A szükségszerű megcsúszás második oka, hogy a nagyprojektek sokszor komplikált, addig ki nem próbált megoldásokat követelnek. Legyen szó völgyhídról, az ország legnagyobb uszoda-komplexumáról vagy egy automatizált metróvonal kivitelezéséről, az építés során is felléphetnek olyan váratlan akadályok, amely miatt újratervezés szükséges. Ez idő alatt pedig megállnak a munkagépek, a politikus által megálmodott határidő pedig veszélybe kerül. Ifjabb Albert Speer városépítész szerint
az illetékesek hajlamosak arra, hogy egyszerű projekteket feleslegesen drágítsanak tovább.
A Spiegelben erre felhozott példa Hamburg új hangversenyterme, amelyet a politikusok teljesen feleslegesen toldottak meg még egy hotellel is. A budapesti vizes világbajnokság esetében a pesti rakpartra a Dagály uszoda és a Kossuth tér közé tervezett gyalogos korzó és kerékpáros út tűnik hasonlóan felesleges bonyolításnak (a bicikliseknek kijelölt utat most újították fel a felső rakparton, tíz méterre a tervbe vett nyomvonaltól).
A harmadik megállapítás szerint a politikusok már a tervezésen és versenyeztetésen is spórolnak. A résztvevők gyakran az építkezések kezdetén sem tudják részletekbe menően, mire vállalkoznak. A jó emlékezetű magyar adófizetők is ismerik az érzést: a kész műtárgy alig hasonlít a tervezésnél bemutatott maketthez és látványképekhez. Nem meglepő, hogy a „bezzegberuházás” skandináv: a Koppenhágát Malmővel összekötő híd- és alagútrendszert három független tanácsadócég bevonásával tervezték és tendereztették, és tessék: az Öresund áthidalása határidő előtt készült el, és még a rendelkezésre álló költségkeretből is megmaradt egy nagyobb összeg. „Az ilyen tervezés azonban olyan kiadásokat von maga után, amelyeket a politikusok a projekt ezen szakaszában nem hajlandóak kifizetni” – mondja Rothengatter. Egy szabályt is kitalált Speer: az a projekt, amelynek építését öt év alatt sem kezdték meg, kerüljön a fiókba, és kísérletezzen vele a következő generáció.
Az állami nagyprojektekre az is jellemző, hogy a politikusok csak ritkán bízzák generálkivitelezőre. Ez a Magyarországra talán kevésbé jellemző körülmény a beruházások drágulásának negyedik oka. Egyetlen felelős cég nélkül nehéz megtalálni a csúszás okozóját, és nincs is kit kötbérezni. Az ötödik megállapítást magyarként látatlanban is aláírnánk: a politikusok rossz menedzserek és ellenőrök.
Az ilyen méretű beruházások egyszerűen meghaladják a választott képviselők képességeit,
ők mégis abból indulnak ki, hogy mindent jobban tudnak. Albert Speer arra is felhívta a Spiegel figyelmét, az illetékes szervektől sem lehet elvárni, hogy az engedélyezésnél urai legyenek a helyzetnek. Hogyan tudná ellenőrizni egy kisebb városrész építésügyi hivatalnoka egy tízezres uszodakomplexum tűzbiztonsági előírásait, amikor munkaidejének 90 százalékában a helyben engedélyezett magastető minimális dőlésszögét kéri számon a beadott kertes házak tervezőitől?
Végül a költségek megugrásának hatodik oka, hogy a politikusoknak utolsó pillanatban is még extrakívánságok jutnak az eszébe. Ezek a rendszerbe vannak kódolva, hiszen ahogy az első pontban kifejtettük: kezdetben alultervezik a beruházást. Rothengatterék megfigyelése szerint tudják ezt a nagy építkezési cégek is, így rendre nagyon szűk nyereségi rátát határoznak meg, hogy a tendereken nyerjenek. Igazán keresni úgyis a menetrendszerű újratervezésen fognak.
Mivel a kutatás tiszta mellényű demokráciákról szól, készítői nem számoltak zavarosabb államfelfogással. Mi csendben hozzátehetjük a drágulás sok országot sújtó hetedik okát: ez a korrupció és a tiltott pártfinanszírozás.
Pontról pontra
1. Bagatellizálják a terv költségeit.
2. Túl összetett projektbe fognak bele.
3. A politikusok slendrián tervkészítők.
4. Kerülik a generálkivitelező alkalmazását.
5. Az illetékesek rossz menedzserek és ellenőrök.
6. A politikusoknak még a végén is vannak ötleteik.
