Az FBI-igazgatója, Willam S. Sessions még a republikánus Reagan-adminisztráció kinevezettje, a frissen beiktatott igazságügy-miniszter, Janet Reno pedig az 1992-es elnökválasztásokon győztes demokraták embere. Tehát kétpárti összeesküvés Washingtonban a helyi, tehát az „igazi” Amerika ellen. A ’90-es évek elején a Szovjetunió összeomlása, a kommunista fenyegetés véget érése ezekben a körökben bizarr módon nem enyhítette, hanem fokozta a paranoiát. Új Világrend címszó alatt teóriák cirkuláltak arról, hogy a Szovjetunió valójában nem is szűnt meg, illetve átvette a szerepét az ENSZ, és lényegében ők nyerték meg a hidegháborút, az ország megszállása folyamatban van. A Waco-incidens a leghíresebb és legtöbb áldozatot követelő, de ezekben az években több más olyan esemény is, amely a föderális és globális struktúrák szélsőséges kritikusai szemében alátámasztotta ezeket az elméleteket. Az egyik az Idaho állambeli Ruby Ridge-ben történtek. Itt Randall Weaver, egy, a szövetségi kormány fennhatóságát el nem ismerő, illegális fegyvereket birtokló fajvédő keresztény fundamentalista birtokán razziáztak a szövetségiek. A balul elsült akció során meghalt egy szövetségi ügynök, illetve Weaver fia és felesége. Utána Weaver beperelte az államot és 3,1 millió dolláros kártérítést kapott.
A másik az ún. Brady Bill, egy 1993-94 fordulóján életbe lépett szövetségi jogszabály, mely ötnapos várakozási időt ír elő kézi lőfegyverek vásárlóinak - ezalatt a rendőrség átvilágíthatja az illetőt. Jött is a reakció, hogy lám: ezek a megszállók lefegyverezik az amerikai embereket. További, a magyartól eltérő amerikai (általában nyugati) sajátosság a filoszemita, Izrael-barát szélsőjobb idehaza alig létező jelensége. Eme szélsőjobb legfőbb ideológiai muníciói ama zsidóbarát összeesküvés-elméletek, melyek kísértetiesen hasonlítanak a zsidóellenes konteókra. Ilyen az a teória, hogy „…a nyugati hatalmak zsidókkal szembeni titkos elfogultsága az egyik legnagyobb akadálya a közel-keleti békének. – írja egy, már hazánkban is megjelentetett 1994-es kötet. „Legtöbben nem tudjuk, hogy saját nyugati kormányaink titkos háborút indítottak a zsidók ellen” – ismerteti ugyanezen mű az antiszemita hátbadöfés-mítosz (hogy Németország az első világháborút nem a nyílt ellenség miatt, a frontokon, hanem a színleg lojális hátországában és szövetségeseinél történt belső árulás következtében veszítette el) Nyugat-ellenes filoszemita változatát. Azt mindenképpen látni érdemes, hogy ezek az emberek – legyenek bár filoszemiták vagy antiszemiták, vallásosak vagy világiak – általában a mindenkori szövetségi kormányra haragszanak, nem nagyon érdekli őket, hogy melyik párt van kormányon. Világnézetileg a többségük persze közelebb áll a republikánusok jobbszárnyához, de attól még az ő kormányzásukat is ellenségesnek tekintik.
A magyar (és általában a köztes-európai) polgár viszont skizofrén módon egyszerre államhívő, államfetisiszta és államfóbiás. Az általában kormányzatszkeptikus Biblia-övezeti, középnyugati „Belső-Amerikával” szemben a helyi, magyarországi és közép-kelet-európai paranoia tömegbázisa csak akkor gyanakszik az erős államra, s csak akkor utasítja el a központosított „orwelli” szuperbürokrácia elvét, ha azt úgymond a másik párt akarja bevezetni. A „lokális” és „globális” Amerika-torzképek párharcával ellentétben itt két holdudvaros-szekértáboros politikai összeesküvés-narratíva csatázott 2006. október 23-án. 2006 ősze végleg megdöntötte ama hamis előfeltevést, pozitív előítéletet, miszerint a baloldali, balliberális demokraták nem gyártanak összeesküvés-elméleteket, ez csak a jobboldal tulajdonsága. Ezt amúgy a kutatások is cáfolják. A Political Capital felméréséből kiderül: azt, hogy az országot valójában nem is a kormány, hanem valamilyen titkos háttérhatalom irányítja, többen hiszik el az MSZP-szavazók (49 százalék), mint a Fidesz-támogatók (43 százalék) között. Valóban, a két oldal akkor is szinte ugyanolyan kedvvel és lendülettel termelte a másikat kriminalizáló teóriákat, mint napjainkban. Mindkét oldal a másikat vádolta a zavargások kirobbantásával és irányításával. Az egyik ellenzéki puccskísérletről, a másik a kormányzat által elrendelt titkosszolgálati provokációról és rendőrterrorról beszélt.
