Lehet sorolni az okokat, kell is: a választási rendszer torzító hatásait, a választási hatóságok inkorrektségét, a hatalmi párt nyomasztó médiafölényét, az időzített kampányaknák detonációját, a szövetség kudarcát. Mind igaz, de egyik sem. A választási rendszer maga egy anomália.
|
Orbán Viktor már Kötcsén megmondta őszintén
Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
Ám a terv az volt, hogy az ellenzék a Fidesz ellen fordítja a győztest extrém módon honoráló szisztémát. A választási eljárás manipulációiból politikai botrány dagadhatott volna, ha létezik erős rendszerkritika, amelyhez kapcsolódhat. A Jobbik médiajelenléte gyengébb, mint a „ballib” oldalé, mégis csak néhány százalékponttal maradt le tőle. A közös lista pedig annak mementója, hogyan szűkült be a stratégiai választási lehetőségek köre a ciklus közepéhez képest. Ha mindez így van, akkor – mondom magamnak is – érdemes visszamenni az elejére, hogy valami vékonyka elképzelésünk alakulhasson ki arról, hol a vége.
Két évtizede Berend T. Iván felvetette: az átmenet útja talán nem „a könnyek völgyén” vezet keresztül, hanem a Dürrenmatt-novella alagútjába kerültünk, ahol végül lezuhanunk a sötétségbe. Az alagút végén a fényt meglátni most nincs sok esély, de legalább a belső világítást fel kellene oltani. A kötcsei beszéd kevésbé híres, mint az őszödi, holott Orbán szövege valódi politikai program volt. Bár a fülkefor és a második rendszerváltás kifejezések csak a győzelem után jelentek meg a szótárában, a fő gondolat már 2009 őszén létezik: „...huzamosan létrejön egy nagy kormányzó párt, egy centrális politikai erőtér, amely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza – és ezt nem állandó vitában teszi, hanem a maga természetességével képviseli.”
Érdemes egy pillantást vetni a joggal körberöhögött NENYI-re is. Ha túltesszük magunkat blődségén, láthatjuk: a fele se tréfa. „Az Országgyűlés kinyilvánítja, hogy az áprilisi választásokon új társadalmi szerződés született, amellyel a magyarok egy új rendszer, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének megalapításáról döntöttek.” A szavak devalválódását testközelből átélve is komolyan kell venni egyes politikai kijelentéseket. A fontos és a „fontostalan” megkülönböztetése: „ez a mi munkánk; és nem is kevés”. Mindez ugyanis arról szólt, hogy „a” magyarok „létrehozták” az új rendszert. A választás nem verseny, hanem „társadalmi szerződés”.
|
Nem vicceltek
Reviczky Zsolt / Népszabadság |
A „huzamos ideig” kormányzó nagy párt a nemzet önmagára rótt képviseletében elfoglalja az államot. A nemzeti ügyeket, mi több, a nemzet fogalmát és az államérdeket a kormányzó párt definiálja. A vitát nem tiltják be, csak a rendszeren kívülre helyezik. Az ellenzékkel együtt.
Új rendszerhez új jogrendszer dukál. Csak akkor lehet ezt zökkenőmentesen megalkotni, ha a régi jogot cseppfolyósítják, megkerülik, figyelmen kívül hagyják. A kormányzás érdeke fontosabb a jogszerűségnél, hiszen a kormány „a maga természetességével” képviseli a nemzeti ügyeket, amelyekről a „társadalmi szerződés” szól. A kormányzó többség önmagából eredezteti a jogot: a kör bezárul.
Az állam működtetői megteremtik a jogot önmaguknak arra, hogy egybeépítsék politikai és gazdasági hatalmuk intézményeit. Ez az új államérdek. E kivételes állapot operatív eszköze a kétharmad. Csakis az aktuális hatalompolitikai megfontolások gyorsítják vagy lassítják – de nem fékezi meg semmi. A mű testet öltött. Nincs rajta mit konszolidálni. Kár keresni a repedést. Felesleges figyelni, ki áll a főtitkár mellett a mellvéden, pardon, ki ül a miniszterelnök mellett a díszpáholyban.
Lehet várni a váratlan összeomlásra, de ez körülbelül olyan, mint amikor az elemzőt arról kérdezik: számít-e meglepetésre? Nem számít.
