Egyelőre igen nehéz bármiféle következtetést levonni a tekintetben, hogy mi következhet ebből – vélik választási szakértők, és ezért nemigen kívántak jóslásokba bocsátkozni. A lehetséges, egyelőre komolyabb számításokkal alá nem támasztott szélsőértékek: a Medián mérése alapján a Fidesz megszerezhetné akár a mandátumok 75 százalékát, de az Ipsos és a Századvég számait tekintve a kétharmad is kétséges.
A jelenlegi helyzetből kiindulva két dolog tűnik valószínűnek. Az egyik, hogy a baloldal a 2014-es eredményét nem tudná megismételni. Akkor a 106-ból tíz egyéni körzetben tudtak nyerni, csakhogy pártszövetségben indultak, amire viszont most nemigen van esély. Ha pedig akár öten is egymás ellen indulnak, azokban a választókerületben, amelyekben csak minimális különbséggel győztek – legalább hat-hét ilyen volt –, az MSZP jelöltje önállóan aligha futhatna be.
Feltételezhető az is, hogy a Jobbik nem csupán az országos listáról szerezne mandátumot. Legutóbb a párt csak Miskolc két körzetében és Gyöngyösön tudta megszorongatni ellenfeleit, ám áprilisban meglepetést okozott Tapolcán. Ott 2010-ben a Fidesz 16 százalékkal nyert a baloldal előtt, míg az időközi választáson a Jobbik másfél százalékkal megelőzte a kormányoldalt. Igaz, Veszprémben a baloldal fordított, ahol februárban független jelöltet támogattak, aki majdnem tíz százalékot vert rá a Fideszre, pedig másfél éve húsz százalékkal kikaptak. Tavaly novemberben az MSZP Újpesten önállóan növelte húszra a korábbi ötszázalékos előnyét, bár azon az oldalon egyedül indult.
Az időközi választásokból azonban nem érdemes messzemenő következtetéseket levonni – figyelmeztetnek forrásaink –, hiszen a Fidesz népszerűsége tavaly őszre jelentősen csökkent, míg az utóbbi hónapokban folyamatosan nő. De hogy meddig, nemigen tudni, mert ezt befolyásolhatja a menekültválság alakulása, de az is, hogy a következő időszakban emellett napirendre kerülhetnek-e a társadalom szélesebb rétegeit érdeklő kérdések.
A jelenlegi adatok alapján azért is nehéz jóslásokba bocsátkozni, mert egy most vasárnapi választáson sok minden dőlne el azon, hogy a 106 egyéni kerületből hányban bukna el a Fidesz, illetve a többiben milyen arányban nyerne. Ha mindenütt toronymagasan, az a győztest is támogató torz rendszer miatt az összesen 93-ból több kompenzációs mandátumot hozna. Az Ipsos mérése alapján valószínű azonban: tíz elvesztett körzet esetén a kormánypártok 41 százalékos támogatottsága mellett – ami csaknem négy százalékkal alacsonyabb a 2010-es választási eredményhez képest – és a DK várható bejutása miatt, amely elvinne listás helyeket, nincs kétharmad.
Amennyiben a két legnagyobb ellenzéki párt jelöltjei valóban befutnának tíz körzetben – és ezek nagyobb részében a szélsőjobb nyerne –, a parlamentben a Fidesznek nagyjából 64, a Jobbiknak 20-21, az MSZP-nek 10-11, a DK-nak 3,5, az LMP-nek, 2,5 százaléka lenne. Tehát a Fidesz és a Jobbik együtt így is a mandátumok több mint nyolcvan százalékát birtokolná. Ám ha az ellenzék csak egy-két kerületet vinne el – ami elég valószínűtlen –, az a kormányoldalnak jó hír lehetne: ekkor a 2010-hez képest most valamivel szerényebb támogatottság mellett is összejöhetne a minősített többség.
Wiener: Nem csak a hazai baloldal bukott el
A hazai baloldal jelenlegi helyzetét nem érthetjük meg az európai szociáldemokráciát sújtó válságjelenségek elemzése nélkül – állítja Wiener György egykori szocialista parlamenti képviselő, alkotmányjogász-politológus. A nyugat-európai mérsékelt baloldal 1945 utáni sikereit a politikai liberalizmus, az államosításokat is magában foglaló vegyes gazdaság, a keresletélénkítő keynesiánus gazdaságpolitika, a jóléti állam és az egyenlőségre törekvés alapozta meg.
