Összefogástól aratásig

2011 – az alkotmányozás éve lett, ez nem lehet vitás. Eredetileg nem így volt, mert a kezdeti szándékok szerint ráért volna mindez 2012 év végén is, ám a felfokozott és gördülékeny rendszerépítő vágy előbb is meghozta gyümölcsét. (Lehetett volna ez az év Európai Uniós elnökségi félévünk emléke is, de egyfelől nem emlékszik erre már senki sem. Másfelől meg éppen mostanában nem vagyunk nagy barátai az Uniónak.)

2012 – a Békemenet éve lett, ekkor dőlt el véglegesen, hogy „nem leszünk gyarmat”. Eddig fenyegetett ugyan effajta veszély, sőt, a külföldi ármánykodók még magát Orbán Viktort is elmozdították volna, de a Békemenet sikere mindezt véglegesen illuzórikussá tette.

2013 - a rezsicsökkentés éve, kétség sem fér hozzá. Valószínűleg nincs olyan állampolgár széles Magyarországon, aki ne tudná, hogy az idén minden döntés, konfliktus, harc csakis a rezsicsökkentés jegyében értelmezhető.

A jövő évről még nem tudunk nyilatkozni, az azonban elgondolkoztató, hogy Orbán Viktor az idei évet időközben „az aratás évének” keresztelte át. Lehet, ő is olvas Népszabadságot, és ő is naponta szembesül a Közgép ott olvasható jelszavával, mi szerint: „Maradandót alkotunk”

Érdekes szellemi játék lenne az is, ha a négy évnek elővennénk a legkitűnőbb, legalaposabb elemző írásait /Kornai Jánostól Lengyel Lászlóig, Bokros Lajostól Tölgyessy Péterig/, és megnéznénk, hogy az elemző logikával megáldottak hogyan minősítették ezeket az esztendőket? Azt találnánk, hogy az időszak leírását a legkevésbé sem jellemezte az egyértelmű, egymondatos minősítés. Éppen ellenkezőleg, a közismert és igényesebb elemzők túlnyomórészt bonyolult viszonyokat, nehezen megérthető döntéseket, zavarba ejtő fordulatokat láttak – s láttattak. A továbbiakban e sorok írója is ehhez igazodik, és felhagy azzal a reménnyel, hogy a 2010 utáni évek egymondatos megragadhatóságát mindenkinél frappánsabb oldja meg.[ii]

Egy újabb ciklus, ami elveszett

 

Az újabb választásokhoz közeledve érthető módon megszaporodnak a 2010 utáni négy év mérlegét megvonó összegzők. A mérlegeléseknek egyidejűleg számos elfogadható, indokolt és megalapozott formája lehetséges. A szaksajtótól a hívatásos elemzőkig, a rivális politikai erőktől a nemzetközi fórumokig tucatnyi legitim kísérletnek lehetünk tanúi, s talán az lehet a leggyümölcsözőbb megoldás, ha a leginkább elfogadott szempontokkal igyekszünk megbirkózni.

A továbbiakban egy jól körülhatárolható, ám mégis csak korlátozott összefüggésnek a kiemelésével próbálkozunk. Abból indulunk ki, hogy a választásokon győztes Fidesz mit várt eredetileg magától, mit akart a kormányzásával megvalósítani, mit ígért a neki bizalmat szavazó, csaknem hárommilliós választóbázisának.  Tesszük ezt abból a megfontolásból, hogy a lehető legobjektívebb alapot választhassuk ki a kritikai értékelés számára. Nem azért döntöttünk e nézőpont mellett, mert elhanyagolhatónak vélünk más, külső szempontokat, hanem azért, hogy kellő egyértelműséggel lehessen összehasonlítani egymással a négy éves ciklus kezdetének reményeit a végeredményekkel.

