A tagszervezetek zömét adó neológ vallási irányzat orientációját vesztette. Alig valami köti a nagyvilág erős nem ortodox (konzervatív, reform stb.) vallási mozgalmaihoz. Képtelen rá, hogy megmondja, mi választja el az ortodoxiától azon a praktikus különbségen túl, hogy híveik nem ortodoxok, és nem csekély részük nem is különösebben vallásos.
Köves Slomónak és az EMIH-nek van mit ajánlania híveinek, ki-ki eldöntheti, mennyire vonzó-élhető számára az az ajánlat. A Mazsihisznek viszont sosem volt igazi ajánlata. Ezt az intézményrendszert így valóban csak Zoltai minden ízében informális, tehát kontrollálhatatlan hatalma tudta fenntartani. Aki át akarta látni a pénzmozgásokat, az ennek a világnak a törvényei szerint az ellenséges külvilágnak akarta „a zsidókat” kiszolgáltatni. Aki rákérdezett az intézményfenntartás értelmére, funkciójára, az megkérdőjelezte a közösség puszta létjogosultságát.
A szívességek rendszere dominált a jogosultságok felett, és Zoltai alkalmanként bőkezűen osztogatott kegyei csak tovább erősítették a jó király mítoszát, miközben régóta jól dokumentált tény, hogy még a halottak hozzátartozóit is intézményesen lehetett fosztogatni a temetőben. A szervezet érdek-képviseleti szerepének illúzióját az antiszemita kijelentésekre és akciókra reagáló antifasiszta közhelyek elszánt ismételgetése volt hivatott fenntartani. Aki kritizált, rögvest az antiszemiták hasznos idiótájának minősült.
Minimum! Az antiszemitizmus volt a zoltaizmus inverz legitimációs ideológiája. Az érdekérvényesítés másik fundamentuma a Mazsihisz legközelebbi rokonához, a Magyar Szocialista Párthoz fűződő személyes viszonyok szövedéke volt. Elég csak Suchman Tamás párhuzamos karrierjeire vagy Hunvald György és Zoltai legendás barátságának ügyészségi dokumentumaira gondolni. De ebben a tekintetben a szervezet nem bizonyult rugalmatlannak, erre Lázár János és Zoltai szoros munkakapcsolata a bizonyság.
A Zoltai-szisztémát leginkább önsúlya tartotta fenn a rendszerváltástól a NER-ig. Az ostromlott erőd képzetét nem volt nehéz rögzíteni a fejekben, bár méretes túlzásra épült. Ebben a közösségben, amelyben még mindig jelen vannak az utolsó, hűséges túlélők, nem nagy kunszt aktiválni a félelmeket. Ráadásul a pszichózis haszonélvezői maguk is áldozatok, osztoznak az általuk is gerjesztett, eltúlzott félelemben. Mindazokat, akiket ez – esetleg a családi tradíció vagy a kényszer, hogy valamiféle közösségben imádkozhassanak – nem kötött eléggé az intézményrendszerhez, más semmi nem köthette.
Ez a félelem szülte bensőség volt lényegében minden. Azok, akik bármit változtathattak volna, már a Mazsihisz környékére sem mentek, vagy fokozatosan kikoptak a közösségből. A késő hetvenes-nyolcvanas évek „zsidó reneszánszában” születő közösségi felelősségérzet párolgott el legelőször, minden más csak ezután következett. Ez a magyarázata annak, hogy Zoltai Gusztávot soha nem váltották le semmilyen tisztségéről. A Főnök hivatalosan azért távozott, mert az emlékműügy elvette a kedvét a munkától.
|
A félelem szülte bensőség volt lényegében minden
Kocsis Zoltán / Népszabadság |
Ezt addig sem lehetett komolyan venni, amíg nem szegődött Lázár János zsoldjába. Azóta pedig… Zoltai nyilvánvalóan a kikényszerített átvilágítás eredményeinek ismeretében távozott. Az a kicsi, de elszánt és becsületes csoportocska, amely rábírta erre, azt hitte, elég a Főnök személyétől megszabadulni, mintha az immár nyolcvan körüli ügyvezető nem a következménye, hanem az oka lett volna a problémának. A jelenlegi hitközségben megnyilvánuló demokratikus akaratképzés szereplőinek többsége elégedett volt a zoltaizmussal, ők termelték újra napról napra az elmúlt huszonöt évben, Zoltai csak az építmény csúcsán ücsörgött.