E tanulmány szerzője Debreczeni Józsefnek, a Demokratikus Koalíció (DK) alelnökének a 2006 őszéről született könyve apropóján írt az Átlátszó portálon egy háromrészes, hosszú cikksorozatot, amelyben tényszerűen igyekezett cáfolni a jobb-és baloldali konteókat egyaránt. Minden kutatást, így a fent hivatkozottat is befolyásol az idő-és helyzet-kontextus, a kérdésfeltevés módja. Életszerűnek tűnik például azt feltételezni: egy baloldali vezetésű kormány alatt a Fidesz-híveknek nagyobb része hitte volna el a kormányt bábként táncoltató háttérerő elméletét. De kedvencük hatalmon lévén, sokan talán „cikinek” gondolták bevallani: szerintük Orbán ugyanúgy csak egy marionettfigura. Még akkor is, ha lelkük mélyén így vélik. Ugyanígy az MSZP és az időközben megszűnt SZDSZ, a klasszikus baloldal és a liberalizmus közötti térben elhelyezkedő, az Együtt-2014, a Párbeszéd Magyarországért (PM), és a DK balliberális rétegpártjai által lefedett tömeg paranoiamutatója is lehetne bizonyos összefüggésben nagyobb az Együtt-2014 esetén kimutatott (a pártok közt legalacsonyabb) 32 százaléknál. Mondjuk, ha nem úgy tesszük fel a kérdést, hogy hisznek-e egy (jobbos körökben idegen, külföldi „nemzetellenes” jelentéstartalommal rögzült, amely kontextus az általános politikai diskurzusban is meghatározóvá vált) háttérhatalom létezésében. Hanem úgy: egyetértenek-e vele, hogy a nacionalista jobboldal összeesküdött a demokrácia és az Unió ellen? Szinte biztos, hogy magasabb volna az igenek aránya. A PM és a DK nem szerepel a kutatáspublikációban, de Gyurcsány-párt paranoia-kvóciense a Debreczeni-kötet alapján nem gyenge.
Ha röviden akarjuk összefoglalni: a baloldalnak az lett 2006 ősze, mint a jobboldalnak a taxisblokád. Ahol nem a kormány támadt rá a népre, hanem – szerintük - az ellenzék a jogrendre, a törvényességre. A kriminalizálás akár műfaji kategória is lehet. Az összeesküvés-elmélet annyiban tényleg krimi, hogy politikai fikciókat valóságnak feltüntetve a múlt vagy a jelen kriminalizálásával foglalkozik. Történelmi és politikai kataklizmákat tudatos rosszindulat folyományaként, vagyis bűnügyi történetként interpretál. Ebben a folyamatban egyfajta rendszerszintű elvtelenség is megnyilvánult. A hagyományosan rendpárti és rendőrségpárti „nemzeti oldal” az ő hátán csattanó gumibot után hirtelen bősz jogvédő lett, az emberjogi, szabadságpárti szoclib holdudvar pedig mentegetni próbálta az atrocitásokat. (Elég végigolvasni Debreczeni könyvét.) Tanulságos észlelni, ahogy az összeesküvés-elméletekben 2006. október 23. (általában 2006 ősze) hogyan igazol a hívők szemében bizonyos múltbéli fantomfájásokat és farkaskiáltásokat is. Nyilvánvaló, hogy az antiszemitizmus, a rasszizmus, a szélsőjobboldalban lévő erőszak-potenciál, s a mérsékelt jobboldalnak eme szélsőségesekkel való taktikai érdekbarátsága, illetve az Orbán-kormány demokráciacsorbító, jogállamszűkítő lépései valós probléma. Ugyanúgy, ahogy a posztkommunista baloldali miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc által eltűrt, s érdemi következmények nélkül hagyott (az 1986-os, 88-as pártállami tömegoszlatásokat idéző) 2006-os túlkapások, a vele szövetséges liberális partner ezzel kapcsolatos „eszmei árulása”, a kampányhazugságok és rendőri erőszak kiderülése utáni hatalomban maradása is.
