Biccent az eladó. Bólint a vevő. Peregnek a markokban az ezresek.
– Jó üzletet csináltam – magyarázza utóbb a nyugdíjas mérnök, aki szerint ha a boltban akarta volna megvenni a fűrészt, akkor ötvenezer alatt nem ússza meg. – Szétment az öreg fűrészem a télen, javíthatatlan. Ezzel most megint kihúzunk pár évet.
– Osztrák importáru – mosolyog az üzleti sikereken a cigány lomis, aki azt mondja, Ausztriából hozták, a lomtalanításkor hajították ki a régi gépet, ő maga javította meg. – Ahhoz képest, hogy ingyen volt, jó boltot csináltam. No, de azért ki kellett autózni érte, az meg pénz és idő. Jó pénz ez.
Néhány asztallal odébb nem ilyen nagyban megy az üzlet. Mária, aki szintén nyugdíjas férjével három éve árul a nagykanizsai bolhapiacon, azt mondja reggel fél kilenckor: ötkor kezdett, azóta 800 forint bevétele volt. Még mínuszban van, az asztal ezerforintos bérleti díja sincs meg. Azért bizakodik, ő maga most vastag zoknikat hozott ki, férje meg egy-két jó szerszámot kínál eladásra, így szerinte végül délre néhány ezer forintos pluszba fordul az üzlet. Három hétvégével számolva pedig az már majdnem havi tízezer plusz, ami nagyon számít neki – kettejüknek alig százezer forint a nyugdíjuk, ennyiből kellene megélniük. Az asszony szégyenkezve mondja: azért kezdtek kijárni a piacra, mert a nyugdíjukból nem jöttek ki, pedig – bizonygatja – igazán nem nagy igényűek ők. Előbb csak az otthon feleslegesnek talált holmikat kezdték kihozni a piacra, de aztán, ahogy belejöttek, már a szomszédoktól, ismerősöktől is megveszik a felesleges, de némi haszonnal még eladható tárgyakat.
|
A városligeti Petőfi Csarnok árusainál a használt fehérneműtől a valódi régiségekig gyakorlatilag mindent lehet kapni
Teknős Miklós / Népszabadság |
Mint a háromszázezer forintért kínált antik óra a bolhapiaci kínálatból, úgy lóg ki az eladók sorából egy fiatal nő. Divatos, márkás sportcipőt visel, hat-hét éves Opel Astra előtt kínálja áruját. Márkás, szinte kivétel nélkül újnak ható gyerekruhát és játékot árul. Az épp csak harmincéves nő elpirul, amikor arról kérdezzük, mi hozta ki a piacra. Azt mondja, most jött először árulni: korábban Angliában élt a férjével és kisfiával, jól ment a soruk, jómódban éltek, de aztán megromlott a kapcsolatuk, elváltak, ő pedig hazajött.
– Itthon, elvált asszonyként, egy gyerekkel, gyesből nem olyan egyszerű az élet – magyarázza, s a portékára mutat: – Jól jön az a pénz, amit a kinőtt ruhákért, megunt játékokért kapok. Amikor a nevét kérdezem, előbb csak a keresztnevét árulja el, de aztán inkább arra kér, azt se írjam le:
– Nem hiszem, hogy szégyenkeznem kell, amiért itt árulok, de azért mégsem valami nagy büszkeség...
– Na, nehogy szégyenkezni kezdj! – szól közbe a szomszédjában áruló negyvenes férfi, és mosolyogva magyarázza: – Három éve voltam itt először, és akkor még a szemembe húztam a baseballsapkát, nehogy felismerjenek. De aztán rájöttem, hogy ez tök hülyeség. Amikor a szomszédod vagy a volt tanárod is a te holmijaid között válogat, akkor kiderül, hogy őt is éppúgy a szegénység hozta ki a piacra, mint téged.
|
Az ország legismertebb használtcikk-piaca, a pesti Teleki téri 1897-ben jött létre. Hírnevének betudhatóan szinte feledésbe merült a korábbi, Erzsébet téri ócskapiac.
