Az öt-hatszáz fős színházteremben néhány szék marad csak üresen, a gyülekező alatt a háttérből vidám gyermekkórus csilingel. A dal a Szőcs Géza szövegére íródott Milleniumi óda, az a bizonyos. A műsorvezető bensőségesen indít: önök azok, akik már hitet tettek a rezsicsökkentés mellett. Rónaszékiné Keresztes Monika szerint „ez hihetetlen megerősítés, hogy itt egy közösségről van szó, és Terézváros és Erzsébetváros, a két szomszéd kerület egymás kezét megfogva hitet tett és küzd egy olyan útért, egy olyan jövő érdekében, melyet olyan nehezen vívtunk ki, és most már egyre jobban teljesítve a megoldás felé is vittük, hogy gyermekeinknek és unokáinknak biztos jövője legyen”. Inkább a szívhez, mint az észhez szóló szavak, de belemegy az adatokba is: 70 százalékot költünk rezsire (a KSH szerint ez a családi büdzsék 20-25 százaléka, a közműhivatal szerint áramra-gázra csak 6 százalék megy el). Majd ismét a Happy End-féle táncmulatság kísért: „Én azt akartam tíz évvel ezelőtt is, amikor ott álltam a Kossuth téren, hogy hét gyermekem hét sugárban világító nap legyen. Az ő életük egy hétágra sütő nap, mint ahogy a népmesében is. Minden családnak joga van így felfogni a gyermekvállalást, hogy biztos tudatában van annak, el is tudja tartani, hogy az ő családja és saját munkahelye is biztonságban van. Ennek ellenére kaptunk hét fő bűnt az elmúlt 8 évben, úgyhogy minden gyerekemre jut egy-egy”. (Elvesztem a fonalat: a gyermekek nevelési költségeihez kevésbé járulhat hozzá, ha napsugaraknak képzeljük őket,mint ha esetenként szabálytalanul veszünk fel költségtérítést.)
A „háziasszony” átadja a szót Kovács Zoltánnak, aki epésen köszönti a sajtó munkatársait, „mert gondolom és tudom, hogy lesznek itt közöttünk olyanok, akik felvételt készítenek, az elmúlt hetekben már láttuk, hogy ebből sportot űznek, némelyek, akiket nem csak a szimpla érdeklődés vezet, őket is isten hozta (nevetés, taps). Egy baloldali újságíró számlájában is ugyanúgy megjelenik a rezsicsökkentés ténye. Én egy olyan iskolán nevelkedtem, hogy a tények, számok makacs dolgok, ezekkel nem nagyon lehet vitatkozni”. (Köszönjük, egyetértünk, minket a Fidesz hívott, mellettünk kamera forog.)
Az államtitkár előadása kettős figyelmet igényel: a háttérben kivetített képek ugyanis önálló életet élnek. Ez egyszer meg is bosszulja magát: amikor Kovács Zoltán épp azt ecseteli, hogy segély helyett közmunkát kell adni, pfujogásban és füttyögésben tör ki a terem, mert a szónok mögött ronda fekete-fehér fotón feltűnik a baloldali ellenzék, Mesterházy–Bajnai–Gyurcsány–Jávor–Fodor. Az államtitkár kivágja magát: „mert velük nem lesz magyar kibontakozás” (jelentsen ez bármit is).