A Fidesz vezérkara 2010 májusában meglehetősen optimistán ítélte meg a magyar gazdaságban rejlő növekedési lehetőségeket. Négy évvel későbbre már az 5 % fölötti éves növekedési ütemet is elérhetőnek vélte, tíz év alatt pedig megteremthetőnek az egymillió új, adózó munkahelyet. A fordulatot lényegében két területen szerette volna az új kormány realizálni. Az egyik nagy növekedési lehetőségnek a vállalkozói szféra bővülő teljesítménye ígérkezett, főleg három kiemelt területen: az építőiparban, a mezőgazdaságban és a hazai turizmusban; ezek mindenekelőtt a képzetlenebb munkaerő újból aktívvá tételében játszottak volna kulcsszerepet. A másik alapvető növekedési területet a friss, képzettebb, jórészt diplomások által felfuttatandó kreatív iparágak, szolgáltató központok térhódítása adta volna. Nos, a ciklus végéhez közeledve nem kell túlzott éleslátás és bátorság annak bevallásához, hogy a 2014-es évbe forduló magyar gazdaság állapota fényévekre van az egykor megálmodottaktól. A 2010-2013 közötti négy év alatt évi átlagban stagnálás körüli volt a „növekedés”. A húzó ágazatoknak megálmodott területeken gazdaságtörténetileg is páratlan visszaesést, jobb esetben pedig csak stagnálást lehetett azonosítani. Az egymillió munkahely vágyaihoz képest a munkanélküliségi ráta 2013-ban magasabb, mint a válság mélypontjának tekintett 2009. évben volt, miközben elképesztő ráfordítással létesítettek többtízezres közmunka-kényszereket, meglehetősen vitatható hatékonysággal. 2009-hez képest négy év alatt így is csak mindössze kb. 150 ezer fővel nőtt a munkahelyek száma, amiben már benne van a külföldön munkát találók egy része is. Éppen annak a fiatal, frissen végzett és képzettebb munkaerőnek romlottak drámai mértékben az elhelyezkedési lehetőségei, akiktől a kitörést a kormány várta, s nem csoda, hogy éppen közülük választottak legnagyobb arányban maguknak más országokban tartós munkahelyeket.

Az eredeti kormányprogram nem bővelkedett számszerűen megfogalmazott ígéretekben, de amit akkor olvashattunk, az négy év múltán képtelenné vált. A program még azzal számolt, hogy évente negyvenezer új lakással, valamint az összlakás-állomány 10%-ának évenkénti felújításával eleve 80 ezer új munkahely teremtődik csak az építőiparban. Ehhez képest a magyar építőipar az elmúlt néhány évben történetének legmélyebb visszaesését volt kénytelen átvészelni. Az új kormányt alakítók azt ígérték, hogy minden idők legegyszerűbb adórendszerével fogják a felfutás előtt álló hazai kis- és középvállalkozókat megörvendeztetni, akik majd e lehetőséggel élve Magyarországot regionális sereghajtó pozícióból újból éllovassá fogják tenni. Nos, a folyamatosan toldozgatott, nem ritkán év közben is módosítgatott adórendszer áttekinthetetlenebb, mint korábban, nem beszélve arról a sok-sok új teherről, amelynek zöme egyéb jogcímeken került intézményesítésre. Az éllovas-álmokhoz meg elegendő annyit megjegyeznünk, hogy 2010 után több olyan ország is elénk, illetve mellénk került, amely tíz-tizenöt évvel ezelőtt még jócskán mögöttünk foglalt helyet.

Az eredeti kormányprogram több fejezetén végigvonuló bírálat érte a korábbi kormányok korrupt, jogkerülő, közjavakat herdáló magatartását, s mindennek pozitív tükreként fogalmazódott meg e visszásságok azonnali megszüntetésének ígérete. Érdemes szó szerint is idézni e kitételeket, mert – négy év elteltével különös csengése lehet e mondatoknak: „... véget kell vetni annak a gyakorlatnak, hogy a kormány közérdekű adatok nyilvánosságra hozatalát akadályozza saját hatalmi ambícióitól vezérelve...” és: „... Elfogadhatatlan, hogy a közjavakkal törvénytelenül és erkölcstelenül sáfárkodók az államot, mint magánvállalkozást kezeljék.”  Tucatszám idézhetnénk még hasonlóan kemény és egyértelmű ígéreteket a korabeli dokumentumból, amelyeknek akkor, a széles körben szétterített szocialista ügyek fényében, valóban kivételes jelentőségű és széles visszhangra találó hatása lehetett. Négy év elteltével azonban - megismerve a Fidesz-kormányzat közbeszerzési, központosító, holding-teremtő, uniós pénzosztó és földpályáztató gyakorlatát – ezek a mondatok több mint parodisztikus hatásúak.

