Ma már biztosan tudjuk, mire ment ki ez az egész, csak épp nem értjük.
Megmondhatták volna, hogy kinek kell odaadni és hány százalékot, de nem, tönkretettek több ezer embert.
Pedig a mi gépeink nem rablók voltak. Úgy voltak beállítva, hogy jusson is, maradjon is, hiszen vissza kellett osztani a játékosoknak annak érdekében, hogy használják a gépeket – meséli a sofőr.
Volt kollégáival ma már úgy gondolják: egy csata vesztesei lettek, amely két erős kormánypárti politikus között zajlott. Neveket nem mond, de emlékeztet: 2011-ben már drasztikusan megemelték a játékadójukat, sőt, sok százmillió forintos költséggel egy olyan informatikai rendszer létrehozását is vállalniuk kellett, amellyel távolról lett volna felügyelhető az összes automata. Úgy véli, erről derültek ki később erős magánérdekeltségek, s a kormánypárti politikus ellenlábasa borította a bilit a „legmagasabb" szinteken. Ennek következménye lett a statáriális intézkedés. Hogy városi legendáról van-e szó, ma már lehetetlen kideríteni.
|
| Fotó: Kurucz Árpád / Népszabadság/archív |
– Jöjjön nyugodtan, beszélgessünk róla, de kizárólag a nevünk említése nélkül – hangzik el akkor. amikor az időpontot egyeztettük a találkozóhoz egy másik volt automatással. Néhány nappal később – már személyesen – a következőt mondják: ők már nem akarnak senkivel szembemenni, a történtekről sem ezért beszélnek. – Megbélyegeztek minket, hogy aljas, rabló emberek vagyunk, akiket le kell söpörni a térképről. Ennyi volt! – fogalmaz egy korábban jelentős, nyerőgépeket üzemeltető társaság volt vezetője.
Sorstársaival együtt érkezik, egy kisvendéglőben találunk helyet magunknak. Nehéz lenne ítéletet mondani róluk egyetlen találkozás alapján, de az aligha kétségbe vonható: rendkívül udvarias társaság, szinte már kényelmetlenül az. A történetek közben egyszer sem ragadtatják el magukat. Kimért, de barátságos a hangvétel, s őszintének hatnak a mondatok. Ezzel együtt bizalmatlanok, kínosan ügyelnek a névtelenségre.
– Azt akarja tudni, hogy mi történt? Egyszerű: kinyírtak minket!
Ám nem csak minket, a vidéki kiskocsmák jelentős részét is. Ábrándos, hamis mese a politika részéről, hogy ezzel családok ezreit mentették meg attól, hogy tönkremenjenek. Voltak, persze hogy voltak gépfüggők, de arról ma már senki sem beszél, hogy sokkal többen vannak, akik munkájukat vesztették el a kormány döntése nyomán. Az összes alkalmazottat, embert el kellett küldenem – mondja az egyik automatás.
– Vidéken közel tíz kiskocsmát üzemeltettem akkor. Ma egyetlenegy sem működik közülük, de egyébként azok közül is feltűnően kevés van még nyitva, ahol korábban automaták voltak. Nem „élhették túl" ezt a döntést. Legfeljebb azok, akik maguk melóztak a saját üzletükben. Akiknek már bérleti díjjal is kalkulálni kellett, többségükben lehúzták a rolót.
A legtöbb jövedelem Pesten jött be, vidéken ezek a kocsmák körülbelül nullszaldósak voltak. A profitot nem a száznyolcvan forintos hosszúlépés, hanem a gépek és a cigi hozta.
– Álszent az egész indoklás. A nyerőgépek tönkreteszik a családokat, az alkohol meg nem? Látnia kellett volna, milyen arcok estek be munka előtt vagy után. Az így rendben van? Jöttek a credóval, meg miegyébbel... Ugyan már! Ma Andy Vajna, a kormánypárt embere viszi az egész ipart. Most nincs baj a kormánypárt credójával? Röhejes!
Az összehasonlítás nem feltétlenül demagóg. Bár vidéken sokakat irritált, hogy fizetés vagy segélyosztás idején az emberek egymásnak adták a kilincset az italboltokban, és a nincstelenek nagy lendülettel dugdosták a félkarúkba azt a pénzt, amely egyébként a megélhetést szolgálta volna. S ha ezek az ezresek történetesen segélyből jöttek, akkor az is igaz volt, hogy az adóforintokból fizetett segély egyenes úton kötött ki a játékautomaták üzemeltetőinél. De az is igaz, hogy ha alkoholra költik, akkor a kocsmárosnál köt ki.
Arra a felvetésünkre, hogy a kormány szerint nemcsak a szenvedélybetegekkel volt baj, hanem nemzetbiztonsági problémák is adódtak, és sokak szerint a gépeket manipulálták, így nem a törvényben előírt forgalomarányos nyereményeket fizették ki a játékosoknak, már indulatosabb választ kapunk.
