt a sorban, amely a falu és a nemzet felemelésének programjához Ady harcát választotta példaképnek. Három évvel később a Híd szerkesztője, Balogh Edgár a népi gondolat jegyében kezdeményezett nagyszabású Ady-ünnepséget Budapesten. A májusi rendezvényen részt vettek az utódállamok magyar diákszervezeteinek küldöttei is. A fő szónok Szabó Dezső volt, aki nemcsak programot hirdetett, hanem felesketett tizenkét diák-„apostolt" Ady nevében a saját tanaira. A tanácskozás időpontjára időzítve jelent meg az Ifjú szívekben élek. A magyar fiatalság hitvallása Ady Endre költészetének történelmi tanulságai mellett című röpirat, vagy inkább antológia, melyben Szabó Dezső, Féja Géza, Kodolányi János, Móricz Zsigmond, Juhász Gyula, Kodály Zoltán és mások írásai szerepeltek.
A népi tábor nem volt egységes Ady megítélésében (például Illyés Gyula nem tartozott Ady rajongói közé). De a legtöbben mítoszt építettek alakja köré.
Féja Géza egyenesen népköltővé léptette elő, aki nem annak indult ugyan, de később azzá vált: „ihlete egészen élete végéig folytonosan emelkedett s ihletében mindinkább néptudattá, népsorssá szélesedett. [...] Ady igazi fejlődése az Illés szekerében s részben a Szeretném, ha szeretnének-ben kezdődik. Itt kezd tudattá tisztulni benne az eddig kifejezhetetlen magyar mithológia. [...] Ady modora! Tagadhatatlanul biblikus, apostoli modor volt. Ady a reformáció s antireformáció korának kemény, ihletett, súlyos ideákkal s érzésekkel küzdő nyelvére emlékeztet. Ő éppen úgy küzdött a nyelvvel s a nyelvért, mint a XVI. s XVII. század, melyek a ködből és a semmiből kezdtek világot teremteni. [...] Sokban a generációja bűne, hogy még nem látjuk a teljes Adyt..."
Bár a mitologikus látásmód nem állt távol Adytól, nagyfokú elszegényítés költészetét erre a rétegére szűkíteni. Amit Féja Ady nyelvének bonyolultságáról ír, eleve ellentmondott annak, hogy népköltővé avathassa. S éppen a bibliás nyelvezet, illetve annak protestáns prédikátori változata (amivel Ady is gyakran élt kései lírájában) bizonyult költészete leginkább romlandó részének, mellyel nemigen tudott mit kezdeni a 20. század második felének közönsége.
Németh László pedig Adyt megtette a maga harmadik utas álláspontjának elődjévé, és a költő kapitalizmuskritikáját a városi Magyarország ellen próbálta fordítani. Németh a nemzeti kultúra fejlődését szervesnek képzelte, a magyar polgárosodást viszont szervetlennek – az utóbbit zsidó, német és szláv asszimilánsok által kézben tartott folyamatként írta le, aminek eredményeként az ő arcukra formálódott a magyar kultúra és a kulturális elit kiválasztódása. Németh László úgy hitte, hogy Ady nyomdokain jár – holott az éppen azért bírálta a magyar polgárságot, mert nem tartotta eléggé radikálisnak a feudális világ felszámolásában.
Külön kell szólni arról, hogy az elcsatolt magyar területeken elemi erővel tört ki a nemzeti önsajnálat által táplált Ady-kultusz. Igen találónak tartom Kemény István Komp-ország, a hídról című 2006-os esszéjének alábbi gondolatmenetét: „Ady lett az a költő, akinek rosszkedvében is hitt a magyar ember, mert akár ostorozott, akár simogatott, mindig hízelgett neki. Ady egész költészete egyetlen hosszú hízelgés a magyar léleknek. Azt sugallta neki, hogy a magyar nép Isten másik választott népe. [...] Célja és küldetése van. Mindezt az Ady-költészet nem kimondja, hanem egyszerűen úgy szól a magyarokhoz a maga bibliás, prófétás nyelvén, ahogy csakis egy választott néphez lehet szólni."
Az utódállamokban kialakult Ady-kultusz erejét mi sem mutatja jobban, mint hogy versei tankönyvben és érettségi tételként először Erdélyben szerepeltek, 1919-ben. Post mortem diadalútjának talán legjelentősebb állomása az 1927-ben megjelent Magyar fa sorsa. A vádlott Ady költészete című könyv, melyben Makkai Sándor, az erdélyi egyházkerület püspöke vette védelmébe és ajánlotta az ifjúság figyelmébe a költőt. Munkája az anyaországban is nagy figyelmet keltett, és heves vitákat váltott ki, sokan perújrafelvételt emlegettek.
