Püski Lajosné volt a vezetője egy háromcsoportos, népes óvodának – az sem nyolcórás munka. A férje a mezőgazdaságban dolgozik, nyaranta neki is segített, amennyit tudott. Rendszertelenül evett, keveset aludt, de úgy volt vele, hogy neki ezt bírnia kell. Pedig már egy éve voltak tünetei: a rendszertelen és véres széklet.
2004. március 22-én váltotta meg a halál a mozgásképtelen édesanyját. Április 9-én, a tavaszi szünet első reggelén Püskiné egy liternyi alvadt vért talált maga után a vécékagylóban. Még ekkor is hárított, hogy talán a változó kor miatt van. Nem szólt senkinek, bár nagyon gyöngének érezte magát. Délután 5 óra körül azonban a dolog megismétlődött. Akkor jelezte először a férjének, hogy baj van. Nagyon nagy baj.
Már aznap éjszaka, amikor a békéscsabai kórházban megmondták neki, hogy rákja van, elhatározta, hogy ő nem csinálja végig. Lerendezik a dolgaikat, és öngyilkos lesz. A férjének és a gyerekeknek az lesz a kisebbik rossz, ha ő ezt megoldja, gyorsan és határozottan.
– A férjem azt mondta: gondold meg, biztosan van más kiút. De én akkor nem akartam mást, csak minél hamarabb túl lenni mindenen. A húsvéti ünnepek alatt egy percre sem hagytak egyedül. Aztán megegyeztünk, hogy kedden visszamegyek a kórházba. Így is történt, a sebészdoktor elvégzett minden vizsgálatot, és azt mondta: ő elvállalja a műtétet. Közben azonban a férjem minden ismerősünket végigtelefonált, eljutott így a budapesti onkológiára. A kórházban kaptam másfél liter vért, infúziókat. Nehéz volt megmondanom az orvosnak, hogy mégis Budapestre megyek műtétre. A sebésznek rosszul is esett nagyon.
Mielőtt elindult Budapestre, beszélt egy mezőberényi férfival, akinek hasonló betegsége volt.
– Azt mondta: küzdjek! Legyek önző! Ne gondolkodjak azon, megsértek-e valakit. Az óvodában is becsuktam magam mögött a kaput. Írtam egy levelet a kolléganőimnek, hogy én a mai naptól kezdve a saját életemért fogok küzdeni.
Az első héten még hazamehetett. A sugárterápiás orvos látta, hogy előveszi a szekrényből az édesanyja halála miatt viselt gyászruhát. Azt mondta: nem szeretné, ha ilyen feketében jönne vissza.
– Mondtam neki: kisváros a miénk, megszólnak, ha ilyen gyorsan levetem a gyászruhát. Azt felelte, döntsem el, mi fontosabb: hogy megszólnak-e, vagy hogy nem terhelem tovább a lelkemet ezzel.
Gyötrelmes kezelések után, közel négy hónap múlva vált csak műthetővé. Borzasztó nehéz volt utána: csövek fent, csövek lent, csövek bent. A sztómát az első perctől kezdve maga akarta kezelni. A bőre nehezen fogadta el a ragasztóanyagokat. Viszonylag sokára mehetett haza a műtét után. Eleinte egy pohár vizet alig tudott felemelni.
– A férjem azt evett, amit én ehettem. Úgy ette, ahogyan én ehettem. Eleinte csak gyümölcsöt, céklalevet, répalevet. Később már baromfihúst is. Van egy hölgy, a gyereke az én gyerekemmel együtt járt óvodába, de egyébként nem ismertük egymást –galamblevessel várt haza. Amíg Budapesten voltam, sokszor sütött egy tepsi tésztát a gyermekeimnek. Vagy két éven keresztül rakott el nekem befőttet, savanyúságot, tartósítószer nélkül. A férjem átállt a biotermelésre, mindent biológiai módszerekkel termel a kertünkben.
2004. augusztus 2-án műtötték. Szeptember 14-én született a második unokája. Püski Lajosné akkor azt gondolta: igen, akarom látni, ahogyan felnő. Akarom óvodába vinni. Ez a cél nagyon sok erőt adott neki. Kezdetben a kuplungot sem bírta lenyomni. Egy év után mert újra autót vezetni.