Nem lenne érdektelen e program csaknem százoldalnyi szövegén mondatról mondatva végighaladni, mert szinte minden oldalán a meg nem valósított ígéretek, a légből kapott álmok, harciaskodó kitételek, alaptalan hencegések adják a vezérszólamok hangulatát. Az imént fölemlítettek csak a legfontosabb, a leendő korszak hosszabb távú működése, értékelhetősége szempontjából leglényegesebb ígéretek számba vételét tartalmazták. Úgy véljük, ennyi is elegendő az alapvető következtetések levonására. Arra, hogy a program után megvalósított kormányzati gyakorlatnak szinte semmi köze nincs ahhoz, amit eredetileg magukról feltételeztek. Ezt a kiáltó ellentmondást többféle módon lehet jelentékteleníteni. Azzal például, hogy a korábbi kormányprogramokat sem volt szokás számon kérni. Azzal, hogy a Fidesz a maga programját olyan vákuum-helyzetben fogalmazhatta meg, amikor semmiféle reális ellenerő nem gyakorolt kényszert a valóság figyelembe vételére. Azzal, hogy a nemzetközi gazdasági körülmények időközben olyan kedvezőtlen folyamatokat produkáltak, amelyek folytán érdektelenné lettek az eredeti elképzelések. Azzal, hogy a kormányzati gyakorlatnak időközben egészen más prioritásai lettek. S még lehetne tucatnyi egyéb, egyébként valóban megfontolásra érdemes elhárítási lehetőségünk. De ettől még az alapvető ellentmondás megmarad: a Fidesz gyökeresen mást csinált és másként politizált, mint amit magának, meg a választóinak megígért.

Az igazán fogós elemzési kérdések éppen ezen a ponton kezdenek kirajzolódni: Miért nem izgatja ez a hiány például a Fidesz megmaradt - és újabb győzelemhez is elegendőnek tűnő - választói bázisát? Miért nem volt képes felnőni a méltó kihívó pozíciójához egy, a mainál sokkal versenyképesebb ellenzék? S miért tűnik évek óta a legnagyobb lehetséges választói tömbnek az a csoport, amelynek ugyan nem tetszik a kormányzati politika, de azt sem látni, hogy egyértelmű támogatója lenne valamiféle alternatívának?  Hogyan lehetséges, hogy a magyar társadalom elsöprő többsége nagyobb tiltakozások nélkül nyelte le korábbi jogaik/pozícióik/anyagi kedvezményeik, kisebb-nagyobb szabadságaik folyamatos csorbítását? A mai magyar többség miért nem reagál erőteljesebben a két évtizede megszokott demokratikus keretek intenzív lebontására? Ezek a kérdések részben egymásból is következnek, részben pedig azt is elbírják, hogy körültekintő, akár többszörösen is összetett válaszok megfogalmazásával kíséreljünk meg rájuk feleleteket adni.

Egy csalóka siker anatómiájához

 