A közgyűlési többség motívumai jórészt érthetők: nekik a hitközség menedék volt, ez volt létezésének szinte egyetlen valódi értelme. Semmi meglepő nincs abban, hogy Zoltai egykori protezsáltját – egy különben kimondottan érdekes és színes ifjú kalandort – választotta a Budapesti Zsidó Hitközség közgyűlése a Főnök utódául. Ki mást? A kamarillapolitika pedig, amelyet a reformerek vittek, a háttér-megállapodások, kompromisszumok „művészete”, amelyre rákényszerültek, ellenük fordult. Schwezoff Dávid, ez a derűs Zoltai-paródia megtalálta magának a purifikátor szerepét.
Az átvilágítási anyag egyes töredékei beszivárogtak a Heti Válaszba egy meglehetősen bonyolult ügyben, s Schwezoff és nyomában a Heti Válasz azt sejtette, súlyos bűncselekményekre utalnak. Hogy így van-e, majd eldönti a nyomozás, az azonban biztos, hogy sokkal bonyolultabb számításokról van szó a Dohány utcai „beléptetés” ügyében, mint amilyenekre Schwezoff alapozza a gyanúját. Vadas Vera ténykedésének némely területei jórészt szabályozatlanok voltak, nem zárták ki a visszaélés lehetőségét, ő pedig sűrűn gondolt a családtagjaira, amikor megbízóként kellett a hitközség nevében fellépnie.
Ugyanakkor ügyes szervező volt, akinek a munkája még az intézményesített disznóól, valamint a szervezeti és az önérdek alkalmankénti keverése ellenére sem volt eredménytelen. A „reformerek” azt remélték, hogy szabályozott körülmények között, szigorú kontroll alatt még jobban fog dolgozni, újratárgyalták vele a megállapodást a „beléptetésről”, nem hozták nyilvánosságra a jelentést, kerülték a „botrányokat”, amelyek „csak ártanak a hitközség hírnevének”, nem dobták fel „a zsidókat” a külvilágnak.
Jóhiszeműen folytatták, de folytatták Zoltai informális politikáját, így sikerült olyan színben feltűnniük a disznóságok feltáróinak, mintha a disznóságok elleplezésében volnának érdekeltek. Ebből a csapdából így nem lehet kijönni. Meg kellett volna – meg kellene – próbálni a közösségi felelősség felélesztését, felajánlani a valóban közös munka lehetőségét, az informalitás és a hisztérikus bezárkózás felszámolását, megragadni az utolsó esélyt egy demokratikus Mazsihisz megteremtésére. Ha ehhez nincs a reformereknek hatalmuk, akkor ki kell lépniük a menthetetlen rendszerből.
|
Semmi meglepő
Kallos Bea / MTI |
Tudom, zsinagógák, szociális otthonok, iskolák nélkül, központi pénzek nélkül nem lehet semmilyen zsidó életet csinálni. Úgyhogy meg kell küzdeni ezekért az intézményekért, és addig is biztosítani kell a túlélést. Ha elegen állnak mögéjük, akkor nem egészen lehetetlen. Ha nem, akkor úgyis mindegy. A taktikázás, a pragmatikus kiegyezés, amelynek bizonyos jelei épp mutatkoznak, nem járható út többé. Az intézmények menedzselhetők, ez még Zoltainak és az embereinek is sikerült valahogy, Vadas Verának kimondottan jól ment.
Szinte biztosan elműködnek majd Schwezoff-fal vagy mással is addig, amíg az utolsó lekapcsolja a villanyt. A koncepciótlan, taktikus sodródás nem túl hosszú távon és bizonyosan elvezet a semmibe. Kérdés, mennyire létezik még közösségként egyáltalán az a közösség, amely eltűri, hogy vezetője Hunvald Györggyel fecserésszen arról, hogy tudná a polgármester a büntetőjogi felelősségre vonást elkerülni, s amelyik engedi túlélni neki a temetői botrányt is. De azért most mégis adatott egy utolsó utáni esély. Érdemes tenni egy próbát.