– Másfél éves volt az unokám, amikor megkértek a lányomék, hogy vállaljam el, hiszen ők dolgoznak. Attól kezdve rengeteget voltunk együtt. Az unokámmal ettem, játszottam, aludtam, és egyre jobban visszatért az erőm.
– Amikor öngyilkos akartam lenni, azt mondtam a férjemnek: jól gondolja meg, mennyi lemondással jár ez majd a házaséletünkre, az eddigi szokásainkra. Ő mindent vállalt. Már észre sem vesszük, hogy nekem sztómazsákom van, nem hordok szoknyát, mert a nadrág biztonságosabb.Nem járunk táncmulatságba. Ha elmegyünk együtt egy hosszú hétvégére, akkor ő egyedül megy a fürdőbe, szaunába, én pedig nagyon vigyázok, hogy ne kapjak fertőzést.
Már tízéves az az unokája, de azért, ha találkoznak, mindig megöleli őt, és abban az ölelésben egy kicsit több van talán, mint amikor a többi unokája csimpaszkodik a nyakába.
A Tolna megyei Tengelicen élő Binder János 1992. február 3-án feküdt a műtőasztalra a szegedi klinikán. Az akkor 42 éves férfi maszek kőműves volt. A rendszerváltozás után már lehetett Németországban munkát vállalni. Ő is elment, csoportvezetőként és tolmácsként dolgozott. Ott kint jelentkeztek a tünetek: állandóan székelési ingere volt, de sokszor nem jött semmi. Amikor meg igen, az gyakran véres volt.
Binder János azt hitte, aranyere van, az vérzik. Csak akkor ment el orvoshoz, amikor hazajött karácsonyi szabadságra. Kórházba került, egy falujabeli, ismerős orvos vizsgálta meg. Már tapintással kiderült, hogy végbélrákja van. Ismeretség révén került a szegedi klinikára. Vendégnyílást kapott – akkoriban a legtöbb vég- és vastagbéldaganattal műtött beteg még sztómás lett. Kilátásba helyezték, hogy az övét megszüntetik – de mire a klinikára évek múlva megérkezett a megfelelő műszer, Binder János már megszokta az állapotát. Közrejátszott ebben, hogy egyre jobb segédeszközök váltak elérhetővé. A szegedi klinikán találkozott egy bankigazgatóval, aki tájékozottabb volt őnála, neki külön minisztériumi engedéllyel szereztek be jó minőségű tartályokat. A bankár testén megszüntették a kivezető nyílást, így Binder Jánosnak ajándékozta a megmaradt eszközöket, és rá hagyta a tudást, hogy kinek kell levelet írni a minisztériumi engedély érdekében.
A tengelici kőműves visszatekintve úgy látja: bár félvállról vette a tüneteket, és későn fordult orvoshoz, nagy szerencséje volt, hogy nem alakult ki áttét. Műtéte után abbahagyta a kőművesmunkát. Kárpótlási jeggyel földet vásárolt a falujában, és gazdálkodik. Dolgozni bír az ember egy ilyen műtét után, de szerinte jobb, ha a sztómával nem közösségben dolgozik. A család megszokja, szinte már észre sem veszi – de tartani lehet attól, hogy egy munkahelyen egy idő után összesúgnak mögötte. A súlyos betegséggel megvert embereknek talán nagyobb biztonságot ad a szekszárdi ILCO Egyesület, a sorstársak megértő közössége, amelyet húsz éve vezet Binder János. Rengeteg kiadvánnyal, információval látják el őket. Sűrűn összegyűlnek, május elsejére, szüretre, bográcsozásra; kirándulni mennek, nótáznak. Isznak bort is, de módjával.
A műtéte óta rengeteg dolog változott. Ma már rövidebb az operáció, gyorsabb a felépülés. Nem kell három hétig kórházban feküdni, 5-6 nap után rendszerint hazaengedik az embert. Abban is óriási előrehaladás van, amitől a leginkább szoronganak a betegek: egyre kevesebb a sztóma, és egyre többször tudják a műtött bélszakaszt azonnal visszahelyezni.