Természetesen a hazai kutatói/elemzői had színe–java évek óta keresi e fönti kérdésekre a lehető legkörültekintőbb válaszokat. S igencsak tanulságos szembesülni a leginkább elterjedt magyarázatok alaptípusaival; röviden meg is említenénk közülük néhányat. Lehet, hogy nemcsak a Fidesz híveinek, de a magyar társadalom egyértelmű többségének a szívébe sem lopta be magát az 1990 utáni demokratikus politikai rendszer+kapitalista berendezkedés olyan erővel, mint ahogyan ezt korábban feltételeztük.(TGM írásai szerint.) Lehet, hogy ez a berendezkedés nem volt eléggé sem demokratikus, sem pedig eléggé kapitalista. (Bokros Lajos következtetése.) Lehet, hogy a magyar társadalom többsége ugyan nem kapta meg azt, amit 2010 után ígértek nekik, de kapott helyette valami mást, olyan jellegű biztosítékokat, amelyek képesek elfeledtetni a korábbi álmokat. (Tamás Pál írásai szerint.) Az is lehet, hogy új, még vonzóbb álmokat álmodtak nekik az álomhozók. Lehet, hogy a magyar társadalom többsége éppen ilyen jobboldali karakterű, tekintélyuralmi, államközpontú világra vágyik, mint amilyent mostanság teremtettek neki, ha már a rendszerváltás során nem kapta meg azt, amit eredetileg remélt. (Ungváry Rudolf vissza-visszatérő véleménye.) Lehetséges, hogy az újfajta, neofeudális függési rendszerek egyszerre keltettek tömegméretű reményeket és félelmeket egyaránt – s e kettő hatásai képesek tartósan is egymást semlegesíteni. (Erre lehet következtetni Magyar Bálint nagyszabású elméletéből.) Lehet, hogy annak idején túl könnyen, túlságosan kevés erőfeszítést téve kaptuk váratlan ajándékba a rendszerváltást, ezért nem is vagyunk képesek érte eléggé küzdeni, s ha kéne, akkor sem vagyunk képesek megvédeni. (Ezt a vonatkozást a legtöbbször Heller Ágnes szokta hangoztatni.) Lehet, hogy a közszolgálati média világának 2010 őszén elkezdődött kisajátítása olyan sikeres, hogy a kormányzati teljesítmény érdemi kritikája el sem juthat a lakosság döntő többségéhez.             (Számos elemző, közöttük a legkitartóbban Vásárhelyi Mária szokta igazolni ezt a megállapítást.) Mint látható, nem vagyunk híján megfontolandó, egymást akár ki is egészítő, számos talányra frappáns választ adó, olykor igen meggyőző megközelítéseknek. Nem kell talán külön megindokolni, hogy e lehetséges magyarázatok mindegyikének nagyon is határozott implikációi vannak arra nézve, hogy miféle következtetések vonhatóak le majd a jövő évi választások utáni helyzet alakulásának mikéntjére.[iii]

A magyarázatok iménti sokféleségét ezért a továbbiakban három olyan alapvető következtetéssel kapcsoljuk össze, melyek nyomán esetleg eljuthatunk sokkal szélesebb keretek közötti összefüggések érzékeltetéséhez is. Az egyik következtetés lényege abban ragadható meg, hogy az ellenzéki alternatíva hiánya minden más tényezőnél erőteljesebben járult hozzá a 2010 utáni Fidesz-kormányzás hosszabb távú elfogadottságához, s így a következő választásokon várható győzelmükhöz is. Amennyiben ez a magyarázat helytálló, akkor a magyar társadalom politikai jövője abban az értelemben továbbra is nyitva áll, hogy majd 2014 után – tanulván az elmúlt évek kudarcaiból/mulasztásaiból – kiformálódhat még a Fideszt leváltani alkalmas verseny-és győzelemképes alternatíva. Csak ki kell várni a 2018-as esélyeket…A másik – valamivel összetettebb - következtetés szerint a magyar társadalom belefáradt volna a negyedszázada tartó, meglehetősen cikk-cakkos rendszerváltásba, s sorozatos csalódásai nyomán elfogadna már bármiféle konszolidációt. Még azt is, ha ez az Új Rend számos korábbi illúziójának végleges elvesztésével jár együtt. E forgatókönyv szerint a Fidesz arra kapna még négy újabb évet, amit az elmúlt ciklusban egyáltalán nem sikerült igazolnia. S ha egy ciklus nem lett volna elegendő a végleges kiábránduláshoz, akkor majd ezt a megvilágosodást feltétlenül meghozná a nyolc esztendő. (Mindez némileg ahhoz lesz majd hasonlatos, ahogyan a baloldal 2010-es összeomlása történt.) A harmadik - főként a kormányzati körökben előszeretettel vallott – következtetés szerint pedig alapjában véve Orbán Viktor helyesen látott és tett mindent, s az idő majd őt fogja igazolni. Csak mindezt most még - a Múlt erőinek, meg a velük szövetséges külföldi bajkeverőknek köszönhetően - nem látja mindenki kellő világossággal. Ha ez a változat igazolódna, akkor tényleg elképzelhető a „centrális erőtérre” alapozott kísérlet hosszabb távon rendszerré történő megszilárdulása is.  S akkor előbb-utóbb valamilyen szinten mindenkinek meg kell tanulnia az új világ logikáját, nyelvét, alkalmazkodási stratégiáit. Vagy, ha azt nem, akkor a lehető legkevesebb áldozattal járó túlélés módozatait.

