Sokat bukhat az állam az embertelen börtönviszonyok miatt

A büntetés-végrehajtás adatai szerint 2013 végén több mint 18 ezren voltak börtönben, miközben az intézetek hivatalosan – a személyenként biztosítandó, az emberi jogi bíróság által is kívánatosnak tartott három négyzetméternyi területből kiindulva – a tegnapi adatok szerint mindössze 12 869 személy befogadására alkalmasak. Ez úgy 141 százalékos férőhely-kihasználást jelent, tehát – némi egyszerűsítéssel – egy ágyon lénye gében másfél ember osztozik. Magyar Gábor hangsúlyozta: az emberi jogi bíróság automatikusan a panaszos javára dönt, ha számára a zárkában kevesebb mint három négyzetméternyi hely áll rendelkezésre, három és négy négyzetméter között a konkrét eset körülményeit mérlegelve foglal állást, míg négy négyzetméter felett a panasznak szinte biztosan nem ad helyt. Ebből szerinte az következik, hogy a börtönnépesség jelentős része – miután a három négyzetméter csak néhány fegyintézetben biztosított – eséllyel nyerne az emberi jogi bíróság előtt, s akár húsz-harmincmilliárdos kártérítésre köteleznék az államot, amiből már új börtönöket lehetne építeni.

Árnyalja a képet, hogy a strasbourgi gyakorlat változni látszik. Az ügyvéd szerint a bíróság korábban megkövetelte, hogy a panaszosok vegyenek igénybe hazai jogorvoslati fórumot, ám később a testület úgy vélte, Magyarországon nincs érdemi lehetőség a fegyintézetek túlzsúfoltsága okozta sérelem orvoslására, amelyet a Kúria és a táblabíróságok több, a kártérítési igényt elutasító döntése is alátámaszt. A kormány viszont talált egyetlen, már első fokon jogerőre emelkedett verdiktet, amely szerint a rossz börtönviszonyok miatt jár pár százezer forint az elítéltnek. Erre hivatkozva pedig cáfolják, hogy itthon eleve nincs esély a sérelmek érdemi reparációjára.

Az ügyvéd ennek ellenére úgy véli, Strasbourgban pontosan ismerik a magyar ítélkezési gyakorlatot, ezért továbbra sem követelik meg a hazai jogorvoslati lehetőségek kimerítését. Ha így lesz, akkor az, aki fogvatartottként az elhelyezési körülmények miatt fordul az emberi jogi bírósághoz, valamilyen kompenzációra szinte biztosan számíthat. Ami Magyar Gábor szerint a közösség szempontjából tulajdonképpen kidobott pénz, hiszen nem a börtönviszonyok javítására fordítják, hanem személyes kártérítésre.

A büntetés-végrehajtási rendszer fő célja viszont az elítéltek nevelése, reszocializációja lenne – emelte ki –, vagyis az, hogy a rendelkezésre álló források felhasználásával segítsék elő, hogy a szabadulók a társadalom hasznos tagjai lehessenek. Úgy véli, ha az elítélteket emberhez méltó körülmények között helyezik el, akkor kevesebb lenne a fegyintézetekben a konfliktus, a rabok inkább készen állnának az önkéntes szabálykövetésre, s együttműködőbbek volnának a személyzettel. Tehát abban az esetben nagyobb valószínűséggel előzhető meg, hogy ismét rács mögé kerüljenek. Így a költségvetés szerinte a büntetés-végrehajtás fejlesztésével hosszú távon pénzt takarítana meg.

Volt azonban már olyan per, amelynek során a bíróság kimondta: a hazai büntetés-végrehajtás nem tehet arról, hogy olyan sok a rab.

Szabó Barnabás / Népszabadság

Aki itthon minden pert elbukott

Nyolcmillió forintot szeretett volna kapni H. Gy., aki hat évet ült igen rossz körülmények között, ráadásul maradandó egészségkárosodást szenvedett. A Fővárosi Ítélőtábla azonban a közelmúltban jogerősen is elutasította a férfi keresetét. Így a remélt kártérítés helyett viselheti a félmillióhoz közelítő perköltséget. A bíróság ugyanis kimondta: a büntetésvégrehajtás nem tehet arról, hogy túl sok a rab.

