Nos, éppen ez az, amit Eswar Prasad kétségbe von. A világ devizatartalékainak mindössze 0,01 százaléka pihen kínai valutában. Dollárban hatvan, euróban huszonöt százalék lapul. De a dollár teret nyer, az euró pedig az övezetet sújtó államadósságválság miatt éppen visszaszorul. A jüan pedig a kínai tőkepiac, politikai berendezkedés és intézményi rendszer miatt egyelőre nem vonzza a tartalékokat kezelő jegybankok tömegét.
A negyedszázada megindult újabb globalizációs folyamat hozta magával, hogy az amerikai folyó fizetési mérleg nagy deficiteket halmozott fel. S miközben a világ rossz szemmel nézte, hogy az Egyesült Államok jobban kinyújtózhat, mint ameddig a takarója ér, lelkesen vagy kényszerűen, de finanszírozta ezt az életmódot.
Ráadásul olcsón, mert az állampapírok iránt támasztott nagy kereslettel fokozatosan leszorította a hozamokat. A globalizáció során a feltörekvő országok is kinyíltak, megszüntették a tőkekorlátozásokat, igaz, a nemzetközi szervezetek is erre ösztökélték őket.
A világgazdaság egyensúlya ugyan törékeny, de összeomlás nem fenyeget. Az egyensúly nem optimális, de stabil és önmagát erősítő.
A sokszor kiszámíthatatlan és nagyarányú tőkeáramlások azonban – hol bezúdult a pénz egy-egy országba, hol menekült onnan – védekezésre késztették ezeket az államokat. A legjobb védekezésnek pedig a devizatartalékok feltöltése bizonyult. A legjobb eszköznek meg a dollár. Ez teljesen egyértelművé vált a pénzügyi válságban. A devizatartalék mértékéről kialakult nézetrendszer is alapvetően megváltozott, vagyis jóval nagyobb mértékben szükséges, mint korábban gondolták.
Ezt tükrözi az IMF friss elemzése is, amiként már ezt sugallta a szomorú 2008 körüli magyar példán keresztül a 2010 januárjában publikált s akkor nagy hazai vitát kiváltó elemzésében Surányi György volt jegybankelnök (1995–2001). Bizarr környezetben élünk – írja most Eswar Prasad. A világ ugyanis valóban a feje tetejére állt, s éppen ezzel tett jót a dollárnak.
Logikusan az a kérdés merül fel, vajon miért vásárolják a nagy feltörekvő országok jegybankjai is az amerikai állampapírokat – az Egyesült Államok adósságának már több mint a felét külföldiek tartják a kezükben –, ha pontosan tudják, hogy ezen kötvények iránti keresletük bővítésével a világ vezető ipari államának a tartozásait növelik, és elvileg a fizetőképességét ássák alá.
Azért, mert szükségük van a likvid és viszonylag kockázatmentes eszközökre a tőkemozgások fel-felbukkanó erős hatásainak enyhítésére, s ódzkodnak az árfolyamot gyengítő Japán vagy Svájc papírjaitól, a bajban lévő eurózónától, a növekedési kételyeket ébresztő Nagy-Britannia fontjától. Washingtonnal sajátos játszmát folytatnak. Egyrészt bíznak a hatalmas tőkepiacban, a demokratikus intézményekben, s mindenekelőtt a jogállamban, a jogrend uralmában. Másrészt jól érzékelik, hogy az Egyesült Államok kormánya nem mérsékelheti adósságát infláció révén, mert az amerikai szavazók azonnal büntetnék a hatalmon lévőket.
Azzal persze tisztában vannak ezek a jegybankok, hogy hosszabb távon a dollár gyengülhet, mert ha tisztul a nemzetközi pénzügyi helyzet, akkor majd érvényesül az árfolyamban a feltörekvők termelékenységének gyorsabb javulása.
De hajlandók megfizetni ezt az árat, vagyis vállalni, hogy befektetésük majd valamivel kevesebbet ér, mert most az egyéb kínálatnál biztonságosabb és likvidebb eszközhöz jutnak, amire nagy szükségük van. De azt, hogy a világ tényleg a feje tetejére állt, egyéb jelenségek is bizonyítják.
A Quantum Alapot Soros Györggyel együtt megalapító Jim Rogers,már a válság előszelét érzékelve, a dollár összeomlását jövendölte, mert arra számított, hogy Ben Bernanke jegybankelnök ontja majd a pénzt a gazdaságba. Mások is hasonló előrejelzéssel hozakodtak elő. Ám épp az ellenkezője történt. A kereskedelmi kapcsolatokkal súlyozott árfolyamindex 2008 óta alig változott. A Lehman Brothers bukása után ömlött a pénz az Egyesült Államokba. Az amerikaiak hazavitték a kintlevőségüket.
S a külföldiek is ott kerestek biztos menedéket, ahol a krízis kirobbant. Amerikában. Az államkötvényhozamok estek, miközben a kormány nagyszabású költekezési tervet jelentett be. A görög csődveszély 2010-ben, aztán a washingtoni áldatlan vita 2011-ben az adósságplafon emeléséről s nyomában az S & P leminősítése szintén pont az ellenkező reakciót váltotta ki, mint amire logikusan számítani lehetett volna.
Az amerikai hozamok nemhogy nem ugrottak meg, hanem még lejjebb ereszkedtek. A legjobb befektetői besorolás megvonása után Amerika még olcsóbban jutott finanszírozáshoz. S ha emelkedtek is azóta kicsit a hozamok, az inkább a normalizálódás, mintsem a pénzmenekítés jele. De még így is messze vannak a hozamok a visszatekintve aranykornak tetsző 2000–2007-es évek 4,5 százalékos átlagától.
A nemzetközi intézményi rendszer közben inkább ütközetekre késztet, mintsem együttműködésre. Eswar Prasad felidézi a nagy jegybankok, elsősorban persze az amerikai Fed likviditásbővítő politikájának fogadtatását 2008-at követően a feltörekvő térségben.
Előbb az exportot visszafogó felértékelődést váltott ki a tőkék beáramlása, majd a közelmúltban nagy zavarokat idézett elő a pénzek visszaáramlása az Egyesült Államokba, ahogy a mennyiségi lazítás programja egyre kevésbé bizonyult lazának. A tőke be- és kivonulásának hatásait mérsékelni hivatott devizatartalékok fenntartása, növelése azonban költséges mulatság, ami további feszültségeket kelt. Ezért a szerző új javaslattal hozakodik elő. Globális biztosítással kellene mérsékelni a devizatartalékolási, azaz a biztos és likvid eszközök iránti igényeket.
A nemzeti össztermék arányában a vezető gazdaságok alapot hoznának létre, a biztosítási díj pedig a gazdaságpolitika ésszerűségétől függne. A rendszert a politikamentes bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja működtetné, így azon országok is szívesen csatlakoznának, amelyek az IMF-ből inkább nem kérnek.
Nincs illúziója a cornelli professzornak: a fejlett államok nem érdekeltek ilyesmiben, a pénzügyi rendszer nem változtat jelenlegi szerkezetén, a globális intézmények nem akarnak versenytársakat látni maguk körül. Vagyis a dollárnak mint tartalékvalutának az uralma kikezdhetetlennek látszik. A világgazdaság egyensúlya ugyan törékeny, de összeomlás nem fenyeget. Az egyensúly nem optimális, de stabil és önmagát erősítő. Mint láttuk, ez ellentmondani látszik az egyszerű logikának – szögezi le Eswar Prasad –, ám a nemzetközi pénzügyi rendszer helyzetének vizsgálatából ésszerűen levezethető más következtetésre nem lehet jutni.
