Lapunknak adott interjújában hangsúlyozta: megszólal ugyan a filmben, de szándékosan nem a saját történetét akarta elmesélni. „Nem mintha nem lenne mondanivalóm, de ez a film Gyöngyiről szól. Mégis tudtam, hogy benne kell lennem, mert így autentikusabb” – mondta. Ennek ellenére a munka személyesen is mélyen érintette.
„Amikor ott álltunk a Kozma utcai temetőben a kalocsai áldozatok nevét őrző táblák előtt, olyan emlékek tértek vissza, amelyekről már azt sem tudtam, hogy valaha átéltem őket. Minden egyes nevet ismertem a listán.”
A második világháború előtt körülbelül ezerfős zsidó közösség élt a ma tizennyolcezres Kalocsán. Kálmán Gábor lapunk kérdésére válaszolva elmondta: reméli, hogy a film hatására lesznek még Magó Gyöngyihez hasonló emberek, akik azért dolgoznak, hogy egy-egy közösség szembenézzen a múltjával.
A kalocsai tanárnő a túlélőket is felkutatta, akik mind elhagyták szülővárosukat, legtöbben az ötvenes években. Munkája eredményeként az alföldi kisváros megemlékezett az áldozatokról, emléktáblát állított nekik, és a gazzal benőtt zsidó temetőt is méltóképp rendbe hozta.
A kalocsai holokausztmegemlékezéssel egy időben azonban a Magyar Gárda is rendezvényt tartott. Kálmán Gábor tudta, hogy lesz szélsőjobboldali demonstráció az 1919-es eseményekkel kapcsolatban, az egyik operatőrét oda is küldte.
A megemlékezők többsége nem tudta, mi történik, és nem találkozott a két csoport. Ám egy Amerikából a megemlékezésre érkezett nőt egy csavarral megdobott és megsebesített valaki, kórházi kezelésre szorult.
„Pedig olyan szép volt! Gyöngyiék egy egész évet dolgoztak rajta, és sokan eljöttek. Körülbelül heten voltunk egykori kalocsai túlélők. Amikor meghallottam, hogy a kalocsai polgármester azt mondta, hiányoznak az életünkből a zsidók, akik segítettek ezt a várost felépíteni, gyógyították a gyerekeinket, ruhákat varrtak, akkor bizony én is a könnyeimmel küzdöttem. Nem gondoltam volna, hogy ezt valaha egy kalocsai polgármestertől hallom” – idézte fel a rendező.
A gárda megalakulásáról már korábban olvasott a sajtóban. Az viszont meglepte, hogy megjelentek a rendezvényüktől két utcára. „Már az is megdöbbentett, hogy ugyanaz az eszme megjelent, mint 65-70 éve. Még most sem tudom feldolgozni, hogy ez ennyi év után létezhet” – mondta csendesen. „Nem tudom, mit lehetne ellene tenni, rendező vagyok és egyetemi tanár, nem politikus. De valamit tenni kell, az biztos” – tette hozzá.
Jelenleg Magyarországot járja, ahol középiskolákban mutatják be a filmet, amelyhez oktatási segédanyag is készült. Meglepte, hogy van olyan iskola, ahol a diákoknak fogalmuk sincs, mi történt a zsidókkal a második világháborúban. Van, aki hallott róla, de nagyon távoli számára, csak tankönyvi anyag.
A film segíthet nekik megérteni: a holokauszt azokon a településeken történt, ahol most ők maguk élnek. „Amikor a film után beszélgetünk, mindig hangsúlyozom, hogy a holokauszt nem Auschwitzcal kezdődött, hanem a kirekesztéssel, megkülönböztetéssel és erőszakkal.
Nem a krematóriumokkal kell kezdeni a tanítást, hanem azzal, hogy mi vezetett oda, és hogyan lehet elkerülni, hogy ismét megtörténjen.” Így talán a mai diákok képesek leszek felismerni a kapcsolatot a zsidók deportálását megelőző események és a mai szélsőjobboldali jelenségek között. Kissé hitetlenkedő arckifejezéssel fűzte hozzá: „Amerikában is van rasszizmus, de én a hatvan év alatt sosem hallottam személyesen olyat, amit itt a villamoson hallottam. Hogy mit? Zsidózást.”
Az iskolákat járva csak kedvező reakciókkal találkozott. A vetítés utáni beszélgetéseken mindig csendesek, félénkek a diákok, de a „hivatalos” program végeztével köré gyűlnek és érdeklődnek. Egyik alkalommal már ritkult a tömeg, amikor két 16-17 év körüli fiú halkan mondta: nagyon tetszett a film, és nem tudna-e esetleg tanácsot adni, hogy ők maguk mit tehetnének az ellen, hogy az antiszemitizmus és a szélsőséges eszmék egyre inkább terjednek a fiatalok között.
