Erre az időszakra esik kényszerű együttműködése a III/III-as ügyosztállyal, amelyről az anyagát feldolgozó Ungváry Krisztián úgy látta, nem különösebben szégyellnivaló a fennmaradt jelentések alapján. Paskai gyakorlatilag mindig jóindulatú tájékoztatást adott mindenkiről, a konkrét, névre szóló információk átadását igyekezett kerülni, tartótisztjei legtöbbször elégedetlenek is voltak semmitmondó jelentéseivel.
1978-ban szentelték veszprémi püspökké (a város később vált csak érseki székhellyé), 1986-tól esztergomi érsek, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke, 1988-tól pápaválasztó bíboros lesz. Ungváry úgy látja, Paskai életútjának inkább ez a nem konspirált szakasza vethet fel kérdéseket a rendszerrel folytatott együttműködés mértékét tekintve. A püspöki karban is sokan így találhatták, mert 1990-ben annak ellenére sem őt választották újra a Püspöki Konferencia elnökévé, hogy ezt a tisztséget hagyományosan az esztergomi (1993-tól esztergom-budapesti) érsek tölti be.
A püspöki kinevezések a Vatikán és a Magyar Népköztársaság közötti, jórészt szóbeli tárgyalások, megállapodások eredményei voltak a hetvenes, nyolcvanas években, az tehát bizonyos, hogy Paskai személye elfogadható volt mindkét fél számára – nyilatkozta lapunknak Soós Viktor Attila egyháztörténész. E korszak értékelésénél fontos tudni szerinte – és ez messze túlmutat Paskai személyén –, hogy az egyházi vezetés elmulasztotta a rendszerváltás idején a nyilvános bűnbánatot, töredelmet, amiért nem állt üldözött, gyakorta börtönbüntetést is szenvedő papjai és hívei mellé a létező szocializmus idején, és időről-időre meg is tagadta őket.
Paskairól szólva el kell viszont mondani, hogy a mélyen elkötelezett, szerzetessé válni kívánó fiatalember elképzelt életpályájának ívét a kiépülő diktatúra már a legelején megtörte, és hibás, okkal vitatott döntései mellett számba kell venni fontos és hasznos lépéseit is a rendszerváltás átmeneti időszakából. Pozitív szerepet játszott például az egyházi oktatás újjászervezésében, nagy múltú iskolák feltámasztásában, újak indításában, II. János Pál pápa 1991-es magyarországi útjának előkészítésében, a magyar egyházmegyék „határrendezésében”.
Kálmán Peregrin ferences szerzetes, a mátraverebély-szentkúti kegyhely igazgatójának megengedőbb értékelése szerint Paskai a lassan puhuló rendszeren belül próbálta – kétségtelenül igen óvatosan, kényszerű kompromisszumok árán – bővíteni az egyház mozgásterét püspökként és érsekként is, szolid, apró lépésekkel haladva, nem látványos, de hathatós gesztusokkal segítve a hitükért meghurcoltakat, amikor arra módja volt; és leköszönésekor töredelmet is tanúsított, bocsánatot is kért mindazoktól, akiket szolgálata során megbánthatott. Később elévülhetetlen érdemeket szerzett a határon túli magyarság hitéletének segítésében, a kárpátaljai Munkácsi Egyházmegye működése jórészt neki köszönhető. Visszavonulása után, élete utolsó éveiben is mélységes alázattal szolgáló, imádságos, szerény ember volt, több százunk szentelő püspöke” – emlékezik rá Peregrin atya.
Állambiztonsági múltja, későbbi szerepe bizonyosan számára is komoly lelki terhet jelentett, de vívódásait ő sem osztotta meg a nyilvánossággal – teszi hozzá Soós Viktor Attila. „Együttműködése motivációit nem ismerhettük meg, ahogy oly sok másik esetben sem, és a belső vívódásokról, kényszerű döntésekről a levéltári iratok többnyire nem tudnak számot adni, ez a történeti tudás jórészt alighanem elvész majd számunkra” – foglalja össze Soós. Holott ez – zárja fejtegetését – „nem csak belső egyházi ügy”. Közös önismeretünk esélye lehetett volna.