Csakhogy az a probléma, hogy mindkét összeesküvés-narratíva lényege az egyedi, konkrét tények általánosító totalizálása, abszolutizálása, a jelen múltba, a múlt jelenbe vetítése, a szavak és a cselekvés összemosása. Ha a „baloldal” a múltban és most (1919-ben, 1956-ban, 2006 őszén) „rárontott a nemzetére”, akkor a baloldal mindig is rárontott a nemzetre, „mert ezek ilyenek”, hogy mindig rárontanak. A nemzetre való, különböző – létező és fiktív - rárontások között az ezt terjesztők semmiféle fokozati, nagyságrendi vagy árnyalati különbséget, személyes felelősségen alapuló differenciálást nem ismernek. Kun Bélától Bajnaiig húzódik a kontinuitás. Ugyanígy a másik oldal: ha Orbán most, 2010 után „rárontott a jogállamra”, tehát békésen, vértelenül próbálja szűkíteni, csorbítani és leépíteni a jogállamot, akkor ez igazolja, hogy 2006 őszén pedig titokban és erőszakkal akarta megdönteni azt. Sőt, igazolja, hogy már kicsi korától erre készült, továbbá igazol minden, Orbánnal és pártjával szembeni kampányfogást, demagógiát, hazugságot és hamis vádat, sőt: legitimálja a „puccsista Orbán-hívekkel” szembeni rendőri erőszakot és túlkapást. Holott Orbán tényleges szándékai nem igazolnak, bizonyítanak semmiféle titkos mesterkedést. A Fidesz vezetőjét igazán nem lehet azzal vádolni, hogy törekvéseit elkendőzi: a jogállam-restrikció teljes nyíltsággal, mindenféle konspiráció nélkül zajlik. Ami itt történik, arra nem a konspirációelméleti szótárban tudunk definíciót lelni.
De nem mennek újdonságszámba az effajta gondolatsíkok: megvoltak ennek a történelmi előzményei az elmúlt húsz évben. Mikor az SZDSZ 1994-ben koalícióra lépett a posztkommunista MSZP-vel, akkor a jobboldali összeesküvés-elméletek szerint ez bizonyíték volt arra, hogy az SZDSZ jogelődje, a szamizdatos ellenzék tagjai nem is volt igazi másként gondolkodók, hanem a kommunista MSZMP és Aczél György fizetett ügynökei és provokátorai. Eme konteó bizarr fonákja szerint pediglen Heller Ágnes és társai főként azért lettek ellenzékiek, hogy karriert csináljanak. A feltevés szerint „…dehogyis emelték fel Voltaire módjára Lukács és tanítványai a bebörtönzött szélsőbalosok mellett éppen 1968-ban erősödő hangjukat, mert addigra már megtanulták mesterüktől, hogy csak hírnevüket öregbítő ügyek mellett nyilatkozzanak. (A lukácsista Budapesti Iskola néhány tagjának korcsulai tiltakozó nyilatkozata a Varsói Szerződés csapatainak csehszlovákiai inváziója ellen már ilyen nemzetközileg is kamatozó befektetésnek számít. Lásd a nyilatkozók 70-80-as évekbeli nyugati karrierjét.” Hogy a karriernek (sőt: a nyugati kiküldetésnek, vendégprofesszorságnak) azért kockázatmentesebb útjai is voltak 1968 Magyarországán, az valószínűleg nemigen érdekli a jobboldal kebelébe megtért neofita szerzőt. Miként az sem, hogy eme logikával Orbán Viktorra és tagtársaira is ráhúzható lenne, hogy a Fidesz 1988-as létrehozásában főként az motiválta őket, hogy zsíros nyugati ösztöndíjakat kapjanak.