A falakat az egyébként gazdasági bűncselekmények miatt hat évre ítélt, s négy éve szabadult építész szerint sem lehet tologatni, az őt ért méltánytalanságokért azonban valakinek fizetnie kellene – állítja. Fizetni például azért, mert a hivatalos statisztika szerint is 141 százalékos a férőhely-kihasználás, így egy-egy fogvatartottra átlagosan nemhogy a megkívánt három, de két négyzetméternyi mozgástér sem jut. Ha pedig a hatályos magyar szabályok alapján levonják a zárkák területéből a berendezési tárgyak által elfoglalt helyet, H. Gy. szerint talán egy négyzetméter sem marad. Ez pedig háromszáz százalékos kihasználtságot jelent, vagyis: egy tényleges férőhelyen három embert tartanak fogva.

A férfi úgy gondolja, kompenzáció illetné meg azért is, mert asztmája ellenére el kellett viselnie, hogy a nemdohányzónak minősített zárkában folyamatosan cigarettáztak. Emellett kifogásolta, hogy a számára előírt diétát nem biztosították, s bár csak a könnyű fizikai munkára alkalmas minősítést kapta, négy évig nehéz munkát kellett végeznie. Hogy emiatt-e, azt nem tudni, de szabadulása után az orvos szakértő 43 százalékos egészségkárosodást állapított meg, és H. Gy. csípőprotézis-műtétre szorult.

A keresetben felsorolt négy panasz miatt H. két-kétmilliót követelt, ám alaposan csalatkozni kényszerült. A bíróság ugyanis a polgári törvénykönyvre hivatkozva kimondta: kártérítésre csak az kötelezhető, aki másnak jogellenesen kárt okoz, ugyanakkor mentesül a felelősség alól, ha az adott helyzetben elvárható módon jár el. Az alperes baracskai fegyintézet pedig az ítélet indokolása szerint csak tette a dolgát.

Vagyis: ha hoznak egy elítéltet, őt kötelezően befogadják, és senki nem vizsgálja, hogy egy 33 négyzetméteres zárkába akkor is legfeljebb 11 embert helyezhetnének el, ha az ágyak és szekrények által elfoglalt terület is „mozgástérnek” minősülne. De ezt nem is lehetne mérlegelni, mert a verdikt szerint ez teljesen közömbös, miként az is, hogy ekkora helyiségben ténylegesen 17 vagy a baracskai fogház által állított 13 embernek kell-e élnie.

A három négyzetméter különben –ami H. Gy. fogva tartása idején kötelező feltétel volt, és csak később került az erről szóló rendeletbe a „lehetőleg” fordulat – sehogyan nem jön ki. Csakhogy az alperes a börtönviszonyokért nem felelős, a jogerősen kiszabott szabadságvesztésre ítélt ember elhelyezését pedig a helyszűkére hivatkozással nem tagadhatja meg. Szóval így minden rendben van – legalábbis a jogerős ítélet szerint.

A bíróság a többi „vádpont” esetében sem bizonyult túl megértőnek. Ha cigarettáztak a nemdohányzó cellában, H.-nak azt jelentenie kellett volna – ami azt jelenti, hogy a bíróság nem tudja: a vamzer a börtönben nem sok jóra számíthat. A diétát pedig igenis biztosították – tűnik ki az ítéletből –, arról pedig nem a börtön tehet, hogy a külső munkára vezényelt elítélt az őt foglalkoztató cégtől nem az orvos által előírt ebédet kapta. S miután önként jelentkezett munkára, azért is magára vessen, ha nehezebb feladatot kapott, mint amelynek az elvégzésére az orvos szerint alkalmas lett volna. Így a büntetés-végrehajtás a kétségkívül bizonyított egészségkárosodásért sem felel. Emberünk a keresetet tehát minden pontban elbukta.

Szabó Barnabás / Népszabadság

Emberi jogok és hatszáz poloskacsípés

Közvetlenül az emberi jogi bírósághoz kellett volna fordulnia H. Gy.-nek, és akkor a túlzsúfolt zárkában történő elhelyezése miatt valamennyi pénzt – ami elérheti a jelképesnek már korántsem tekinthető 12 ezer eurót, azaz nagyjából 3,6 millió forintot – biztosan nyer – véli Magyar Gábor ügyvéd. A börtönviszonyok okán benyújtott számos strasbourgi panaszt jegyző szakember ugyanakkor hozzátette, hogy ebben az ügyben a korábbi ítéletek alapján itthon nem is lehetett más döntésre számítani, hiszen a Kúria és az ítélőtáblák legalább féltucatnyi verdiktje szól arról, hogy a büntetés-végrehajtást befogadási kötelezettség terheli, és ezért nem felelnek a fogvatartottak rossz elhelyezési körülményeiért.