A hivatalos Magyarország pedig folyamatos nyomás alatt állt, mert szembesülnie kellett az utódállamok Ady-kultuszával. E történet egyik látványos, de eredménytelen epizódja volt, amikor 1927 elején Berzeviczy Albert bejelentette a Kisfaludy Társaság egyik ülésén, hogy a „kettészakadt" magyar irodalmat újra kellene egyesíteni, Adyt pedig rangján értékelni. Ám a szakadásért és a költő kritizálható vonásaiért kizárólag a Nyugat körét tette felelőssé.
Tehát az 1920-as évek Ady-kultusza leplezetlenül politikai indítékú volt. Az új költőnemzedék azonban hátat fordított Adynak. Még akik nagyra tartották őt (mint József Attila), azok sem látták poétikai örökségét folytathatónak. A húszas évek költőinek szemében ugyanis a szimbolizmus halott volt, kétségbevonhatatlanul. Az Adyt leegyszerűsítő és eltorzító új kultusz pedig meglepte és elidegenítette korábbi híveit. Komlós Aladár igen pontosan jellemezte a kialakult helyzetet: „Az történt, hogy legújabban a konzervatív fiatalság már-már elszántabban kezdett lelkendezni Ady Endréért, mint az a réteg, amely legelőször szállt síkra Az Ős Kaján poétájáért. Úgy látszik, mintha a konzervatív fiatalság csak most érkeznék el Adyhoz, míg a költő első hívei – épp annál a nyugtalan, mohó érzékenységnél fogva, amely annak idején Ady azonnali értékelésére képesítette őket – már tovább szaladnak első szerelmüktől új ingerek felé..."
Kosztolányi nyilván számolt mindezzel, amikor 1929-ben felemelte szavát a fokozódó Ady-kultusz ellen. Abban a tudatban tette ezt, hogy a költészet jogait védi a politikusokkal és egyéb illetéktelenekkel szemben.
Vitairatának egyik érdekes ellentmondása, hogy miközben a kultuszt konzervatív jelenségnek tartotta, akadálynak az új irodalmi korszak kibontakozása előtt, mégsem erre hivatkozott. A magyar klasszikus költészet színvonalához képest ítélte kevésnek Adyt és eltévelyedésnek az „írástudatlanok" rajongását. Bizonyára úgy gondolkodott, hogy egy tömeghatás ellenében hasonló erejű tömeghatást kell felmutatni (amilyennel a nemzeti irodalmi kánon feltehetően rendelkezik). Így viszont éppen ő került abba a látszatba, hogy konzervatív. Csak nagyon kevesen ismerték fel Kosztolányi elégedetlensége mögött a megújulás szándékát, így Németh Andor – ő is csak évek múlva – vagy Vas István, akiben a konzervatívnak vélt Kosztolányival szembeni fenntartásokat éppen a bálványdöntés miatt érzett csodálat győzte le; mint utóbb megfogalmazta, hamarabb vette észre Kosztolányi bátorságát, mint költészetét.
Kosztolányi vitairatának másik, talán leginkább félreértett gondolata, hogy Ady messianizmusát nem csupán saját tragikus világképe alapján utasította el (ahogy értelmezni szokás), hanem a valóságtól elrugaszkodó, tévútra vezető volta miatt is. A különvéleményét támadók ellen írt válaszának fennmaradt töredékei között szerepel a következő, szerintem kulcsjelentőségű reflexió: „Nem láttam még földet, ahol ennyire gyűlölték volna azt, ami van, értéket, a tudást, az írni tudást és annyira szerették volna azt, ami nincs: a jövőt [...] az alkotni vágyást és nem az alkotást."
Talán ennek tükrében kellene olvasni az 1929-es szöveget is: „Lehet, latin műveltségem és hajlandóságom tesz képtelenné arra, hogy bármely ilyen mítoszt, bármely ilyen bölcseletet elfogadjak. Szeretem az élet tragikumát színről-színre, a maga nyerseségében, a legnagyobb fényben szemlélni. [...] E messianizmus [...] nem meri tudomásul venni a könyörtelen, pogány természetet, melyben sokkal több rejtély van és rémület, mint efféle kölcsönkért kabbalisztikus építményben. Ez eltakarja előle, ami igazán fontos, létünk változhatatlan siralmát..." Nem kétséges, hogy Kosztolányi Schopenhauert követő világlátása pántragikus volt, de a népboldogító délibábokkal, megváltáseszmékkel szembeni bizalmatlansága – az ő 1919-es tapasztalataival és a húszas-harmincas évek fejleményeivel szembesítve – aligha nevezhető megalapozatlannak.