Ugyanez a vissza-és/vagy előrevetítés a másik térfélen: ha most, 2006 ősze, a romák elleni gyilkosságok után, a Fidesz-kétharmad és a Jobbik népszerűsége idején tényleg van jobboldali túlhatalom és szélsőjobboldali veszély, akkor ez visszamenőleg igazolja a rengeteg balliberális hisztériát és műbalhét. Amit akkor is csináltak, mikor az MSZP-SZDSZ koalíciónak volt kétharmada, a MIÉP 2-3 százalékon, a Fidesz pedig 7-8 százalékon állt, illetve mikor a Jobbik (és a Gárda) támogatottsága is a parlamenti küszöb alatt volt. A paranoid gondolkodás fantomvízióinak legnagyobb veszélye, hogy az alaptalan hiszterizálással maguk pumpálják fel, teszik valós fenyegetéssé a rémképet. A kezdetben néhány tucat főből álló Gárda masírozásain eleinte több volt a „fasiszta veszélyen” szörnyülködő balliberális újságíró, mint a gárdista. De az elrettentésnek szánt pánikkeltés bumeránghatású ingyen reklámnak bizonyult. „Így, utólag, azt gondolom, hogy hiba volt. Fölfújtuk.” – ismerte el példás önkritikával 2010 nyarán Krug Emília, a 168 óra újságírója. 2006 őszén pedig mindkét oldal szörnyülködött, rettegett, hogy tévéostrom, rendőrroham, atyavilág, mi lesz itt. De a lelke mélyén mind a kettő örült. Nagyjából így lehet mindezt összegezni: „Mi mindig is tudtuk, hogy a komcsik rendőrállamot akarnak, de most végre a Zemberek is látják” kontra „Mi mindig is mondtuk, hogy a Zorbán egy puccsista-fasiszta mini-Duce, de most végre a liberálisok is belátják, hogy ezekkel szemben kontraproduktív a jogvédő rizsa, oda kell sózni nekik keményen, ahogy a Vasprefektus csinálta.” És fenti paranoid okfejtésekből más is következik. Ha Gyurcsány utólag a rendőrök pártját fogta, akkor a szemkilövésre és az ütlegelésre is ő adott utasítást. Ha Orbán utólag minden megvert tüntetőt ártatlannak, a rendőrterror áldozatának láttat, illetve semmisségi törvényt hozat, akkor ebből az következik, hogy ő is szervezte a tévéostromot és a huligánokat. A belpolitikában a paranoiafaktor szemlátomást felerősödött. Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc úgy használják (és vallják) az összeesküvés-elméleteket, ahogy Antall József vagy Horn Gyula soha. És Orbán már nem is csak belső fogyasztásra produkálja a jobbszélre kacsintó teóriákat, hanem (mint egy Washingtonnal, a „szövetségi zsarnoksággal” feleselő populista közép-nyugati kormányzó) kifelé, Brüsszel irányába is. Elszakadván 2006 őszétől, bővíti a konteó-repertoárt. Gyurcsány viszont frusztráltan beleragadt a 2006 ősz(öd)i traumába, vigasztaló hátbadöfés-legendát, árulásmítoszt barkácsolva abból.
Hogy milyenek a szélsőjobb konteókonstrukciói a tengerentúlon? Az USA-ban működő szélsőjobb aktivizmusa szerzett jogokat véd és jogkiterjesztést gátol párhuzamosan. Ilyen szerzett jog pl. a fegyvertartás Európában (főleg annak keleti régiójában) soha nem létező alanyi joga. Eme nativista, autochon politikai kultúra az alapító atyák jogértelmezésén alapul, egyfajta doktriner alkotmányos fundamentalizmus. Mely nemigen zavartatja magát attól, hogy a XVIII. század végén nem léteztek még automata, gyorstüzelő fegyverek. A Waco-típusú incidenseket, valamint a fegyveres ámokfutásokat titkosszolgálati provokációnak tartja, amelynek célja „a nép lefegyverzése.” (Hasonló összeesküvés-narratíva vetődött fel az ausztráliai Port Arthurban történt 1996-os vérengzés után. Eme történés azóta is a fegyvertartók rémálma, hisz utána Ausztráliában szigorú korlátozásokat vezettek be.) Ez a nativista, törzsökös mentalitás nem tekinti a szabadságot alapjognak. Hanem a bennszülöttek – itt: a fehér, angolszász, protestáns „őstelepesek” - kiváltságának, öntudatlanul is hangsúlyozva: a szabadság pont azáltal szűnik meg értékké lenni, hogy alanyi jogúvá válik. (Ennek az egyik, máig fennálló „csökevénye”, hogy mai napig csak született amerikai lehet elnök.) A bevándorlókat kizárólag fenyegetésnek, az Új Világrend szálláscsinálóinak gondolja, valamint, hogy „Európa magához ragadja az amerikai pénzvagyont a világvalután és a Világbankon keresztül.” Amerikai, USA-beli Európa-ellenesség is van, nemcsak európai Amerika-ellenesség. Utóbbiról sokat olvashatunk, előbbiről jóval kevesebbet. Üdítő kivétel Timothy Gordon Ash részletes tanulmánya a The New York Review of Books 2003. február 11-i számában.