Teknős Miklós / Népszabadság |
A férfinak – aki azért kéri, hogy csak Laciként említsük meg – amúgy jó szakmája van, asztalosként dolgozik, mint mondja, nem is keveset, nem is olyan rossz fizetésért. Csakhogy felesége gerincsérv miatt nem dolgozhat, így egy fizetésből kell megélnie a kétgyerekes családjuknak, ezért hét végenként piacozással próbál némi jövedelemkiegészítésre szert tenni.
Kezdetben – ahogy sokan mások is – az otthoni felesleget árulta, aztán amikor elfogytak a megunt játékok, túl kicsi gyerekruhák, akkor a barátok, ismerősök, falubeliek megunt holmijait kezdte felvásárolni. Mindenki jól járt ezzel: ők kaptak pár ezer forintot a kidobásra ítélt ruhákért, szerszámokért, játékokért, Laci pedig csekély haszonnal továbbadja őket. Azt mondja, egy hónapban úgy 30-40 ezer forintot tud vasárnap délelőttönként összehozni.
Mellékesre vágyók persze a stand túloldalán is akadnak: mint azt az árusok mesélik, rendre megfordulnak náluk a gyerekbizományisok, akik a bolhapiacról töltik fel árukészleteiket. Akadnak horvát, szlovén kereskedők, akik a „kerékpárra, robogóra mennek rá", és tisztes, jó állásban lévő családapák is, akik jó szemmel szúrják ki, mit adhatnának el kis haszonnal a netes használtcikk- kereskedő portálok egyikén. De a szegénység piacpörgető hatásáról sokat elárul az is: a kanizsai piacot – amit az ország legnagyobbjának is neveznek – néhány éve majd kétszeresére bővítették, de már így is legfeljebb egy-két árusító hely marad üresen. Úgy 100-150 árus kínálja minden vasárnap a portékáját.
A piac „új" részén találunk rá a legszomorúbbnak tetsző standra. Magába roskadtan ül egy kempingszéken egy asszony, előtte szívszorító kínálat: egy huszonnégy darabos étkészlet, egy szarvasi presszókávégép és egy műfenyő. Ibolyaként mutatkozik be a nyugdíjas asszony, s elmondja, a Nagykanizsától nem túl messze fekvő Berzencéről jött a piacra árulni. S hogy valaki végre nem csak az árról és arról kérdezi, hogy külön is eladja-e a a a desszertes tányért meg a levesestálat, vagy csak a készlet vihető egyben, hirtelen ömleni kezdenek belőle a szavak.
– Régen szinte minden hét végén ünnep volt nálunk. Ott volt az öcsém meg a párja, a fiam a barátnőjével, meg még páran a rokonságból. Épp csak elég volt az étkészlet, annyian ültük körbe az asztalt. Hajnaltól főztem, de nálunk soha senki nem maradt éhen. De nem ám! Hű, micsoda ebédek voltak azok! – mondja, miközben meredten nézi a huszonnégy darabos étkészletet, s hirtelen üvegessé válik a tekintete:
– Először az öcsém halt meg – mondja halkan.
– Betegség, baleset? – lendíteném tovább a beszélgetést.
– Öngyilkos lett.
– Ez borzalmas.
– Igen, az. Aztán tavaly a fiam is véget vetett az életének. 27 éves volt.
Nincs mit kérdezni már, de ő még mesélni akar:
– Ők meghaltak, mi magunkra maradtunk az urammal, a család még élő tagjai elfordultak tőlünk. Már nincs, aki miatt elővennénk a tányérokat. Nincs már kinek megteríteni, kávét főzni, fát díszíteni. De nem kesergek ezen, mert már nem is lenne miből vendéget látni...
Míg a kanizsai piac vasárnaponként hajnalban és a reggeli órában pörög igazán, addig kétszáz kilométerrel odébb, Budapesten, a Petőfi Csarnok melletti bolhapiacon a hét utolsó napján késő délelőtt van a csúcs. A pénztárnál – 150 forintos belépőjegyet is kell venniük a vásárlóknak, nézelődőknek – kisebb sorok is kialakulnak. Bent pedig, a kerítésen túl, mintha egy élményfürdő sodrófolyosójában lenne a látogató: a tömeggel együtt lehet csak „végighömpölyögni" a standok között. Az ember pedig csak kapkodja a fejét: a használt bugyogóktól a 400 ezres porcelán lovas szobron át a táblagépekig minden kapható. De még ezek után is meglepődünk, amikor az egyik asztalon egyszerre kínálnak játék autókat és vadásztőröket.
