Hogy mi áll a kormányzati pálfordulás mögött – már a soha meg nem térülő, ezért a versenytársak kiszorításával is támogatandó atomerőmű-beruházás erőltetésén túl – arra nem derült fény az úgynevezett vitában. Pedig 2011-ben az Orbán-kabinet még úgy látta, hogy bőven lenne hely új szélenergia-kapacitásnak a magyar villamosenergia-rendszerben. A Magyarország Megújuló Energia Hasznosítási Cselekvési Terve című dokumentum 2020-ra 750 MW-nyi szélerőművel számol, ami több mint a duplája az akkori (és a mostani) 330 MW-nak.
Sallai R. Benedek nem sokat köntörfalazott. Szerinte a beterjesztett törvényjavaslat „egy új trafiktörvény”, mivel teljesen átpolitizálja és a kormány döntési jogkörébe utalja a szélenergia-piacot: az építhet szélerőművet, akinek a kormány megengedi, a döntésnél semmilyen objektív szempontot nem kell figyelembe venni. Sallai világossá tette: nincs kétsége afelől, hogy előbb-utóbb újraindulnak a szélerőmű-építések – a szélenergia már most sokkal olcsóbb például az atomnál, és folyamatosan csökken az ára –, de nem az országnak vagy a lakosságnak lesz haszna belőle, hanem azoknak a kivételezetteknek, akik majd az államosított piacon lehetőséghez jutnak.
Az általánosságok után jöttek a konkrétumok: például az, hogy az a 23 százalékos kihasználtság, ami a magyar szélerőműveket jellemzi (Csepreghy Nándor a szerinte méltatlanul alacsony érték ismertetésekor elmorzsolt egy gyászkönnyet), európai összehasonlításban kifejezetten jónak számít, és pont elég ahhoz, hogy egy szélerőmű-beruházás 10 év alatt megtérüljön, miközben például Paks II 20 év alatt sem fogja visszahozni az árát.
Az sem igaz, hogy a jelenleginél több széláramot nem lehet ráengedni az áramhálózatra: Dániában a szélerőművek által termelt áram részaránya a teljes termelésből 2000-ben 12% volt, 2015-ben viszont elérte a 42%-ot, miközben mi 1-2%-nál tartunk. Ráadásul Dániában a széláram részarányának növekedésével párhuzamosan egyre nőtt az ellátásbiztonság, többek között azért, mert mert egy sok egységből álló, nagy területen elosztott energiatermelő rendszer sokkal biztonságosabb, és a hálózatot is kevésbé terheli meg, mint ha az áramot csak egy-két mamutlétesítményben állítják elő.
Valamit talán az is jelent, hogy az EU-ban az elmúlt években újonnan üzembe helyezett kapacitások közel 80%-át(!) a nap- és szélerőművek adják, miközben az atomerőművek áramtermelő kapacitása egyre csökken. Tavaly a világban közel kétszer annyi áramot termeltek szélerőművekben mint atomreaktorokban. Az országok döntő többsége ( körülbelül 85%-a) egyáltalán nem használja az atomenergiát (pl. Dánia, Ausztria, Olaszország, Portugália) vagy már eldöntötte, hogy kiveszi az energiamixből az atomot (pl. Belgium, Japán, Németország, Svájc, Svédország). Az atomhasználók közül Brazília, Kína, India, Japán és Hollandia ma már több áramot termel szélerőművekkel, mint atomerőművekkel.
Az sem igaz, hogy az ország területén nem fér el több szélerőmű. A térinformatikai eszközökkel végzett, immár több mint egy évtizede zajló kutatások szerint nagyjából a felszín 5,5-6 százaléka alkalmas szélerőművek telepítésére: ennyi helyen a jelenlegi magyar villamos energia-termelés közel négyszeresét biztosító szélerőmű-mennyiséget lehetne elhelyezni. Ráadásul a szélkerék nem zárja ki a további hasznosítást: a jelenlegi szélerőműveink alatt is jellemzően szántók, vagy legrosszabb esetben legelők húzódnak.
Sallai szerint ilyen körülmények között a szélerőmű-építés durva korlátozása nem gazdasági, hanem az ország érdekeit sértő politikai döntés: azt bizonyítja, hogy kell a hely a piacon a drága atomáramnak, meg később a kormányközeli figurák piaci versenytől óvott, kivételezett szélerőműveinek.