A választásokhoz közeledve természetszerűen erősödnek fel az előbb vázolt konstrukciókhoz hasonló találgatások. A magunk részéről ehelyütt nem annyira az újabb konstrukciók szaporítására törekszünk, hanem – a korábbi magyarázatokat is figyelembe véve - megkísérelünk olyan választ adni a Fidesz tartós elfogadottságának talányára, amelyből másféle következtetések is leszűrhetők. Úgy véljük, a kormányzati kudarcok nyilvánvaló mivoltát kísérő széles körű érzéketlenség szorosan összefügg azzal a politikai gyakorlattal, amelynek lényege hosszabb elemzést is megér. A Fidesz jelenlegi vezetői megtapasztalták már mind a hatalmon való lét, mind az ellenzéki élet előnyös és hátrányos oldalait. Megtanulták, hogy lehet választásokat nyerni és azt is, hogyan lehet veszíteni. E sokrétű, meglehetősen ellentmondásos tapasztalat-rendszer nem feltétlenül csak pozitív tanulási folyamat. Lehetséges e sokszínűségből, társadalom- és politikaismeretből olyan következtetéseket is levonni, amelyek nyomán a magyar társadalomnak a sötétebbik, kevéssé gyümölcsöző örökségét gondolják a leghasznosabban fel- és kihasználhatónak. Más kormányok is próbálkoztak már a kudarcok elhallgatásával, a valóság manipulálásával, lényeges és lényegtelen vonatkozások összezavarásával, de az ilyen praktikák a legtöbb esetben nem álltak össze szerves rendszerré. Nem állhattak, mert 1989 után mindig működtek a magyar társadalom intézményrendszerében olyan biztosítékok, amelyek megakadályozták a kormányzati stiklik rendszerré válását. Most, hogy a 2010 utáni időszakot lassan egyben láthatjuk, világosan kivehető, hogy a Fidesz vezetőinek miért volt olyannyira fontos és mindenekelőtt megteendő az olyan jellegű biztosítékok kiiktatása, legyöngítése, lokalizálása, amelyek e rendszerépülés útjában állhattak. Ám mindez önmagában nem lett volna elegendő ahhoz, hogy a tartós berendezkedés álma tényleg megvalósuljon, ehhez szükséges volt még a korábbi politikai gyakorlat alapvető „megújítása” is.

A 2010 utáni Fidesz-kormányzás a legelső pillanatoktól kezdve rendkívüli tudatossággal épít a magyar társadalom mentális állapotának néhány lényeges gyöngeségére. S e gyöngeségekkel tudatosan visszaélve, azokra rájátszva hoz létre olyan hatalomgyakorló nagyüzemet, amelynek működésében szinte semmi nincs a véletlenre bízva. E gyakorlat jegyében például nem létezik gazdaságpolitikai kudarc, mert mindenféle ballépés, tévedés sikerként van előadva. S teszi mindezt olyan nyelven, amely elsősorban a hétköznapi evidenciák laposságára épít; magyarázataiban erősen visszaél a lakosság elsöprő többségének rendkívül alacsony szintű közgazdasági ismereteivel, a makroökonómiai összefüggések tudásának nagymérvű hiányával. Sőt, eleve ezzel az ismerethiánnyal kalkulál. (A négy éves kormányzás során végtelen számú példát tudnánk illusztrációként minderre bemutatni: kezdve az államadósság-adatokkal történt játszadozástól a legutóbbi csodafegyverig, a rezsicsökkentési kampányig.) E gyakorlat jegyében például minden nemzetközi konfliktusunk, vitánk előadható a hagyományos magyar függetlenségi érzelmeknek való megfelelésként. Nincs vesztes csatánk, mert mi minden körülmények között győzünk, még akkor is, ha rajtunk kívül más nem is volt jelen győzelmes csatánkban. (Így lesz az IMF-fel folytatott többéves csatározásból is páratlan sikertörténet, olyan győzelem, amelyet utána hónapokig kell és lehet plakátokkal, fizetett hirdetésekkel ünnepeltetni. Nehogy a hívek egy pillanatra is elfeledjék.)