– Ezek mennek mostanság – vigyorodik el az ötvenes éveiben járó eladó, aki magáról csak annyit árul el, hogy hétköznap „rendes" állásban dolgozik, de a fizetését már '85 óta a bolhapiacozással egészíti ki. Mesél a rendszerint hullámzó, de az utóbbi években egyre erősebb forgalomról, s arról is, hogy nemcsak a vevők száma ugrott meg, hanem azoké is, akik nekik akarnának eladni: egyre többen lépnek oda hozzá, hogy például a gyerekeik évtizedeken őrizgetett játékain adjanak túl. Miközben a férfi mesél, állandóan a pultját és a kíváncsiskodókat fürkészi:
– Ötezer – néz az egyik érdeklődő férfira, aki szinte szerelmes pillantásokat lövell egy Chevrolet Corvette Matchbox felé.
– Három? – kérdez vissza, de hangsúlya elárulja, tízért is vinné.
– Uram, ez a kocsi, ahogy láthatja, hetvenben készült, szóval nem engedhetek – érvel az eladó, és többet nem is kell mondania, a férfi már adja is az ötezret a kis kocsiért.
Néhány asztallal odébb a tőr-matchbox párosításnál is szürreálisabb kínálatra bukkanunk: az asztal egyik végétől a másikig a porcelánmókustól kezdve a Barbie-babán át az imbuszkulcsokig terjed a kínálat. Az árus, a 63 éves Kovács András maga is elmosolyodik, amikor arról kérdezzük, mi alapján áll össze a portékája.
– Az ára alapján! Minden azon múlik, mit tudok olcsón beszerezni – mondja a Százhalombattán élő férfi, aki bevallása szerint ismerősöktől és adományboltokban vásárol meg olyan holmikat, amiket kis haszonnal tud továbbadni. Egy adományboltban vette például 700 forintért az „originál csomagolású" imbuszkulcsok darabját, s most kilencszázért kínálja őket – négyet már el is vittek közülük. Igaz, ez még mindig nem fedezi a 2500 forintos helypénzt.
A férfi történetét is mintha már ezerszer hallottuk volna: a nyugdíj kevés volt, s mivel vásárlóként már ismerte a bolhapiacot, négy évvel ezelőtt megpróbált árulni. Aztán itt ragadt. Hétvégente hajnali fél négykor kel, a négyórás vonattal utazik Százhalombattáról Budapestre, hogy kényelmesen kipakolhasson, mindent elrendezhessen, mire az első vevők megérkeznek.
Bár a legtöbb eladó elsősorban nyugdíj- vagy fizetéskiegészítésként tekint a piacozásra, akad, aki inkább a társaság, az élet miatt jön ki.
– Évtizedeken át egy nagy forgalmú ügyfélszolgálaton dolgoztam, megszoktam, hogy emberek sokaságával találkozom, beszélek nap mint nap. Nehezen viseltem, amikor nyugdíjba mentem, ezért elkezdtem besegíteni egy antik tárgyakkal kereskedő ismerősnek, aki az Ecseri piacon árult. Aztán egy idő után már magam is vettem tőle ezt-azt, amit itt árulhatok kis mellékesért – meséli a főként porcelándíszeket, hamutartókat, kistányérokat áruló asszony, hogyan került az ügyfélszolgálati pult mögül a bolhapiacra.
Ahogy az eladók, úgy a vevők köre is meglehetősen széles. Sokan vannak – s ez egyébként az árakon is meglátszik – a külföldiek, akik afféle idegenforgalmi látványosságként tekintenek a piacra. Vannak visszatérő felvásárlók, akik valójában üzletet, hasznot keresnek itt, sokan vannak a hét végi kincsvadászok, akik egyszerűen „valami jóra" vágynak. Látunk a piacon színészfeleséget éppúgy, mint szállodatulajdonos üzletasszonyt, aki ötvenezer forintos retikülből veszi elő a pénzt, ha megalkudott egy-egy lakásdekorációs tárgyra. Persze a legtöbben azok vannak, akik úgy járnak a bolhapiacra bevásárolni, mint a jómódúak a plázába.
