Ha a kedves olvasó beletúr az archívumunkba, akkor hosszú sorozatainkból és tematikus összeállításaikból levonhatja a következtetést, hogy a Fidesz mindenben, de szó szerint mindenben, kis ügyekben, nagy ügyekben, egyszer vagy többször az ellenkezőjére váltotta a véleményét, mégpedig a meggyőződéses véleményváltással együtt járó önvád, önkritika nélkül, s minden esetben úgy, ahogy az a hatalmi, gazdasági, társadalmi érdekeiknek megfelelt vagy megfelelni látszott.
Tegyük föl, hogy valódi meggyőződés áll amögött, hogy a történelmi egyházaknak olyan jelentős politikai szerepet kell betölteniük, amilyet a KDNP szerint mindig is kellett, hogy a közmédiát helyes kizárólag kormánypárti irányítás alatt tartani, hogy a demokratikus normák szempontjából nem aggályos, ha kétharmados többséggel korlátozás nélkül élnek és egyoldalúan változtatják meg a média és a választások szabályozását, hogy a nemzet érdekét nem a minél kiterjedtebb privatizáció, hanem a minél kiterjedtebb államosítás szolgálja, hogy a Nyugat napja leáldozóban van és Keleten érdemes új modell után nézni, hogy a nemzetet nem politikai, hanem kulturális egységnek kell tekinteni, hogy a termőföld piacának megnyitása jogi és külföldi személyek előtt hazaárulás, hogy a magánnyugdíjpénztárakat nem megvédeni kell, hanem felszámolni, hogy az oroszokkal való stratégiai együttműködés a nemzet érdekét szolgálja, hogy nem több pénzt kell szánni az egészségügyre, az oktatásügyre, szociális és kulturális kiadásokra, hanem kevesebbet, hogy a felsőoktatásnak „önfenntartónak” kell lennie, hogy az állami oktatásnak világnézetileg nem semlegesnek, hanem egységesnek kell lennie stb., stb.
Ha mindez valódi meggyőződés, akkor együtt jár az elhatárolódással. Annak jelzésével, mennyire nem volt igaza annak az Orbánnak, aki a parlamentben csuhásozott, annak a Fidesznek, amely az Alkotmánybírósághoz fordult, hogy minden településen legyen világnézeti semlegességet biztosító állami iskola, amely a radikális privatizációt sürgette, amely alkotmányos válságot emlegetett, amikor kétharmados többség az ellenzék hozzájárulása nélkül változtatott meg kétharmados jogszabályt és így tovább. Ha a nagy fordulatok fordulatként való bemutatása taktikai okokból nem történik meg mindig, az persze betudható a politikai szférában honos triviális gyarlóságnak. Ha számtalan esetben, következetesen és soha nem történik ez meg, abból viszont már bízvást le lehet és le kell vonni a következtetést egy párt jellegére vonatkozóan. Levontuk. A Fidesz és Orbán negyedszázados politikai története a párt kommunikációjában egységes történet.
Persze nem arról van szó, hogy a Fideszben és főleg annak táborában senki és semennyire nem hisz abban, hogy valóban az a jó az országnak, amit éppen tesznek és hirdetnek. Érdekünk kitermelni magunkban a hitet és a meggyőződést az iránt, amit pusztán érdekeink szerint választottunk. Egyrészt azért, mert így lehet pozitív az énképünk, másrészt pedig meggyőzőbbek vagyunk, ha magunkban is kitermeltük a meggyőződést. Ez a meggyőződés azonban másodlagos képződmény. Mindig az érdek uralkodik fölötte, ezért cserélődhet ki olyan könnyen a tartalma. A Fidesz riválisairól sok rosszat mondhatunk, mondtunk és mondunk majd az alábbiakban is, de az azért kétségtelen, hogy a riválisok bevállaltak olyan önsorsrontó lépéseket, amelyeket az ország érdekében elkerülhetetlennek tartottak.
Ezért nevezte Antall József a kormányát (nem egészen jogosan, de félig azért mégis) kamikaze kormánynak. A Bokros-csomagnak, a 2006 utáni megszorításnak, a 2009–2010-es válságmenedzselésnek is volt kamikaze jellege. A Fidesz és Orbán soha ilyesmit nem vállalt föl. Mázlija is volt, és tudatosan kerülte is azokat a helyzeteket, amelyek ilyesmibe belekényszerítették volna. Ennyit arról, mi a Fidesz és Orbán sikerének a titka. És mi az ellenzék kudarcának a titka? Az, hogy nem is voltak olyanok, mint a Fidesz, és nem is voltak eléggé másmilyenek. Azt elgondolni sincs kedvünk, mi lett volna, ha ők is olyanok lettek volna. De mi lett volna, ha eléggé másmilyenek?