Mindehhez persze az is kell, hogy eleve bekalkuláljuk a magyar nép döntő többségének nyelvi elszigeteltségbe való történelmi bezártságát, és az egyirányúsított közmédiának való teljes kiszolgáltatottságát. E gyakorlat jegyében lehetséges olyan nemzetpolitikát folytatni, amelynek valamennyi vitatható döntésében kiszámítottan lehet építeni a mai magyar társadalom összezavart történelemképére, a sérelmi alapú politikai kultúra dominanciájára, a túltengő érzelmi politizálás vakságaira. S mindenféle kockázat nélkül lehet udvarolni az amúgy is túlméretezett kiválasztottság-tudatnak, lehet újabb táptalajt teremteni az alaptalan mítoszoknak. (Ebben a vonatkozásban Orbán Viktor focimániája nem egyszerűen egy magánpasszió állami politikai rangra emelt tévedés, hanem ennél jóval több és károsabb gesztus. Megismételhetetlen aranykormítoszokkal való szélhámoskodás, amelynek a tulajdonképpeni funkciója a valóságos feltételek felismerése helyett az álmokkal történő hamis játék, délibáb-kergetés.) E kormányzati gyakorlat jegyében lehetséges viszonylag rövid időn belül egy egész hatalmi-politikai intézményrendszert úgy megváltoztatni, hogy eleve számolnak a magyar társadalom törékeny és meglehetősen csenevész demokratikus részvételi kultúrájával. Pontosabban az alkotmányos rend iránti fogékonyság szűk körre kiterjedt mivoltával, s azzal is, hogy a rendszerváltás negyedszázada során e téren sem sikerült számottevő fejlődést felmutatni.

Az új magyar politikai rendszer egyik krónikus hiányossága már a változások kezdetétől az volt, hogy a magyar lakosságnak csak egy egészen elenyésző hányada szerezhetett saját jogon részvételi tapasztalatokat. Csak egy vékonyka kisebbség tanulhatott meg hatékony probléma- és konfliktusmegoldó mintákat, a többség számára továbbra is az alkalmi, véletlenszerű közéleti cselekvés maradt a követhető modell. A Fidesz vezetői és stratégái mindezzel nagyon is tisztában vannak, éppen ezért merik folyamatosan megengedni maguknak az olyan döntések, változtatások sorozatát, amelyek egészen nyilvánvalóan/nyíltan sértik igen nagy társadalmi csoportok létfeltételeit. Példák tucatjaival illusztrálhatjuk mindezt - az egyetemistákkal történt kifárasztástól az új földosztásig, a cinikus trafik-osztogatástól a szerencsejáték-piac újraszabásáig, a magánnyugdíj-pénztárak sorsától a takarékszövetkezetekig. E botrányok közös szerkezeti eleme minden esetben az volt, hogy az érintetteket kivétel nélkül kihagyták a reájuk váró változások, szabályozások alakíthatóságából. Eleve arra számítva, hogy úgy sem lesznek alkalmasak a maguk érdekeinek hatékony érvényesítésére.

Magyarázatunk lényegi eleme szerint a Fidesz látható és folyamatos támogatottságának egyik alapvető titka a magyar társadalom közéleti kultúrájával történő eltökélt visszaélésben rejlik. Minden nép, minden társadalom kulturális öröksége összetett, ellentmondások tömegéből szövődő értékrend, amelyben egymás mellett, egymásba telepedve munkálnak a kedvező és kedvezőtlen, az egyszer már meghaladott és újonnan megtanult érték-viszonyulások. A hatalomra törekvő politikai erők felelősségének egyik legkitüntetettebb eleme éppen az, hogy ezzel a diffúz, sokszínű és ellentmondásos örökséggel hogyan bánik, mire épít és kormányzati hatalom birtokában mit tart belőle fejlesztendőnek, támogatandónak.  A Fidesz már a 2002-es veresége utáni években elkezdett ezzel az örökséggel nagyon vitatható módon manipulálni, számos példája közül talán elegendő három kirívó esetre utalnunk. Először is a 2004-es decemberi népszavazás kikényszerítése, amelyről nagyon pontosan lehetett tudni, hogy eleve nem lesz alkalmas annak a kérdésnek az eldöntésére, amelyért kiírták, viszont a Fidesznek lehetőséget teremt arra, hogy egyoldalúan tündökölhessen a magyarság kizárólagos képviselőjeként. Aztán gondoljunk a 2006-os őszi eseményekre, amikor az újkori magyar forradalmi tradíciókat felhasználva egészen arcpirítóan szégyenteljes támogatást nyújtottak olyan utcai zavargásoknak, amelyeknek ahhoz volt a legkevesebb közük, aminek a nevében felléptek: az alkotmányos joggyakorlathoz.  A harmadik példa a 2008. évi ügydöntő népszavazás kikényszerítése volt, amikor a legkártékonyabb Kádár-kori örökség revitalizálásáért tettek meg mindent – azzal, hogy milliókkal hitették el megint a mindenható állami gondoskodás visszahozhatóságát. 2010 után pedig egyértelműen az a Fidesz kezdett kormányozni, amelyik az újkori magyar társadalom sokszínű politikai kultúrájának a legkevésbé termékeny, a leginkább feledésre méltó vonásait kezdte el nagy erőkkel ki- és felhasználni.

