Azután rádöbbentek:
a közös utazás a liftben. Az a néhány perc, amit a liftre várva, illetve belül töltenek, elég ahhoz, hogy rövidke beszélgetésbe keveredjenek, ami az évek múltán könnyebben szélesedik barátsággá.
S ettől (is) mindjárt mások vagyunk, mint a patkányok. Edward T. Hall Rejtett dimenziók című könyvében írja le azt a kísérletet, amikor patkányokat egymás körötti, fölötti dobozokba raktak. A jószágok bármeddig bírták a dolgot, ha megfelelő mennyiségű élelmiszerhez jutottak, csakhogy lassan elbutultak. Az ember viszont liftezik, beveti az erkélyt, kiskertet kanyarít a beton elé.
A lakótelepek – épüljenek a házak téglából vagy betonból – olyanok, mint az időkapszulák. Itt ragadtak a múltból, építésükkor viszont éppen a jövőt képviselték. De egyik időben sem illeszkedtek tökéletesen az adott jelenhez. Az egykori, semmiből kinőtt iparvárosokban felépülő tömbházak a szocialista modernitást képviselték. A nagyon különböző kulturális háttérrel rendelkező első beköltözők azonban szinte kivétel nélkül elégedettek voltak. Úgy tekintettek otthonaikra, mint valami jelenben megélhető utópiára – repítette vissza a hallgatóságot a lakótelepek őskorára Kovács Tímea főiskolai docens a Városért Egyesület legutóbbi vitaestjén.
|
| Birtalan Zsolt / Népszabadság |
A lakótelep nem a szocializmus ördögi találmánya. A lakógép gondolata Le Corbusier-től származik, az első tömbházakat pedig Nyugat-Európában húzták fel még a negyvenes években. De Magyarországon kétségtelenül több épült belőlük. Minden ötödik magyar lakótelepen él. Budapesten minden harmadik. Néhány megyeszékhelyeken a lakosság 40 százaléka. Néhány szocialista iparvárosban szinte mindenki. A különbség azonban műszaki és presztízsszempontból is óriási a lakótelepek között.
A lakótelepek minőségét alapvetően az építési dátum, a lakásszám és a helyszín határozza meg. Kerényi András építész 1979 és 1983 között dolgozta ki a lakóépület-tervezés egységesített rendszerét. Ez lehetővé tette, hogy a korábban teljesen egyforma épületblokkokat különféleképpen kapcsolják össze, így különböző lakástípusokat és eltérő homlokzatokat alakíthattak ki. Ezt követően születtek a máig legkedveltebb lakótelepek, mint például a Pók utca, Káposztásmegyer és Gazdagrét.
Lakótelep alatt általában a panelházakat értjük, holott a 800 ezer lakótelepi lakásból csak 500 ezer épült házgyári technológiával. A fennmaradó 300 ezer az ötvenes-hatvanas években felhúzott tömbház – magyarázza Egedy Tamás, az MTA tudományos főmunkatársa. A hazai lakótelepek életének ismert kutatója egyúttal arra is felhívta a figyelmet, hogy ezekbe az új épületekbe többnyire fiatal házasok, kisgyermekes családok költöztek annak idején, majd együtt „öregedtek” a házakkal. A rendszerváltást azonban nagyon különbözőképpen élték meg a lakótelepi generációk.
A hetvenes években beköltözöttek elkezdtek lecsúszni, a nyolcvanas évekbeliek emelkedni kezdtek, míg az ötvenes-hatvanas években benépesített lakótelepek némi szociológiai-gazdasági bizonytalankodás után lassan generációváltásba kezdtek. Az idősek helyére egyre gyakrabban költöztek be az unokák, majd mások unokái. Ez pedig hamarosan generációs feszültséget szült.