Nélkülözzük a bizalmat, a szolidaritást, a toleranciát, az állampolgári aktivitást, az autonómiát, az erős civil világot. A jogkerülés és a korrupció szétterülnek a társadalmon, habár minél feljebb jutunk, annál nagyobb a nyereség – ettől azonban sokan felhatalmazva érzik magukat a saját stiklijeikre. Az államtól várjuk a megoldást, de undorodunk a politikai vitától, amelynek során eldőlhetne, mit tegyen, és mit ne. Büszkén soroljuk a Nobel-díjasokat és az olimpiai bajnokokat, miközben százezerszámra menekülnek az országból tehetséges emberek, ez se ma kezdődött, és teljes gőzzel zajlik az oktatás szétverése.
Pesszimizmus, panasz és önfelmentés, az önreflexió gyengesége. Nemzeti fölényérzet, másokkal szembeni gyanakvás. A gyengék megbélyegzése és levegő után kapkodó szervilizmus. Nem azt állítom, hogy „a”magyarok ilyenek. Ez nem a nemzet karaktere abban az értelemben, hogy változtathatatlanul ilyenek volnánk. A legkülönbözőbb attitűdvizsgálatoknak azonban mégis mindegyre ezek az eredményei. A felszín karcolgatása mindezt „kádári örökségnek” nevezni: a kádárizmus egy hosszú történet fontos epizódja, de nem az ősforrás.
Leopold Lajos száz éve alkotta meg a színlelt kapitalizmus fogalmát, Erdei a két világháború közötti korszakot jellemezte kettős társadalomként, Bibó a második világháború után írt a zsákutcás magyar történelemről és a magyar demokrácia válságáról. Az 1989–1990-es rendszerváltás azért különleges, mert ez volt az első alkalom, hogy Magyarország szabadsága és függetlensége a nagyhatalmi érdekekkel egybeesett. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy magunknak kell a döntéseinkért helytállni. Az északi országok elmúlt évtizedei, de számos közép-európai országéletút jelzi: lehet másképp dönteni.
|
A demokratikus oldal radikalizmusára van szükség - de milyen formában?
Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
A magyar társadalom önmagát örökölte a történelemtől. Sztorija van annak, miért nem bízunk az államban, amelyre mégis hagyatkozunk, s miért kapaszkodunk megrögzötten sztereotípiáinkba. Az alkalmazkodás és a tanulás képessége arra szolgálhatna, hogy az új szituációban elengedjük, amire nincs többé szükség. Ha erre nem vagyunk képesek, ha kitesszük magunkat annak, hogy legrosszabb tulajdonságainknál fogva vezessenek bennünket, akkor a rossz minták élnek és öröklődnek tovább.
A harmadik köztársaság a biztonságvesztés, a fennen hirdetett, de sokak számára át nem élhető szabadság, a tartós szegénység, az egyenlőtlenségnövekedés korszaka is. Ferge Zsuzsa már több mint egy évtizede riasztó adatokat tett közzé arról, hogy a jóléti létrán lefelé haladva miként hanyatlik a szabadság megbecsültsége Magyarországon. És a létra alján jóval többen ácsorognak, mint a tetején. A 2000-es évek közepére az is kiderült, hogy az átfogó nagy narratíva, az európai csatlakozás önmagában nem hoz gyökeres fordulatot. Hogyan is hozhatna? Viszont így az iránytű is odalett.
Egy ilyen társadalom nehezen reformálható, és egyáltalán nem válságálló. Ez sem sorszerű. Tóth István György szerint az egymást váltó kormányzatok, érzékelve az állam iránti elvárásokat – s tegyük hozzá, kihasználva az elosztás kínálta politikai előnyöket –, egyre kevésbé az alkalmazkodást ösztönözték, helyette egyre rosszabb védelmi politikákat igyekeztek megvalósítani. Már csak azért is, mert a hisztérikus politikai harcban ez elkerülhetetlennek tűnt. Mikor aztán e húzások tönkretették a költségvetést, megkezdődött a restrikció, amelyet betetőzött a 2008-as válság. Az állam a rosszul elosztott pénzt visszavette.
A sokk tovább fokozta az állam iránti elvárásokat és utat nyitott a demokratikus rendszer sírásóinak. Ezért abszurd a visszatérés programját hirdetni: nem lehet és nincs hova visszamenni. 2014 meghatározó érzelmi motivációja volt a kettős protest, vagyis a hatalmi párt és a 2010 előtti pártok elleni tiltakozás, amiből a Jobbik és kisebb mértékben az LMP profitált. Szembe kell nézni azzal, hogy bár az 1990–2010 közötti időszak nem volt annyira rossz, mint sokan mondják, de jó se volt.