A globalizáció kezdete, tehát az 1970-es évek közepe óta azonban a vegyes gazdaságot a privatizáció, a keresletösztönző gazdaságpolitikát a költségvetési egyensúly követelménye, a jóléti államot pedig a magasnak tartott adóterhek, s ezzel összefüggésben az államháztartási kiadások csökkentésére irányuló törekvés váltotta fel. E régóta tartó folyamat nyomán a szociáldemokrácia tevékenysége a politikai liberalizmus megvédésére és az egyenlőséget hangoztató jelszavakra korlátozódott, ráadásul a 2008-as nemzetközi pénzügyi válság nyomán a hatalmon levő balközép pártok súlyos megszorító intézkedések bevezetésére kényszerültek.
Ez történt Görögországban, Spanyolországban és Portugáliában, ahol a szocialista pártok a 2000-es években a legjobb eredményt érték el, miként Magyarországon is. A megváltozott körülmények között azonban nem meglepő, hogy számos szociáldemokrata párt támogatottsága évtizedek óta nem látott mélypontra, vagy az alá esett vissza. Például idén januárban, majd szeptemberben a Pánhellén Szocialista Mozgalom a voksok 4,7, illetve 6,3 százalékot szerezte meg, míg áprilisban a finn szociáldemokraták támogatottság 16,1 százalék volt. A korábban 30,5 százalékot elért brit Munkáspárt pedig vereséget szenvedett a konzervatívokkal szemben. Schröder munkaerőpiaci reformjai óta a német szociáldemokraták híveinek aránya sem tudja megközelíteni a harminc százalékot.
Ezen eredmények tükrében a „kormányváltó” demokratikus ellenzék 2014. áprilisi 26,2 százalékos eredménye nem is tűnik olyan rossznak. Mindazonáltal világosan látni kell, hogy a válságjelenségek a hazai baloldalt is sújtják. A hazai mérsékelt baloldal pozícióját emellett a 2010-ben lezajlott újabb rendszerváltás, a neo-horthysta jellegű keresztény nemzeti berendezkedés is meghatározza. E kurzus létrejöttének hátterében három hosszú távú folyamat, Magyarország 1918 óta fennálló legitimációs bizonytalansága, a kapitalizmus 1990-ben történt helyreállításától várt felzárkózás elmaradása és a globalizáció húzódott meg.
Orbán Viktor ezt jól felismerte, mert a tradicionális magyar államiság valamennyire modernizált formában történő visszahozása elsődlegesen a felzárkózási kísérlet sikertelenségére épült, azt sugallva, hogy a felemelkedést csak az 1945 előtti útra történő visszatérés biztosíthatja – hangsúlyozza a szakértő. Emellett a 2008–2009-es recesszióból és az azt követő európai adósságválságból azt a következtetést vonták le, hogy a pénztőke uralmára épülő globalizált liberálkapitalizmus megbukott, s a jövőt ismét az erős nemzetállamok képviselik, amelyek elsődlegesen a hazai burzsoáziára támaszkodnak.
Ez kétségkívül nagyon bejött a hazai jobboldalnak. Wiener úgy látja, hogy rendkívüli módon megnehezült a demokratikus ellenzék váltógazdasági szerepének megőrzése. Ezt szerinte részben az állami intézményrendszer átalakításával érték el – egyebek mellett azzal, hogy a kisebb parlamenti pártok valós támogatottságukhoz képest jóval kevesebb mandátumhoz jutottak, s nekik gyakorlatilag nem biztosítottak semmilyen mozgásteret –, de azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy nincs is rendszerváltó hangulat, amit a rendszerbontók népszavazási kísérletének kudarca is bizonyít. Ebben a helyzetben elengedhetetlen valamennyi demokratikus ellenzéki párt teljes körű összefogása a 2018-es választáson, amit a közöttük meglevő ideológiai és politika nézetkülönbségek sem akadályozhatnak meg.