A lakosságváltás egyébként a nyolcvanas évek vége felé épült „új” és máig népszerű lakótelepekre is igaz. De ott a tehetősek elszivárgása indította el a folyamatot. Bár Egedy szerint a lakótelepi lakások az elmúlt évek az ingatlanpiacot is erősen fékező gazdasági válsága alatt is jól forogtak. Az ötvenes, hatvanas és nyolcvanas évek lakótelepei azonban az időközben végbement népességcsere ellenére is heterogének maradtak, ahol a szakmunkás és a tudományos munkatárs egyaránt megtalálható. A Pók utca „szociológiai mixe” például sokkal jobb, mint a trendi lakóparkoké. A változatosság pedig motivál.
A lakótelepeken élők szeretnek ott lakni. A szubjektív érzetek – szomszédsághoz fűződő kapcsolat, biztonságérzet, otthonosság – ugyanis felülírják a műszaki adottságokat. Az épített környezet minősége persze fontos – ismeri el Kovács Tímea egy nemrégiben lefolytatott kutatásra hivatkozva –, a lakók a rezsi mellett legtöbbször a parkolási nehézségeket és zöld területek gazdátlanságát említik negatívumként. A lakók kétharmada azonban nem akar elköltözni. A helyi közösségek stabilizálódtak. A lakótelepi lakások Egedy szerint versenyképesek maradtak más lakókörnyezetekkel.
A panelházak elnyűhetetlenek, ha megfelelően gondozzák őket. Vázszerkezetük szilárdabb, mint tervezőik hitték. A nyílászárók, a tetőszigetelések és a gépészeti berendezések romlékonysága pedig a hagyományos szerkezetű épületekre épp annyira igaz, mint a házgyáriakra.
A panelhisztéria ebből a szempontból tehát megalapozatlan. Panellakásokban él hozzávetőleg kétmillió ember, csaknem harmaduk Budapesten. Ennyi embert tettek zárójelbe az elmúlt években.
A hatvanas évek ovációját a hetvenes évek közömbös beletörődése váltotta fel, amely aztán az elmúlt években valóságos panelhisztériává súlyosbodott. Lakhatatlanná váló, elpusztíthatatlannak tűnő épületszörnyetegek – a vízió ellen egyre több szakember emeli fel a szavát, mondván, a panel nem ördögi találmány. Ez a technológia emberléptékű lakások kialakítására is alkalmas, s erre számtalan példa van. Nem a módszer volt tehát hibás, hogy a tízemeletes szalagházak betonkalickái létrejöttek, hanem a tempó. Egy nap alatt hét ház – szólt az ukáz, márpedig ilyen ütemben nem lehet egyéni igényeket is kielégítő, kényelmes és változatos otthonokat építeni.
A magyar panel az emlékezetes békásmegyeri robbanáskor is jelesre vizsgázott. A szakemberek egybehangzóan úgy ítélték meg, ha a ház bármely más technológiával épült volna, sokkal nagyobb lett volna a pusztítás. A robbanás közvetlen közelében lévő panel nem szakadt át, csak kihasasodott, az elemek közötti csomópontokat pedig egyszerűen újjá lehetett építeni.
Gyakran arról a tényről is megfeledkeznek a panel szidalmazói, hogy ezek az épületek az akkor érvényben lévő műszaki előírások szerint épültek, így tehát felesleges számon kérni a mai előírásokban rögzített elvárásokat. Magyarországon az első vasbeton nagy panelos kísérleti épület 1964-ben készült el, egy év múlva pedig felépült az első házgyár Budapesten. A technológiát a szovjetektől vettük, ők a franciáktól. Aztán gyorsan továbbfejlesztettük, mint ahogy a dánoktól vásárolt módszert sem alkalmazták egy az egyben.