2010-ben, ha nem is percekre, de napokra voltunk az államcsődtől, amiről „nagyon keveset beszélünk” (?!), folytatja. Még mindig fáj neki a médiatörvény-ügy, pedig a sajtó „talán az elmúlt 20-25 évben nem ontotta ennyire a kritikát, hogy ne mondjam, mocskot arra, amit csinálunk”. A legfrissebb példája Paks. Jelenti, nem lesz vége a világnak, ez csak egy alap ahhoz, hogy tovább tudjanak lépni. Zökkenőmentesen hajlunk át az államadósság-csökkentésbe: 2002 és 2010 között megkétszereződött (az Eurostat szerint valójában 50 százaléknál kevesebbel nőtt) a külső adósság, 83 százalékkal vették át, ma 80 százalék alatt áll (a csökkentést jórészt az államosított nyugdíjkasszából érték el, a forint romlása miatt viszont megint naponta kúszik egyre magasabbra). „Tisztességes módon nem ígértük, hogy meg tudjuk váltani a világot, de szisztematikus munkával elkezdtük faragni.” (Azt nem említette, hogy az a 6 ezermilliárd forint, amit az oroszoktól az atomerőmű bővítésére felvett 3 ezermilliárd forintos hitel miatt vissza kell fizetnünk, miként befolyásolja a tisztességes, szisztematikus faragást.) 2010-ben a munkanélküliség 11,5 százalék volt, most 10 százalék alatt áll. (A KSH szerint 2010 áprilisában volt az 12,5 százalék is, ellenben még 2013 elején is hasonló értéket mértek. Tavaly év végén, százezrek külföldre távoztával, a válság lecsengésével és a közmunkák felfutásával 8,9 százalékra csökkent az arány.) Amikor megjelenik a kivetítőn a mosolygós Orbán Viktor, a taps elültével megjegyzi, ez az egész nélküle aligha ment volna. Ott ült vele Brüsszelben, amikor kígyót-békát kiabáltak rá, de ő higgadtan és egyértelműen csak olyan intézkedések mellett állt ki, amelyek a nyugat-európai országokban évtizedek óta magától értetődőek. „Az elmúlt három évben megteremtettük azokat a feltételeket, amelyek egy normálisan működő nyugat-európai államban már generációk óta mértékadóak.” (Nem lennénk eme nyugat-európai államok helyében.)
A rezsicsökkentés szimbolikus és kézzelfogható értelemben is megtestesíti azokat az eredményeket, amelyeket közösen értünk el – fogalmaz az államtitkár. (Lefordítjuk: a kormány addig csökkenti a rezsit, ameddig azt sokan magasnak tartják. Ebben a kormány „munkája” a rendeletek megalkotása, legfeljebb némi adótól esnek el, az embereké pedig a panaszkodás, amire itt többször noszogatták is őket. Mármint hogy panaszkodjanak a bankokra meg a közműcégekre.) Azt is megtudhatjuk, hogy 2002 és 2010 között a németek és az oroszok döntötték el a rezsit, mert a szolgáltatók, az infrastruktúrák az ő tulajdonukban álltak. (A „szolgáltatók és infrastruktúrák” közül sem korábban, sem újabban nem áll orosz tulajdonban semmi. Németben igen, de az Orbán-kormány annak is nagy részét visszavásárolta. Orosz tulajdon határainkon túl van – és marad –, bár az Orbán-kormány már felkínált magyarországi energiatelepeket orosz használatra. A nemrég szintén teljesen államivá vált Főgáz kivételével az áram- és gázszolgáltatók továbbra is német, francia és olasz kézben állnak. A távhő-, víz-, hulladék- és egyéb közműszektor túlnyomórészt állami-önkormányzati.) A fő baj a privatizáció, amikor 8 százalékos eszközarányos nyereséget építettek az árba. (Sokszor megírtuk, hogy 1995 óta csak a befektetett eszközök egy részére garantáltak hozamot, ami egy bevételtétel a sok közül, és amit csökkentett mértékben az Orbán-kormány is fenntart.) 