Ha 2002-ben Medgyessy Péter nem hallgat róla, hogy szt-tiszt volt, és az MSZP nem felelőtlen ígéretek áradatával igyekszik legyőzni a Fideszt? Ha úgy is nyernek, jó. Ha nem, akkor a Fidesz által a kétéves költségvetéssel elkezdett kalandorfordulat következményei a Fideszre zuhannak. Mi lett volna, ha 2004-benGyurcsány elkezd kormányozni? Ha nem „pusztul bele”, ahogy Őszödön mondta, abba, hogy a választások megnyerése érdekében nem csinál másfél évig semmit, hanem teszi, amiről tudja, hogy tenni kell; ha nem ígér végrehajthatatlan adócsökkentési programot, nem kampányol áfacsökkentéssel, amit úgyis vissza kell csinálni. Ha úgyis nyernek, jó. Ha nem, akkor ellenfeleié minden kellemetlen teendő, elszabotálásuk esetén pedig a csőd, és bónusznak a 2007–08-as válság, amit persze senki nem láthatott előre.
Mi lett volna, ha a 2008-as „szociális” népszavazás után Gyurcsány nem a reformprogramját tagadja meg, hanem visszaadja a mandátumát, ha már nem használhatja arra, amire meggyőződése szerint használnia kell, az SZDSZ pedig nem tartja hatalomban a kormányt akkor is, amikor már nem tudnak tovább együtt kormányozni? Akkor előrehozott választások lesznek. Ha azt (ez ekkor már pusztán elméleti lehetőség) megnyerik a kormánypártok, jó. Ha nem, a Fideszé ismét csak minden teendő, következmény, válság. És akkor még 2009 tavaszán is lett volna egy lehetőség. Számtalan esélyt mulasztott el a mai demokratikus(abb) ellenzék arra, hogy lelepleződjön a Fidesz hazugsága, miszerint fájdalommentesen is lehet kezelni, amit nem lehet. Viszont keresletet támasztott a Fidesszel szemben olyan alternatívára, amit nem ő képvisel. A Jobbikra.
A sok rossz, rövid távú győzelem vezetett a legrosszabb, hosszú távú vereséghez. Jó lelkiismeretet, jó erkölcsöt, szavahihetőséget, önazonosságot – mindent alárendeltek a rövid távú céloknak, és hosszú távon mindent elvesztettek. Összehozta a világ legrosszabb politikai üzletmenetét a sok pragmatikus, aki a gyakorlatiasság, az életszerűség és a mindenkori „taktikai szükségszerűség” nevében mindig túldumálta azokat, akik elvszerűséget, következetességet, őszinteséget kértek számon rajtuk. Hosszú évek alatt szépen fölhalmozták a választók millióiban azt a tapasztalatot, hogy ezek nem őszinték, nem kiszámíthatók, nem azonosíthatók, nem cselekvőképesek: reménytelenek. Szeretettel gratulálunk az életismeretükhöz az elefántcsonttoronyból.
Mire a Fidesz bebizonyíthatta volna az alkalmatlanságát, akkora többséget szerzett, amivel fent jellemzett gátlástalansága folytán alkalmatlanná tehette a médiát a kormány alkalmatlanságának tükrözésére. A nyolcmillió választópolgárból úgy két és félmillió sohasem szavaz, de a másik öt és félből is alig több, mint kettő szavazta meg Orbánnak a folytatást. Rezsicsökkentéssel, államosított megakampánnyal, irdatlan és pofátlan médiatúlsúllyal együtt is. Viszont sokkal kevesebben, a maradék három és fél milliónak a harmada szavazta meg a Kormányváltóknak a kormányváltást. A többiek otthon maradtak vagy azokra szavaztak, akik még soha nem kormányoztak. Mert az elmúlt négy év után ugyan nem volt könnyű, de még mindig sokkal könnyebb volt reménykedni abban, hogy Orbán Viktor tudja, mit tesz és csodát tesz, mint reménykedni – a reménytelenekben.
Ha esetleg lenne érdeklődés az új dalokkal való betörésre Dévénynél, kiabáljunk ki, hogy: Szabad!
