MA5720: Elszállt az utolsó Malév-járat

Így aztán Leposa Attila repülőgép-kapitány és Leposa Edina elsőtiszt a Malév történelmi, utolsó járatára készül. Crew center és briefing-terem híján az üzemeltetési vezérigazgató-helyettes tárgyalójában kapják meg a repülési dokumentumokat. Norvégiába, a Sandefjord melletti Torp repülőterére viszik az utolsó lízingelt Bombardier gépet, s mivel ez nem volt benne a Malév járathálózatában, egy olyan reptérre készül a személyzet, ahol mindketten először szállnak majd le.

– Az előrejelzések szerint nyolc csomós szél várható 270-es irányból, 18-36-os a pályairány, tehát gyenge oldalszelünk lesz. 16 és 19 óra között négyezer méteres látás és gyenge eső várható. Mindkét pályán működik az ILS – sorolja az alapinformációkat Edina. Édesapja, látva, hogy némi értetlenség ül ki a jelen lévő sajtós csapat arcára, azonnal magyarázni kezd: korábban, amíg működött a cég, el voltunk kényeztetve. A Navigáció minden adatot a kezünkbe nyomott, minden ki volt számolva. Most magunknak kell tanulmányozni a repülés feltételeit. Várhatóan négyezer méterre látunk majd vízszintesen, ami azt jelenti, hogy leszállásra tökéletesen alkalmas az idő, gyenge oldalszél nem akadály, de ha bármi változik időközben, akkor is van leszállást segítő berendezés, ILS a reptéren – magyarázza. Öt tonna kerozint rendel a repülőgépbe, majd felsóhajt.

Az utolsó sosem egyszerű. De végre kell hajtani. Egy pilóta soha nem gyengülhet el. Kemények és fegyelmezettek vagyunk – mondja. Bezárja a dokumentumokat tartalmazó mappát, megöleli a lányát, majd a bőröndjeikkel elindulnak a gép felé. A műszaki előtéren kis csapat, a földiek várják őket, leginkább azok, akik ezzel a típussal dolgoztak. De azok is itt vannak, akik nem tudtak otthon mit kezdeni magukkal, s még egyszer látni szerettek volna egy Malév-gépet.

A személyzet mindenkivel kezet fog, csatlakozik hozzánk két légiutaskísérő-hölgy, a típus főpilótája, Dombi János, s Druzsin Iván, aki a kirepülést szervezte. Bepakolnak a gépbe, néhány biztonsági ellenőr átvizsgálja a járat tíz utasát, szép lassan bezárják az ajtót, s felpörögnek a turboprop hajtóművek. Indulásra készen vagyunk. Az utaskísérők még elmondják a biztonsági tudnivalókat, de a mentőmellényt már nem veszik ki a tasakból, mert nincs tartalék, az élest pedig csak vészhelyzetben lehet kibontani.

Minden, mint egy igazi járaton, csak mégis más. A load factor – azaz hetven székre nyolc utas -, elég alacsony. Senki nem cseveg izgatottan, mint máskor, utazás előtt.

Amikor a Boeingokat vitték Shannonba, azt fekete seregnek hívták. Ennek a járatnak már neve sincs. Erre a járatra már magunk hoztuk fel az ásványvizet, de felszállás után, meglepetésre, sajtos croissant-nal kínálnak az utaskísérő hölgyek. Nagyon finommal. Nem, nem javult fel a Malév-catering, csak épp a személyzet -Szent-Iványi Judit és Nagy Zsuzsanna légi utaskísérők - természetesnek vette, hogy valamit enniük kell az utasoknak, ezért inkább sütöttek otthon valamit – inkább, mint hogy szégyenben maradjanak.

p>A toronytól megjön az engedély, felszállunk. Még előkerül a piros Malév-szív kartonból kivágva, de elcsendesül a fedélzet. Felpörögnek a motorok, elérjük az elhatározási sebességet, az egyes pálya felénél sem járunk még, amikor a kapitány kiadja az utasítást: felszállunk. Balra fordulunk, a város felé, iskolakör a terv, s néhány perc múlva már ismét Ferihegy betonját láthatjuk. Futók ki, süllyedünk. A fedélzeti számítógép ötventől számol vissza angolul, ahogy minden landolás esetében, lábban jelzi a földtől lévő távolságot. Fifty – fourty – thirty – twenty – ten – hallatszik a süllyedés megszokott hangja a pilótafülkéből, de tíznél, azaz három méteren megállunk. A pilóták peckesen fogják a kormányt, s három méter magasan húzunk át a pálya fölött. A sárga mellényes Malévos társaságra kinézve látjuk, hogy tombolnak. Nem akármilyen teljesítmény.

A kapitány lassan a magassági kormányhoz nyúl, felhúzza a gép orrát, s meredek emelkedésbe kezd, miközben még kettőt int a szárnyakkal, egyet balra, egyet jobbra, s még egyszer így. A torony újfent megköszöni az elmúlt hatvanhat év áldozatos munkáját, sok sikert és jó utat kíván Attilának, akinek a stílusát remekül kiismerték 32 év alatt. Tudták, hogy ha ő jelentkezik be, minden úgy zajlik majd az eljárásokkal, ahogyan a nagykönyvben meg van írva.

Tudták ezt több száz más Malév-pilótáról is, de Leposa Attila mégis a szakmája legelismertebb figuráinak egyike. Fegyelmezett szakember, aki mindig, azonnal képes meghozni a helyes döntést. Most mégis hezitál egy kicsit. Lánya még kieszelt valami szépet az irányításnak, de vonakodnak újra bejelentkezni, mert túl nagy a forgalom az éterben. De az nem lehet, hogy nem. – Bár Edina navigál, maga nyúl a kapcsolóhoz, és jelentkezik be. Itt a Malév 5720, egy rövid időre – mondja. – Szia Malév 5720, hallgatunk benneteket, jó utat – hangzik az irányítás válasza.

Edina a kapcsolóhoz nyúl és mindent beleadva énekelni kezd. Tisztán, dallamosan: Nézz, nézz az ég felé, lehet hogy még látod éppen, ahogyan a gépem egy felhőn száll...