Mindennek az érdemi meghaladása az ellenzék, a média, a szakértelmiség, s a közvélemény és a napi hatalomgyakorlástól kevéssé függő egyéb tényezők számára az elmúlt években megoldhatatlan feladványt jelentett. Sem együtt, sem külön nem voltak képesek felvenni a versenyt ezzel a nagyüzemi szinten megvalósított visszaéléssel. Ami azt illeti, nem is lett volna könnyű. (Nehéz lenne például rezsinövelést követelni, az IMF segítségéért fohászkodni, a tömeges külföldi munkavállalás ellen agitálni, a kettős állampolgársággal szemben érvelni stb…)

Mégis, hosszabb távon nem lehet mást tenni, mint a Fidesz által meghonosított archaikus és hamis udvarlás helyett valamiféle olyan tárgyilagos köznyelvet meghonosítani, amelyen tárgyszerűen és érthetően is elmondható mindaz, amit ma sikeresen és módszeresen meghamisítanak. Mindazokat a problémákat, gondokat, amelyek a mai magyar társadalom elsöprő többsége számára is megválaszolandóak. Meglehet, hogy az itt vázolt probléma-együttesnek sokkal mélyebb gyökerei vannak. Az is lehetséges, hogy ez a politikai gyakorlat a mostani intézményi feltételek, körülmények között nem is haladható meg. Lehetséges, hogy ebben a négyéves grandiózus tévedésben koncentrálódik az útkereső, rendszerváltó negyedszázad valamennyi melléfogása, az összes, idejében nem korrigált döntés következménye, ezért ez a visszaélés is csak egy átfogóbb mozgás, egy újabb rendszerváltás keretei között lesz meghaladható.

Ám, egyáltalán nem zárható ki, hogy a most még képtelenségnek tartott viszonyok sokkal hosszabb ideig jelentik majd a mindennapi realitások kereteit, mint ahogyan mindezt a legrémesebb álmainkban is sejteni véljük. Fél évvel a következő választások előtt még minden lehetséges. Az is, hogy a felettébb tartósnak tetsző elfogadottság, támogatottság sokkalta törékenyebb annál, mint amilyennek megálmodói, létrehozói gondolják. Akárhogyan is alakul a közös jövőnk, a 2010 utáni évek nyomán roppantul sürgető és megkerülhetetlen feladat lesz annak az alapos és sokoldalú vizsgálata, hogyan lehetséges az, hogy a Fidesz hosszabb időn keresztül eredményes, sikeres és elfogadott tudott lenni a magyar társadalom hosszabb távú érdekeivel nyilvánvalóan szembemenő praxisával. Hogyan lehetett alkalmas a mindennapi józan tapasztalatok realitásaihoz képest is elfogadtatni egy olyan világképet, rezsimet, közéleti kultúrát, amelyről magánemberekként a többségnek amúgy nagyon is határozottan elutasító véleménye volt? Hogyan volt lehetséges, hogy a valóságosnál erősebb lehetett az irreális, a kézzelfogható tapasztalatokhoz képest pedig a meseszerű vált hihetőbbé? A nyilvánvalóan felháborító tényekhez képest miért lett megnyugtatóbb a képmutató mellébeszélés? Hogyan vált mindez tömegesen, a többség által elfogadhatóvá?  Nem lesz könnyű mindezt megérteni, még utólag sem. Lesz még dolgunk, bőven.