A tápiószelei Rostás Józsefné 31 éves volt, egy öt- és egy hároméves kisgyermek édesanyja, amikor egy évvel fiatalabb öccsén teljes vastagbél-eltávolítást kellett végezni. Édesanyja, anyai nagyanyja, az édesanyja testvére, sőt az unokatestvérei is fiatalon meghaltak vastagbélrákban. Neki nem voltak tünetei, de testvére kezelőorvosa rábeszélte a vizsgálatra, mert ahol ilyen családi halmozódás van, ott őt is veszély fenyegeti. A professzor azt javasolta, hogy távolítsák el a vastagbelét, hogy megelőzzék a rosszindulatú daganatok kialakulását.
– Úgy ért, mint a villámcsapás – mondta Rostás Józsefné. – Nem éreztem magam betegnek. Volt jó munkahelyem. Láttam, hogyan viszi el a kór az anyukámat mindössze 46 évesen, mégis sokáig vívódtam. Hátha én megúszom? Mi lesz, ha nem sikerül a műtét? Jászberényi orvosunk, Figus tanár úr viszont azt mondta: kinek szültem a gyerekeket? Rászántam magam, 1985-ben eltávolították a vastagbelemet, csak 10 centi maradt meg belőle.
Először nagyon nehéz volt. Mit ehet, mit nem? Mennyit egyszerre? A savanyú tej jó, az édes tej meghajt. A puffasztó ételek tilosak. Jó viszont az alma – olyan, mint egy gyógyszer.
Klubtársát, Barna Józsefnét három éve műtötték rosszindulatú vastagbéldaganattal. Nála áttétet is találtak, erősebb dózisú kemoterápiát alkalmaztak. Kihullott a haja, teljesen kopasz lett – ez lelkileg erősen megviselte. Először nem nagyon mert emberek közé menni, de nagyon jó parókát kapott. Azóta kinőtt a haja, sokan rácsodálkoztak: hogyhogy már nem festeti a haját? Az emberek többsége nem tudja, hogyan viselkedjék egy rákbeteggel. Kérdeznének, de nem találják a hangot. Ha nem lenne egyre több betegszervezet, az új betegeket úgy érné a lesújtó diagnózis, hogy szinte semmit sem tudnak az esélyeikről.
Rostásné vezetésével Tápiószelén öt éve működik vegyes csoportként a Rákbetegek Országos Szervezetének helyi szervezete, a Bizalom Klub. A helyi önkormányzat ingyen ad nekik helyiséget, támogatja a munkájukat. Rendszeres szűrővizsgálatokat szerveznek városuk lakossága részére. Székletvérmintás vastagbélrákszűrést is végeztek, amelyen 1200 személy vett részt. Évente egészségnapot tartanak, melyen nemcsak daganatos betegségek után kutatnak, hanem sok egyéb mellett csontsűrűséget, hallást, légzésfunkciót, vérképet, allergiát is vizsgálnak. A résztvevő orvosok ilyenkor ingyen dolgoznak, a műszereket is maguk hozzák. A lakóhelyükön könnyebben elmennek az emberek szűrővizsgálatokra, mintha beutalót kapnának, utazni, várakozni kellene.
Sokan úgy vannak vele: nem megyek szűrésre, mert nem akarok tudni róla, hogy beteg vagyok. Mások a munkahelyüket féltik – ha megtudják, hogy esetleg betegek lehetnek, őket rúgják ki az elsők közt.
– Az egészség fontosabb, mint a munkahely – mondta Barnáné. – Ha megbetegszel, úgysem tudsz tovább dolgozni.
Nagyon fontos, hogy a beteg bízzon az orvosában. A legmegbízhatóbb információkat ismerősöktől, sorstársaktól kapni. A szabad orvosválasztás és a sorstársakra hagyományozott bizalom rendszerén változtat a kötelező betegirányítási rendszer. Egyre nehezebb oda menni, akit ismer, akiben bízik az ember – oda kell menni, ahová tartozunk. Ott pedig gyakran nem azonnali figyelem vár, hanem olykor több hónapos előjegyzés – akár már a diagnosztikai vizsgálatra is. Pedig ezen, a minél korábbi diagnózison múlik az ember élete: a túlélése és a műtét utáni élet minősége egyaránt.