2010-ben „nemcsak relatív, hanem abszolút értelemben is” az EU-n belül nálunk volt a legmagasabb a gázár és második legmagasabb az áramár. (Az Eurostat szerint 2010 első fél évében a lakossági áramár az EU-ban 26, a gáz pedig 23 vizsgált tagállamból egyaránt a 9. legolcsóbb volt. Vagyis Kovács egyik állítása hazugsággyanús. Vásárlóerő-paritáson, a fizetésekhez képest viszont tényleg a lista első, illetve a második helyén álltunk.) 2002–2010 között akkor is nőtt a rezsi, amikor a nemzetközi energiaárak csökkentek, amiről „ezeknek az uraknak kell számot adniuk”. (Ez igaz, de a jelenség okait nem vizsgálták, jogtalanságra, visszaélésre nem derült fény.) Ezekből a cégekből ez idő alatt ezermilliárd forint „hagyta el az országot”. (Rogán Antal frakcióvezető tavaly az energiacégek 1995 – tehát nem 2002 – és 2010 közötti, 1040 milliárdos összesített nyereségére hívta fel a figyelmet. Kérdésünkre sem pontosította, hogy ebből mennyi volt a kivitt osztalék.) „Kevesen emlékeznek”, de kormányra kerülvén az Orbán-kormány „befagyasztotta a rezsit”. (Segítünk: az Orbán-kabinet a tarifák befagyasztásával megakadályozott egy még a Bajnai-kabinet idején eldöntött áramárcsökkentést, 2010–2011-ben emelték a gáz és az áram árát, a többi közműdíj 2012 végéig nőhetett. 2011-ben tényleg befagyasztották a távhőtarifát.) Azért csak 2013-ban kezdték el a rezsicsökkentést, mert addig „meg kellett vetni a sarkukat”, alaptörvényt alkotni, fenntarthatóvá tenni a nyugdíjakat, megváltoztatni a szociális ellátást és átalakítani a közoktatást. (Tehát mindez a rezsicsökkentéshez kellett.) Ezután azt is megtudjuk – többször is –, hogy a rezsicsökkentés fenntartható, mert a januári 10 és a novemberi 11,1 százalék után idén megint csökken a gáz, az áram és a távhő ára. (A fenntarthatóság a szó ortodox értelmében azt jelenti, hogy nem omlik össze az energiaipar.)
Úgyszintén megtudjuk, hogy a rezsicsökkentések már 240milliárd forintot hagytak az emberek zsebében: egy nyugdíjas pár átlag 75 ezer, egy kisebb család 120 ezer, egy nagyobb akár évi 150 ezer forintot is megtakaríthat rajta. (A kicsit soknak tűnő 240 milliárdból 4 millió lakással számolva lakásonként 60 ezres átlag adódik.) Ezután ismét panaszkodásra kéri a közönséget, az előadások után, személyesen, bármikor, bárhol. Ennek eredménye az új számlakép is: tavaly ősszel valaki mondta neki Egerben, hogy nem érti a számlát. Pedig hát a magyar embernek joga van tudni, mennyit fogyasztott, az mennyibe kerül, és „hogyan érvényesülnek azok a lépések, amelyeket megtettünk”. (Itt bizonyára az új számlák címoldali rezsibokszára célzott, amely az Orbán-kormány intézkedéseit hirdeti. Tavaly ősszel amúgy már az új számlaképelőírások voltak érvényben. Igaz, azóta legalább négyszer újra változtak.)
Arra mérget vehetnek, hogy a fekete-fehér képen látható urak azonnal eltörölnék a rezsicsökkentést és visszaadnák az extraprofitot a szolgáltatóknak. Április 6-án húzzuk hát be az X-et, válasszunk a múlt és a jövő erői között. (A múltat még csak-csak értem, de nem látom át pontosan, Orbán Viktor mitől lenne a jövő ereje.) És persze jön az elmaradhatatlan fenyegetés is családunk, gyermekeink, unokáink jövőjével.
Kovács Zoltán államtitkár zárásként megköszöni a megerősítést, ami nélkül azt az iszonyú nyomást, ami az elmúlt 3 évben, mint látható, nap mint nap, különböző formában érkezett a fejükre meg rájuk, nehéz lett volna kibírni.
Távozóban egy átszellemült úr meg is jegyzi: a célt, így vagy úgy, de elérjük. (Hacsak úgy nem.)