A fegyintézetek kifejezetten jogszabályi felhatalmazás alapján járnak el, ezért az elítélteket a rendelkezésre álló férőhelyek számától függetlenül fogadniuk kell – hangsúlyozta az ügyvéd. Az államnak pedig – tette hozzá – a töretlen joggyakorlat szerint a valamely szerve által okozott kárért nem kell helytállnia. Magyar szerint hasonló a helyzet akkor is, ha olyan jogszabályt alkotnak, amely valakire nézve hátrányos következményekkel jár, illetve betarthatatlan, mert a kodifikátor hibája, mulasztása vagy tévedése miatt nem lehet kártérítést követelni.

Vagyis: amennyiben törvény írja elő, hogy az elítéltet a más rendelkezések által szabályozott feltételeknek – például a zárka meghatározott alapterületének – hiányában is be kell csukni, azzal a magyar jog szerint nem lehet mit kezdeni. Ez Strasbourgot viszont nem érdekli, mert az emberi jogok európai egyezménye szerint senkit nem lehet „embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni”.

Magyar úgy látja, hogy az eddigi beadványokban többnyire csupán a felszínt kapargatták. A helyzet sokkal súlyosabb annál – jelentette ki –, mint amire a három négyzetmétert kifogásoló panaszok alapján következtetni lehetne. Az ügyvédet naponta több, még börtönben ülő vagy szabadon bocsátott elítélt is megkeresi, úgyhogy elképesztő esetek sorával találkozott.

Egyik ügyfelének orvosi látlelete van arról, hogy hatszáz poloskacsípés érte (egyesek szerint az intézetekben kincs a poloska, mert a csípése nyomán gyengélkedőre lehet menni), egy másik hepatitisfertőzéssel került ki a rácsok mögül, de találkozott az egyoldalú, vitaminhiányos táplálkozás miatt testsúlya jelentős részét, sőt a fogait elveszítő rabbal is. Az ügyvéd szerint nem kevésbé aggályos, hogy a hatályos szabályok szerint az elítélteknek – a szennyező munkaterületen dolgozók kivételével – hetente csak egyetlen alkalommal kell fürdési lehetőséget biztosítani.

A cellákkal pedig nemcsak az a baj, hogy gyakran túl sok embert zárnak össze, hanem az is, hogy a WC nem külön légtérben van, hanem esetenként csupán egy függönnyel választják el a lakótértől, de az ügyvéd szerint néha még az sincs. Így a „mellékhelyiség” önálló szellőzése megoldatlan, s ahol tucatnyi ember éli a mindennapjait, a megalázó bánásmód Magyar Gábor szerint önmagában ezért is megállapítható. A helyzetet pedig csak tovább rontja, hogy a rabok gyakran a zárkában mossák és szárítják a ruhájukat, s ott is étkeznek.

Az ügyvéd meglehetősen problémásnak tartja az elítéltek foglalkoztatása esetén kifizetendő illetmény összegét is, amely a minimálbér harmada. Ám még ezt sem kapják kézhez, mert rabtartás címén napi négyszáz forintot levonnak belőle.Magyar nemigen érti, hogy aki tisztességes munkát végez, miért nem kap normális fizetést, és az miért nem számít majd szolgálati időnek, amikor a nyugdíjat megállapítják.

Ezeket az állapotokat hosszú távon biztosan nem lehet fenntartani, mert számos ügyvéd és civil jogvédők biztosan tovább küzdenek az emberhez méltó börtönviszonyok megteremtéséért – véli Magyar Gábor. De tulajdonképpen szinte már nincs is rájuk szükség, mert a börtönökben mára egy fajta népmozgalommá vált, hogy elmennek Strasbourgba. Maga egyébként sajátos elhatározásra jutott: a hozzá fordulók közül naponta egy elítélt panaszát megküldi az emberi jogi bíróságnak.

A büntetés-végrehajtás egész rendszerét át kellene gondolni, mielőtt a magyar állam végképp védhetetlen helyzetbe kerül – véli az ügyvéd. Szerinte vagy börtönöket kell építeni, vagy az előzetes letartóztatásban levő emberekre nyomkövetőt kell helyezni, és mindenkit haza kell küldeni, hogy házi őrizetben várja az ítéletet.Maga sem vitatja: a fogvatartottak nem azért vannak rács mögött, hogy jól érezzék magukat, de legalább két okból normális körülményeket kell teremteni nekik. Az egyik, hogy az államnak be kell tartania a nemzetközi egyezményekből fakadó kötelezettségeit, a másik pedig az, hogy akit középkori viszonyok között tartanak, nemigen fog jobb emberként szabadulni.