– Ugyan már! Nem voltunk hülyék! – magyarázzák. Egy gépet ki akart volna alacsonyabb nyerési paraméterek mellett működtetni? Ha nem nyernek a játékosok, senki sem játszott volna vele. Ha volt ügyeskedés, az inkább a játékadóval kapcsolatos ügyeskedés volt. Az államnak senki sem szeret fizetni – mondják.
– De ez akkor is csalás – vetjük fel.
– Ez az ágazat évente 30–35 milliárd forintot fizetett be a költségvetésbe, most jó, ha ugyanebből 5–6 milliárd befolyik. És nyerőgépek továbbra is vannak a piacon, csak koncentráltan, a kaszinókban. Nos, akkor kérdem én, ki a csaló?
– riposztozik egyikük. Ráadásul, s ez tény, megjelentek a feketeautomaták, melyeket internetpontnak álcáznak, de sok helyütt ugyanúgy működik a dolog, mint azelőtt. Csak már internetes cégek zsebelik be a hasznot.
– Maga milyen életstratégiát tudna összerakni egy olyan helyzetre, amikor az egyik napon még több százmilliósra tehető vállalkozása másnapra értéktelenné válik? El kellett küldeni az alkalmazottakat, a technikusokat, a területi képviselőket, mindenkit. A piac tönkretételéről szóló hírek megjelenésekor teljes volt a kétségbeesés a körükben.
A társaságoknál dolgozó emberek szinte csak ehhez értettek, máshoz nem. Számos olyan alkalmazott volt, aki 1992 óta csak ezzel foglalkozott. Közülük nem egy család akad, amelyik szétesett, hiszen megváltoztak az életkörülményeik. Ezek a sorsok nem számítanak, igaz? Csak azért, mert a nyerőgéppiacról jöttek – fakadtak ki az egykori vállalkozók. Tény: az iparág legyalulása súlyos emberi tragédiákkal járt együtt.
– Tudunk olyanról, aki öngyilkosságot követett el, mert valóban kicsúszott a talpa alól a talaj. Nem kevés emberről volt szó, hiszen körülbelül 1200 „szerencselovag" vállalkozás lehetett az országban, s mintegy 300 cég foglalkozott ezek kiszolgálásával. Ők voltak azok, akik ilyen vagy olyan szolgáltatással szervizelték vagy életben tartották az automatákat.
Ez több ezer embert jelentett. Ezek a cégek ugyanúgy küzdöttek egymással, mint ahogy bármelyik másik piacon zajlik a konkurenciaharc. Aki nagyobb százalékot adott a helynek, ahol a gép állt, az tudott terjeszkedni, fejlődni. Persze akadtak fix pénzesek is, de nagyrészt „százalékos helyek" működtek. A kilencvenes évek elején a félkarú rablót befogadó hely még 10 százalékot kapott, de a viszonyok gyorsan változtak. 1995-re ez a hányad 30 százalékra nőtt, az utolsó tíz évben viszont már 50-50 százalékban osztozott a tiszta játékbevételen a gép tulajdonosa és a hely.
Az sem igaz, hogy itt nem kellett folyamatosan beruházni, hogy egyszer megvette az ember a gépet, és aztán időtlen időkig csak a pénzt vette ki. A piac igényelte az újdonságot, a szebb gépeket, a jobb grafikát, sokszor ügyesebbé, izgalmasabbá kellett tenni a játékok logikáját is. Volt vele munka.
|
| Fotó: Kurucz Árpád / Népszabadság/archív |
– Magamat nem sajnálom, megoldottam az életem itthon. Talpra tudtam állni más vállalkozásokkal, ami a tartalékaimnak volt köszönhető. De nem mindenki volt ilyen előrelátó – mondja egyikük. Néhány hete kért tőlem kölcsön az egyik vállalkozás volt vezetője néhány tízezer forintot. Adtam, mert bíztam benne. Korábban egy brit luxussportkocsival járt, ma már nincs meg az autó, s a kölcsön óta nem is jelentkezik. Nem tudom hová lett, felszívódott – mondja egy volt játékgépes.
– Tudom, bőven vannak, akik hasonló üzletbe kezdtek a környező országokban. Ott próbálnak meg boldogulni.
Ám van olyan – veszi át a szót a társaság egy másik tagja –, aki lényegében emigrált a történtek miatt. Vannak olyanok, akik Mexikóba mentek családostul, mások Uruguayba költöztek. – Egyikükkel a közelmúltban beszéltem: próbálnak boldogulni, nem könnyű, hazavágynak. Ezeknél akad sokkal rosszabb helyzet is.
Tudunk olyan teremvezetőről, aki sok sikertelen ötlet után marihuánatermesztéssel próbálkozott. Persze piszkosul béna volt. Alig kezdett kihajtani a növény, máris lebukott – most épp börtönben ül.