Ennek a politikai kultúrának publicitás tekintetében az aranykora 1991 vége, a Szovjetunió összeomlása és 2001. szeptember 11. közé esett. Akkor a régi ellenség már nem, az új ellenség, az iszlám fundamentalizmus pedig még nem létezett globális fenyegetésként. Legalábbis úgy nem, ahogy most. Az USA titkosszolgálatai új ellenségre, (egyben ellenségképre) találtak a belföldi terrorizmusban. (A militarista „spártai telepeken” élő nativista félkatonai szervezeteket életszerűen mutatja be a ’90-es évek két sikerregénye: 1998-ban Lee Child Die Trying és T. Jefferson Parker The Triggerman’s Dance című, 1996-os politikai krimije.) Aki keres, az talál is: a ’80-as évektől az FBI számos ilyen szervezkedést tárt fel: 1988-ban szélsőjobbos terroristák 30 gallon kálium-cianiddal akarták megmérgezni Washington és New York ivóvizét. 1995-ben az utolsó pillanatban állították le egy Yersinia pestis-tenyészetnek Larry Wayne Harris mikrobiológus, az Arian Nations tagja általi beszerzését. Két volt szovjet állampolgár 1996-ban, beépített FBI-ügynököknek légvédelmi rakétákat és taktikai atomfegyvereket kínált eladásra. Ugyanezen év októberében a Nyugat-Virginiai Hegyi Milícia hét tagját tartóztatták le azzal a váddal, hogy a Nemzeti Ujjlenyomatközpontot akarták felrobbantani, úgy vélvén: ott székel az Új Világrend (Vonalkód, ujjnyom, mikrochip: a nativisták kultikus fóbiái. A 2001-ben kivégzett oklahomai robbantó, Timothy McVeigh úgy gondolta, katonai szolgálata alatt nyomkövetőt ültettek a testébe.
A nativista politikai kultúra sokrétű, létezik tehát antiszemita és filoszemita verzió, a rasszizmus és a vallásosság legkülönbözőbb kombinációitól, egymást kizáró formaváltozataitól az ultrakonzervativizmuson át egészen a balos gyökerű, ám nem internacionalista, hanem lokális kommunitárius és kommunalista ideológiákig. Természetesen belföldi fundamentalizmus és terrorizmus létezett a hidegháború alatt, és van most is, de akkor, „igazi”, nagy volumenű külső fenyegetés híján az FBI megengedhette a luxust, hogy őket tegye fókuszba. A betelepülő „megszállók” által rászabadított bűnözés ellen küzdő „fegyveres nép” koncepcióját nálunk a Gárda és több más félkatonai szervezet képviseli. De organikus hagyományok nélkül (hisz Magyarországon a szuverén önvédelemre berendezkedett farmerközösségek soha nem léteztek) ugyanazon bűnöző szubkultúrákhoz hasonul, akiktől védeni akarja a népet. A gettóbűnözés tükörképe az önbíráskodó-masírozó „politikai betyárbűnözés.” Paradox módon nemcsak a demokrácia, de a Jobbik is súlyos árat fizethet azért, hogy bevezetni próbálta ezt a kultúraidegen félkatonai szellemiséget, ugyanis „…a kifejezetten hatalomellenes szubkultúrából a hatalom sáncai mögé került szélsőjobboldali politikusokat saját táboruk hajlamos árulónak tekinteni. Ezt eredményezi ugyanis az, ha politikusaik alkalmazkodni kényszerülnek a visszafogottabb hangot megkövetelő politikai fórumok nyelvezetéhez.” – veti fel Paksa Rudolf a hazai szélsőjobb múltját feldolgozó könyvében. Az USA-ban azért nem tört ki polgárháború a modern, az ősalkotmányt a társadalomfejlődéshez hozzáigazítani akaró urbánus civilizáció és Belső-Amerika izolált politikai kommunái, szektatelepei, milíciái között, mert a hatalmas tér, az elzárkózást (és önellátást) lehetővé tévő határvidék-tudat, a tradicionalista kultuszok bizonyos fokú tolerálása lehetővé teszi a többé-kevésbé békés együttélést. S az ilyen csoportok jelentős része megelégszik a különéléssel, a lőgyakorlatokkal, a „nem fizetek adót, de nem is kérek semmit” autarkiás, belső emigráns társadalom-felfogásával. Egy ugyanilyen kultúra létrejötte Magyarországon katasztrófához vezetne. Nem lenne hely hová visszavonulni, nincs már (amerikai értelemben pedig soha nem is volt) életképes, állami támogatás és kormányzati hatalom nélkül is működő hagyomány, amibe bezárkózhatnának. Így az „összeesküvő” államot és a „hitehagyott, renegát” pártjukat akarnák el-, illetve visszafoglalni.