Pogátsa Zoltán joggal állítja: téved, aki azt hiszi „a paradigma jó, csak elszúrták parametrikusan”. Most már nem a kevésbé vagy a többé, hanem a másképp idejét éljük.
Méltatlan és értelmetlen triumfálni a romok felett. Nem hallgatásba kell száműzni ezt vagy azt, hanem érvényesebbet kell mondani. Például azt, hogy ha valaminek vége van, akkor nem szabad a folytatásával próbálkozni. Az egykor győztes baloldali-liberális tábornak már a fele sincs meg. Ha elment volna még ötszázezer ember szavazni... Épp az a lényeg, hogy nem ment el, mert nem alakult ki demokratikus rendszeralternatíva – több mint Kormányváltás –, amire voksolhatott volna. Nem is fog, ha nem értjük, hogy rég kívül vagyunk a rendszeren.
Van a placcon rendszerellenes ajánlat, de Ripp Zoltán pontosan fogalmaz: a Jobbik a rendszerellenes radikalizmus tévútja – a centrális erőtérrel és a Jobbikkal szemben a „demokratikus rendszerellenzéki radikalizmust” kellene feltenni a térképre.
Ki hitte volna, hogy egyszer a radikalizmus mellett érvelek majd – mit ki nem hoz az emberből a helyzet. Radikálisnak lenni – egyfelől a bornírt centrális erőtérrel szemben. A helyzet nyilvánvalóan rosszabb, mint négy éve. A demokratikus pártok lettek többen, nem a támogatóik. Nem talált utat egymáshoz a civilség és a pártosság, pontosabban, utóbbi beszippantotta az előbbit, ám erőt nem nyert belőle. A bizalomhiányos társadalomban kitermelődött a bizalom nélküli ellenzék.
Nyitottság és innováció híján csak a fogyatkozó tábormaradványok feletti dominancia lehet a belharcok tétje. Rossz szándéktól mentesen bele lehet csúszni őfelsége ellenzékének spanyolcsizmájába. Csak látszólag komfortos helyzet ez, mert minden gyanús mozdulatra szorítással válaszol a hatalmát féltő rendszer, miközben a szabadulás lehetetlen.
Tulajdonképpen bármi jó és hasznos, ami a rendszeren kívüliséget cselekvéssé változtatja. Az emlékmű elleni tiltakozás, vidéki szervezkedés, ételosztás, a rendszer működésének leleplezése kicsiben és nagyban, a helyzettel szembesítő művészeti alkotás. Az egész piszok nehéz és gyakran kilátástalan lesz. Morális dilemmák tömkelegével is jár, mert közben élni kell. Mégis, fokozatosan kialakulhat a rendszerellenes pártok, szervezetek, mozgalmak kollekciója, a rájuk jellemző nonkonform eszköztárral. Tulajdonképpen elég lenne normálisnak lenni.
Csakhogy, mint Esterházy Péter írja: „természetesen nem lehetett normálisan normálisnak maradni, hisz folytonosan föl kellett tenni a kérdést, hogy most akkor egy normális országban egy normális ember mit tenne – és ez akkor sem normális, ha aztán azt tettük, amit normálisnak lehetett nevezni; a normális épp azért normális, mert nem kell rajta gondolkodni.” Már rég nem vagyunk normálisak, ezért kell gondolkodnunk azon, mi a normális. Ezzel kell kezdeni. Ugyanennyire fontos, hogy a rendszerellenességnek milyen legyen a társadalmi karaktere. Aggasztó, mondja Tóth István György, hogy nincs szószólója a piacgazdaságnak és a kapitalizmusnak.
Ám kapitalizmusból is többféle van. Ami nálunk ezen a címen folyt, az nem alapozta meg a társadalmi integrációt, nem keltett bizalmat az állampolgárokban, egyáltalán, nem ösztönözte az embereket arra, hogy váljanak állampolgárrá. Téved, aki azt hiszi, „az ingyenes fogászat fontosabb, mint a demokrácia”. Demokrácia nélkül nem lehet küzdeni az ingyenes fogászat garantált jogáért, ha valaki azt tartja fontosnak. Másért se. Jogok nélkül fogatlan a jólét. A társadalom nagy része számára elérhető jólét nélkül pedig nincs értelme a demokráciának. Értelmet kell neki adni, hogy küzdhessünk érte.