„Ez nagyon meghatott” – mondta Kálmán. „Most vagyok túl az egy hónapos ittlétem felén, és ha a másik fele is ilyen jól megy, akkor azt hiszem, még több olyan gyerek lesz, mint ez a kettő. És ha erre a filmem inspirálta őket, akkor én nagyon jól érzem magam.”
Magyarországon 2010-ben volt csúcson az antiszemitizmus – mondja Kovács András professzor
Hárommillió-négyszázezer magyar táplál antiszemita érzelmeket, ez a lakosság 41 százaléka – állítja az amerikai székhelyű Rágalmazásellenes Liga (ADL) közelmúltban kiadott jelentése.
Elmaradunk a közel-keleti államoktól és az európai csúcstartó Görögországtól, de sokkal több nálunk a sztereotípiákban hívő ember, mint Nyugat-Európában, Észak-Amerikában vagy Ázsiában. A legkevésbé antiszemita ország Laosz, Európán belül pedig Svédország.
Az antiszemitizmus kutatásának hazai szaktekintélye Kovács András, a Közép-európai Egyetem (CEU) professzora. Megkértük, hogy értelmezze az ADL adatait. Kovács fontosnak tartotta kiemelni, hogy az ADL rendszeresen megismételi ezeket a kutatásokat: neki a korábbi eredményekkel vitája volt, nem tartotta azokat hitelesnek. A mostani hitelesebb, több kérdést tettek fel. A kételyek egy része módszertani, a másik a feltett kérdésekre vonatkozik.
A kutatást úgy folytatták le, hogy 500 embernek telefonon tették fel a kérdéseket. Felvetődik: hányan voltak, akik elutasították a válaszadást? Nem kevesen vannak, akik zavarba jönnek, ha telefonon azt kérdezik, mit gondolnak arról, hogy a zsidók ellenőrzik a világot, a pénzügyi intézményeket.
Joggal hihetjük, hogy a válaszadók között az átlagosnál nagyobb számban vannak, akiknek határozott elképzeléseik vannak a zsidókról. Vagy leplezetlenül antiszemiták, vagy éppen ellenkezőleg gondolkodnak. Kovács András szerint fontos információ lenne a válaszokat megtagadók száma is.
A szociológusprofesszor ennél is nagyobb problémának tartja, hogy a kérdések a zsidókkal kapcsolatos sztereotípiákra vonatkoztak: mennyire azonosulnak ellenséges közhelyekkel.
(A zsidók hűségesebbek Izraelhez, mint a hazájukhoz, túl nagy a hatalmuk az üzleti életben és a nemzetközi pénzpiacokon, még mindig túl sokat beszélnek a holokausztról, túl nagy a befolyásuk a világpolitikára.) Kovács úgy gondolja, hogy a kérdezőknek tovább kellett volna menniük, ha valóban az antiszemitizmus foka érdekli őket egy adott országban.
A válaszok csak arról szólnak, hogy a megkérdezettek mennyire fogadnak el sztereotípiákat, nem pedig a konkrét gyűlöletről. Gyakran tulajdonítanak „idegen csoportoknak” negatív tulajdonságokat anélkül, hogy ellenségesek lennének velük. Úgy vélik például, hogy a skótok zsugoriak, az olaszok hangosak, a németek erőszakosak.
Az ADL globális felmérésével kapcsolatos másik gond, hogy nem tudni, az adott sztereotípia különböző országokban ugyanazt jelenti-e. Ha Németországban kérdeznek rá arra, hogy a zsidók túl sokat beszélnek a holokausztról, a választ motiválhatja az is, hogy a megkérdezett sokallja a jóvátételre adott pénz, ám nem gyűlöli a zsidókat.
Szaúd-Arábiában e sztereotípia kapcsán feltehetően mást gondolnak.
Kovács András évek óta maga is végez antiszemitizmus-vizsgálatokat. A kilencvenes években kezdődtek a mérések, akkoriban sokáig stabilan 10 százalék körül mérték az antiszemita „kemény magot” a magyar társadalomban. A legutolsó felmérés alapján a magyar társadalomban 34 százalék az antiszemita sztereotípiákat elfogadók aránya. A lakosság húsz százaléka ellenséges érzelmeket is táplál a zsidókkal szemben, és 15 százalék kész lenne diszkriminációra is. Az antiszemitizmus 2010-ben volt a csúcson Magyarországon, azóta némileg csökkent az aktív antiszemiták aránya. (Miklós Gábor)