Ami Waco mellett, a Carmel-hegyen, illetve 2006 őszén Budapesten történt, a legkevésbé az összeesküvés szóval illethető. Már ami a kormányzati oldalt illeti. A William S. Sessions által irányított FBI épp a Waco-krízis alatt és után élte legnagyobb válságát. A kormányzati vizsgálat a Szövetségi Nyomozóiroda igazgatójának számos visszaélését, etikátlan döntését tárta fel. Ezek az (Ronald Kessler korábban hivatkozott FBI-történetében behatóan ismertetett) ügyek végül Sessions leváltásához vezettek. Az Iroda Ruby Ridge esetén szintén inkább tűnt gyarló, csetlő-botló hivatalnak, mint a nativisták fejében élő, sátánian professzionális „megszálló” szervezetnek. „…az FBI technikai színvonalát a terrortámadást megelőző években sötét középkornak nevezhetnénk. 2001. szeptember 10-én este egy iskolás gyerek is komolyabb számítógépes ismeretekkel és felszereltséggel rendelkezett, mint bármelyik ügynökünk [...] Ennek következtében szeptember 11-én délután és este gyorspostával kellett szétküldenünk a gyanúsított terroristák fényképeit, mert nem voltak olyan számítógépeink, amelyeken fényképeket tudtunk volna továbbítani. Én akkorra már kiléptem a munkahelyemről, de az előzmények miatt felelősnek tartom magam.” – vont mérleget 2005-ös memoárjában Sessions utóda, Louis J. Freeh. Ha még nyolc évvel Waco után is ez a helyzet, akkor végképp nehéz a FBI-t egy mindent látó orwelli szervezetnek tekinteni. Amellett Waco és 2006. október 23. bajosan volna minősíthető olyan konspirációnak, melynek célja a kormányhatalom erősítése volt. Senki nem gondolhatja komolyan (főleg egy cinikus és profi összeesküvő csoport nem), hogy ártatlanok tűzhalála, lelövése vagy összeverése növelné a kormány támogatottságát, legitimációját. Ennek nem lehet ilyen következménye, és nem is lett. Waco és Ruby Ridge után az amerikai fegyvertartók jelentős része még nagyobb gyanakvással tekintett a szerintük őket „lefegyverezni” akaró hatalomra, a szövetségi kormányzat presztízse jócskán megingott. Gyurcsány Ferencnek pedig a sokkoló rendőri atrocitások után esélye sem maradt, hogy elvesztett népszerűségét visszaszerezze. Ugyan miért lett volna érdeke az akkori amerikai és magyar kormánynak, hogy tudatos rendőri erőszakkal mártírt csináljon az ellenfeleiből?
