Vajon mikor alszik ez a Woody Allenfejű, Pierre Richard-alkatú figura? Lehet kora reggel, késő délután, pirkadatba hajló éjjel, ő mindig ott billeg esetlenül a St. Pancras pályaudvar peronjairól levezető mozgólépcső aljában, rém büszkén feszítve a kizárólag a londoni játékok önkénteseit megillető lila felsőben. Billeg, feszít, mutogat és kiabál. Számára annyi az olimpia, hogy két és fél héten át irányítja az utasokat: a metróhoz erre, a manchesteri vonathoz arra, a King’s Crossra meg amarra induljanak. Sprintelhet Bolt, zsákolhat James, lenghet Berki, ő kilométerekre az Olimpiai Parktól hadonászik, és semmit nem lát mindabból, amiért dolgozik. Ahogyan ezrek vagy inkább tízezrek, akik mosolyogva ácsorognak naphosszat egy napernyő alatt, s arra várnak, hogy jöjjön végre a különbusz, amelynek sofőrjét útba igazíthatják: jobbra forduljon ott, ahol balra nem is lehet; akik a biztonsági kapuknál a sípjelet figyelik, hogy aztán végigtapogathassák a meglepődött delikvenst, s megkérjék, ugyan kapja már le a fémcsatos övét; vagy akik a sajtóközpontban azt a pazar feladatot kapták, hogy lehetőleg tízpercenként ürítsék ki a szemeteskukákat.