A panelépületek nimbuszát először egy londoni házomlás tépázta meg, amikor egy robbanás hatására kártyavárként omlott le az épület egyik sarka. A fejlesztések nyomán azonban szinte elpusztíthatatlanul szilárd vázszerkezetet hoztak létre. A tényt azóta számos eset igazolta. Így például a hetvenes évek romániai földrengései: az epicentrumban minden épület összedőlt, a panelházakat kivéve. Tagadhatatlan persze, hogy a panelépületek elemei is öregszenek, már ami a romlékonyabb részeket, többek között a nyílászárókat, a gépészeti és az elektromos berendezéseket, a vezetékeket, a belső burkolatokat illeti.
|
| Bócsi Krisztián / Népszabadság |
Ez azonban minden más házra is igaz, ráadásul megfelelő karbantartással elkerülhető az épület lakhatatlanná válása. A kilencvenes évek elején készült tanulmányok egymás után bizonygatták, hogy a panelépületek értéknövelő, energiatakarékos felújításával, környezetük rendbetételével a lakáspiacon tarthatók. A műszaki megoldások ismertek és hazánkban is elérhetők.
A probléma tehát sokkal inkább társadalmi gyökerű, mint műszaki eredetű.
A szakértők szerint egy panellakás felújítási költsége jóval szolidabb a hagyományos technológiával épült otthonénál.
A vezetékek ugyanis nem a falban futnak, hanem közműaknákban, így nem kell mindent szétverni ahhoz, hogy hozzájuk férjenek. Ezekben az épületekben nincs belső és homlokzati vakolat, gyönyörű műemléki ornamentikával pedig végképp nem kell náluk számolni. A sokat szidott távfűtés sem tűnik olyan rossznak, mert mi lenne, ha egy tízemeletes ház tetején száz cirkó kéménye füstölne? Ráadásul a fűtés korszerűsítése a legelvetemültebb egycsöves, átfolyós technológiával épült házak esetén sem kerül vállalhatatlanul sokba, ha a csövek és a radiátorok állapota egyébként jó. Magyarország pedig nem olyan gazdag, hogy lemondjon félmillió lakásról.
A korábbi panelprogramok által szorgalmazott nyílászárócsere, szigetelés, a gépészet, a liftek és a lépcsőházak felújítása nagy lépés előre, de nem elégséges. Kerényi András külföldi példákra hivatkozva ajánlja a lakásméret változatosabbá tételét. Különös tekintettel a lakások összenyitására, de akár további beépítéssel is. A lakótelepek ugyanis sokkal kevésbé zsúfoltak, mint a belvárosok. Egedy szintén külföldi megoldásokat citál: könnyűszerkezetes toldalékokkal új szobákat, erkélyeket, teraszokat, télikerteket húzhatnának a lakótelepi házak elé. Ezzel oldható lenne a homlokzatok monotóniája is, ráadásul sokkal változatosabbá válna a lakásstruktúra.
A túlságosan nagy épülettömböket, mint például az óbudai faluház, bontással lehetne emberléptékűvé tenni – teszi hozzá Aczél Gábor egykori budapesti főépítész, a Magyar Urbanisztikai Társaság elnöke. De más igen érdekes javaslattal is előrukkol: a házak közötti területeket adják oda a lakóknak.
Mert mi különbözteti meg legszembetűnőbben az új lakóparkokat a lakótelepektől? A kerítés!
Ha a ház bekerítheti a telket saját maga körül, akkor a saját magáénak is érzi és gondozza. Ha pedig egy területet folyamatosan karbantartanak, akkor annak a használati értéke jelentősen megnő. Történt is már ilyen. A XV. kerületben a lakók használatába adták a tömb körötti területet, s lám, virágoskertté vált az addigi pusztaság. Hasonló kísérlet zajlott le Győrben is, ahol Aczél javaslatára a színház melletti néhány panelépület addig nem túl népszerű átjáróként használt lábát körbekerítették és lakók gondjaira bíztak.
Az ott élők határozott örömmel vették birtokba a területet. A saját birtok gondolata a vitaest többi résztvevőjénél is visszhangra talált. Kovács Tímea szerint nagyon előremutató változást hozhat a szubjektív érzetben, ha valaki nem a „senki földjére” lép ki a lépcsőházból nap mint nap. Péterfi pedig úgy vélte, hogy a tudatosan épített „lépcsőházi viszonylatok” és az „előkerti barátságok” sokat segíthetnek abban, hogy a lakótelepek népe „sóváltásba” keveredhessen egymással.