Egy sikeres provokációnak a provokáló fél hívei vagy bizonytalan átlagemberek lesznek az áldozatai, nem pedig az ellenségei. A kontraproduktív 2006-os túlkapások éppenséggel azt bizonyítják: a hatalom nem tudta saját önérdekét szem előtt tartva visszafogni a szakszerűtlenül cselekvő karhatalmat. A konteóhívők obligát cui prodest? kérdésén alapuló okfejtésének akkor már jobban megfeleltethető a már említett 1996-os Port Arthur-i tragédia. Az ámokfutó Martin Bryant harmincöt embert ölt meg az ausztrál városban. Utána szigorúan korlátozták a fegyvertartást. Emiatt terjedésnek indultak a – komolyan vehető bizonyítékot fel nem mutató – teóriák, hogy mindez a lefegyverzést célzó provokáció. S végül: a fenti elméletekben hívők rendületlenül hangoztatnak valamit. Hogy a bemutatott tragédiák központilag elrendeltek, szűk vezetőcsoportok által dirigált, hierarchikus szervezetek művei voltak. Amelyek eme teóriákban hideg profizmussal cselekszenek, ügyesen tüntetve el a bizonyítékokat. Ám az illegális célokat kitűző titkos szervezetek valódi múltja nem ezt igazolja. A Cosa Nostra például – úgy tűnik - elhihette a szabadkőműves beavatásokról terjedő konteó-mítoszokat. Erre utal a vonzódása azokhoz. „A maffia még ma is azt a beavatási szertartást alkalmazza, amelynek eredete valószínűleg a szabadkőművesek rítusaira nyúlik vissza, és szinte már vallásosan mély jellegével soha nem téveszti el hatását a fiatal, feltörekvő maffiózóknál.” Rá is fizetett erre: „Bernardo Provenzano maffiavezér csak akkor döntött a beavatási szertartás ideiglenes felfüggesztése mellett, amikor seregestül tanúsítottak megbánást a maffiózók: nem volt szabad tudniuk, ki mindenki tartozik a családjukhoz, hogy ne árulhassák el a tagjait, ha egy napon esetleg becstelenekké válnak. Ha ugyanis egyvalaki árulóvá lesz, akkor a többieket is magával rántja: Olaszország egyetlen maffiaszervezete sem épül fel olyan hierarchikusan, mint a Cosa Nostra.”
A `Ndrangheta a „világsztár” Cosa Nostrával szemben keveseknek mond valamit. Pedig az olasz csizma legdéliebb, Szicília melletti, calabriai régióját uraló `Ndrangheta „ma egyértelműen a szervezett bűnözés sikermodelljének számít. Nem hierarchikusan épül fel, mint a szicíliai maffia, hanem föderációs alapon szervezett: döntéseit mindegyik calabriai klán főnöke szuverén módon hozhatja meg. Ezzel szemben Szicíliában a bizottság dönt, la reunione dei mandamenti. És ebben áll a Cosa Nostra gyengesége is: ha ugyanis a csúcsvezetéséből valaki kipakol, akkor az egész szervezet összeomlik.” Bár a fundamentalista paranoia óriási hatalmú, mindent irányító gonosz agyközpontokról zeng, érdekes módon saját szervezeteit nem eme (elméletei szerint zseniálisan hatékony) szisztéma mentén építi fel. Sőt, pont fordítva. A kulcsszó: leaderless resistence. Vezető nélküli ellenállás. Ahol: „A sejtek egymástól teljesen függetlenül lépnek akcióba, bármiféle vertikális vagy horizontális kapcsolat, parancsnoki hierarchia, taktikai információáramlás nélkül.” Eme terrorista harcmodort az amerikai szélsőjobb dolgozta ki, s (mily ironikus a világtörténelem) tőlük másolta az al-Kaida. Eme harci metódus legfőbb előnye „éppen abban áll, hogy a hagyományos piramidális felépítésű csoportokkal ellentétben ezt a fajta aktivizmust rendkívül nehéz felderíteni és azonosítani, mivel itt nincs semmiféle pénz- és propagandaanyag-mozgás, nincs nyilvántartott tagság, nincsenek közös kiképzések, tehát a beépített ügynök vagy az árulás fenyegetése szinte kizárt. Adott esetben egy sejt lebukása semmilyen következménnyel sincs az ellenállás egészére nézve. Egyes csoportoknak lehet vezetőjük, aki azonban csak a közvetlen akciók végrehajtásához szükséges aktuális orientációkat jogosult kifejezni, bármiféle taktikai megfontolást mellőzve (az akció mindig ad hoc jellegű!). Ilyenkor a csoportok a hivatalos médiát (Oszama bin Laden üzeneteit az al-Dzsazíra vagy a CNN továbbította) vagy az internetet használják információs vagy propaganda-eszközként.” Mikor a saját hatékonyságukról van szó, ők is belátják: mindenható és mindentudó, bármire képes centralizált szervezetek igazából nincsenek. A demokráciák botrányai és a diktatúrák bukásai ugyanazt illusztrálják. Minél nagyobb, minél kézivezéreltebb egy intézmény, annál valószínűbb, hogy előbb-utóbb elbotlik a saját lábában.
A szerző Waco – a félelem mítoszai. Kormányok, összeesküvések címmel a Nyíregyházi Főiskolán 2013. október 25-én tartott konferencián elhangzott előadásának szerkesztett és kiegészített változata.