A Kosztolányi különvéleménye nyomán kirobbant vita önmagában is bizonyította az Ady-kultusz erejét, s hatása továbbgyűrűzött még jó félévszázadon át.
A Toll című tabudöntögető hetilap újabb ankétot szervezett 1938-ban. Az ekkor harmincas éveiben járó költőnemzedék még határozottabban határolta el magát Ady költészetétől, mint korábban Kosztolányi. Legjelentősebb tagjai, Vas István és Weöres Sándor egyaránt korszerűtlennek mondták Adyt. Mindketten beszámoltak korai rajongásukról és az utána bekövetkező csömörről, s vitatták az Ady-tábor egyik fő érvét, azt, hogy Ady költészete annyira sokszínű volna. Vas István korántsem állt egyedül azzal a véleményével, hogy többre becsüli Ady politikai attitűdjét, mint költői teljesítményét. A kultusz még 1938-ban is olyan eleven volt, hogy e nyilatkozatok közbotrányt váltottak ki.
Évtizedekkel később, egy 1969-es interjúban Vas István ekképp emlékezett vissza a történtekre: „Sok olyasmit írtam már életemben, ami felháborodást váltott ki, de olyan őszintét, holmi rendszerektől, politikától független felháborodást, legközvetlenebb barátaim körében is, még nem tapasztaltam soha. Ady körül olyan tabu légkör volt és van, talán még mindig, amiben nehéz költőről beszélni." A jelenről pedig ezt mondta: „Holott ma Adynak nincs eleven hatása, igaz, hogy az egész régi költészetnek sincsen. Tehát az egész József Attila előtti költészetnek. Sőt úgy látom, Adynak már az őt követő nemzedékekre sem volt semmi költői hatása. Az első olyan költő, akiben Adynak valamilyen folytatása él tovább, az Juhász Ferenc."
Vas István persze némiképp túlzott, mert Ady költői attitűdje nem csak Juhász Ferenc számára jelentett mintát. Hiszen a két háború között Szabó Lőrinc Semmiért egészen című versének alighanem az ő szerelmi lírája nyitott utat, mint ahogy 1969-ben (a Vas Istvánnal egy időben véleményt mondó) Nagy László a következő mondattal zárta nyilatkozatát: „Nekem Ady Endre ostora tetszik." Más kérdés, hogy az effajta mintakövetés nem volt éppen gyakori.
A történelem különös fintora, hogy 1945 után a magát szocialistának hirdető pártállam hasonlóképpen emelte az irodalmi kánon élére Adyt (Petőfi, Móricz és József Attila társaságában), mint félévszázaddal korábbi elődje a népnemzeti irányzatot. És az iskolákban és az ünnepségeken éppúgy kiüresedett szavalattá degradálódott, mint hajdan Petőfi és Arany.
Politikai költészete látszólag teljes elismerésben részesült, csakhogy most is elhallgatták, sőt tagadták szociáldemokrata és polgári radikális kötődéseit (e tekintetben Lukács György hasonló határozottsággal járt el, mint 1919 után Szabó Dezső). Az életmű ideológiai szempontból nem tetsző részeit a „két lelkű"-nek nyilvánított (tehát hol harcos, hol pedig csüggeteg) költő dekadens hajtásaként marasztalták el. Az ifjúkorában Ady-hívő Révai József, aki az 1940-es–1950-es évek fordulóján a kultúrpolitika teljhatalmú irányítója lett, a „külön utálok és külön nem enyhülök" sor költőjét a tömegek arisztokratikus megvetésével vádolta. Ezt még Király István is megsokallta (igaz, negyedszázadot várt vele), és megvédte Adyt, joggal hivatkozva arra, hogy az inkriminált Mégsem, mégsem, mégsem című versét a háborús hisztéria közepette írta, amikor igencsak indokolt volt a költő radikális elhatárolódása a manipulált, háborúért lelkesedő tömegtől. (Révai különben, aki az erotikát illetően viktoriánus elveket vallott, a századelő erénycsőszeihez hasonlóan foglalt állást abban is, hogy a Léda-szerelem alacsonyabb rendű, mint a házassággal szentesített Csinszka-szerelem – következésképp a Csinszka-versek a jobbak.)
Az 1960-as években viszont, amikor a politikai enyhülés a hivatalos irodalmi kánont is átrendezte, és a „Lobogónk: Petőfi" jelszavát felváltotta a „Lobogónk: József Attila", valamiképpen átsiklottak Ady felett.
A hivatalos kánon által nyújtott védelem persze kétarcú jelenség: egyfelől prolongálja az elismerés fenntartását, másfelől viszont aláássa azt. Az 1960-as évektől Ady presztízsének alakulásában mindkét tendencia megfigyelhető. De nem lehet folyamatos háttérbe szorulását kizárólag a kultúrpolitika számlájára írni. Keresztury Dezső 1969-ben úgy látta, hogy mindenekelőtt a klasszikusok közé emelkedés ártott meg Ady népszerűségének.