Beszélünk fiatal párral, akik mobiltelefontokért jöttek, mert az itt egy ötszázassal olcsóbb, mint máshol. Kamasz sráccal, aki használt videojátékot keres, szülőkkel, akik a boltinál jóval olcsóbban jutnak itt születésnapi legóhoz, használt, de még működő távirányítós autóhoz. A legtöbb vevő a használt ruhát kínáló standoknál van – kelendő a pulóver, a cipő, de darabonként kétszáz forintért még a fehérneműre is akad vásárló. „Sokaknak ma már a turkáló is drága" – ad tömör helyzetjelentést az egyik „ruhás", aki bő tíz éve kezdett használt ruhákkal kereskedni, amikor a gyes után nem talált munkát.
A piac kapujában mosolygós középkorú párt állítunk meg, s hamar kiderül, mi a jókedvük oka:
– Túrabakancsot kerestem, és találtam is egy épp megfelelőt jó áron. A párom sem jött hiába, ő is vett egy cipőt – mondja a férfi, Krebsz Gábor, aki büszkén teszi hozzá, hogy a Dunakanyarban fekvő Zebegény alpolgármestereként dolgozik.
– Nem lesz kínos önnek, ha a választói megtudják, hogy bolhapiacon vásárol cipőt? – kérdezzük, mire a férfi elneveti magát:
– Ugyan már! Van, aki bevallja, más szégyelli, de ettől még tény, hogy a fél ország nem tehet mást, turkálóban, piacon vásárol!
Az első zsibárusok
„Az Újvásár tér zsibárusainál minden kapható, hát miért ne vegyük ott a bútort is? Használt, de egészen jó állapotban van, káprázatosan díszes, még ki is fényesíti, mielőtt liferálná. Amellett előnye is van, hogy nem kell messzire hordozni, úgyszólván a szomszédságában lakunk. Egy óra alatt készen vagyunk az egész hurcolkodással" – idéz Kóbor Tamás Ki a ghettóból című regényéből Gyáni Gábor történész, számos társadalomtörténeti, várostörténeti kötet szerzője. Azért éppen ebből az 1911-ben megjelent könyvből olvas fel, mert szerinte ebben található az első utalás a budapesti bolhapiacra. A szakértő – aki úgy tartja, hogy a bolhapiacok múltja mindmáig kikutatatlan – azt mondja, hogy 1880–90 idején játszódó regényről van szó, és az említett Újvásár tér a mai Erzsébet tér, amelynek vásárát szinte feledésre ítélte a Teleki tér, ahol 1897-ben hoztak létre használtcikkpiacot.
A könyvben leírtaknak szerinte már csak azért is hihetünk, mert Kóbor Tamás úgy írt Budapestről, mint Émile Zola Párizsról, vagyis törekedett a pontos, naturalista leírásokhoz. Gyáni Gábor szerint a regényben leírtakat a korabeli társadalmi változások is alátámasztják, valóban akkoriban jöhetett létre az ország első, mai értelemben vett ócskapiaca, használtcikk-piaca. Nem sokkal a századforduló előtt, az 1890-es években kezdett ugyanis drasztikusan nőni Budapest lélekszáma, akkoriban rövid idő alatt 200 ezer fővel gyarapodott a város. A beköltözők zöme azonban szegény volt, nem volt pénzük arra, hogy szabónál készíttessenek maguknak ruhát, műbútorasztalossal gyártassanak maguknak szekrényt, ágyat, mivel akkoriban nem volt még tömegtermelés. Vagyis a megfizethető kínálatot nem találó vevők újonnan megjelent piaci igénye nyomán született meg a bolhapiac.
Ami aztán – mutatott rá a történész – később is mindvégig a társadalmi változásokhoz igazodott. Példaként azt említette, hogy az Ecseri piac a 80-as években elsősorban a szegényebb családok piaca volt, majd megjelentek ott a jómódúbb rétegek által kiselejtezett, sokak számára viszont így is „luxuscikknek" számító holmik. Ma egyébként Gyáni Gábor szerint bizonyos szempontból a kínai piacok vették át ezt a szerepet: a kispénzű családok legalább a luxus ígéretét megvehetik ott.