Ady halálának 50. évfordulóján Vezér Erzsébet és a Petőfi Irodalmi Múzeum megkereste a kor számos jelentős alkotóját, hogy mondjanak véleményt róla. Sokan osztották Keresztury véleményét. „Kellene, szükséges volna, hogy Ady költészete ugyanúgy adjon valamit egy mai fiatal számára is – jelentette ki Weöres Sándor. – [...] Csakhogy nálunk – Isten tudja, miért –, a múlt múzeummá, vagy mauzóleummá válik. Nagyon kevés élő hatást desztillálnak ki belőle a fiatalok. Valahogy mindig csak az utolsó irodalmi periódus él, annak sem annyira az értékei, mint inkább a furcsa, jellegzetes figurái. A múlt nálunk elhal."
Többen gondolták azt, Ady népszerűség-vesztése annak köszönhető, hogy jobbára csak a politikai költészetét propagálták. Figyelemre méltó Vas István polémiája Lukács Györggyel (melyre a költő később is hivatkozott). Lukács ugyanis úgy hitte, hogy az Ady költészete iránti ellenérzések valójában politikai platformjának szólnak. Vas István joggal válaszolta erre, hogy neki éppen Ady politikai kiállása tetszett azelőtt is, neki a költészetével volt baja.
Eörsi István sajátos különvéleményt képviselt. Ekkor is a „legidőszerűbb magyar költő"-nek tartotta Adyt, aki kérlelhetetlen harcával kényelmetlenné vált az utódok számára: „Az igazságok nem költői privilégiumok immár, kikerültek az utcára és eközben be is sározódtak valamelyest. Az új szereposztásban a költő nem lehet vátesz, hős, de még gyújtópont és választóvíz sem. Ehhez járul, hogy az Ady halála óta eltelt időszak darálómalmai elől menekülő költők bensőleg is fokozódó mértékben alkalmazkodtak új lehetőségeikhez, és ezek alapján bámulatra méltó életműveket hoztak ugyan létre, de többnyire az alkalmazkodás abszolutizálásának megideologizálása segítségével. Ebben azonban jó néhányukat zavarta Ady." Eörsi persze (Nagy Lászlóhoz hasonlóan) 1969-ben már csupán figyelemre méltó kisebbségi álláspontot képviselt.
A többségi álláspontot ugyanis sokkal inkább a kötet címében szereplő kérdőjel jelezte (Ifjú szívekben élek?). Mert a második világháború idején induló-eszmélkedő költőnemzedéknek Ady megkerülhetetlen élménye ugyan, de később szükségképpen elfordult tőle és József Attilát választotta kalauzának. Alighanem Pilinszky János foglalta össze legfrappánsabban a nemzedékinek is tekinthető álláspontot: „Ady ébresztett rá a költészet értelmére tizennégy éves koromban. Mégis tökéletesen megértem, miért hanyatlott napjainkban költészete iránti szeretetünk, lelkesedésünk. A koncentrációs táborok világa, az egyetlen kis didergő molekulára redukált ember után mit kezdjünk Ady királyi pózaival? József Attila mérésadatai az emberről és a mindenségről kétségtelenül sokkalta pontosabbak, használhatóbbak számunkra."
S ehhez képest még inkább lehangoló a kép, melyet az 1997-ben készült, de csak öt évvel később publikált újabb emlékezéskötet mutat. A rendszerváltást követően nemcsak Eörsi István, hanem Petri György is időszerűnek látta Ady politikai attitűdjét és értékrendjét. De a „képviseleti" líra általános elutasítása idején uralkodó közhangulatot sokkal inkább jellemezte Balassa Péternek, a korszak reprezentatív kritikusának az irodalomtörténetet is átrajzoló konklúziója: „A döntő változás az Adyhoz való viszony, amennyiben nagyon sokáig azt gondolta a baloldali hagyomány és a hivatalosság, hogy Ady valaminek a kezdete. Ady nem valaminek a kezdete, hanem a 19. század lezárása. Nyilvánvaló, hogy a 20. század Kosztolányival, Füst Milánnal és Kassákkal kezdődik, József Attilával folytatódik. [...] Ady nem megnyitás, az Új versek voltaképpen a régi versek befejeződései. Az Ady-paradigma a Berzsenyi–Vörösmarty-paradigmának a vége."
Nem hiszem, hogy kimondatott az utolsó szó ebben a kérdésben. A történelem már oly sokszor játszott Ady kezére – lehet, hogy majd megteszi újra.
