Arról, hogy a lengyel politika változásai – önbeteljesítő jóslatként – automatikusan ismétlődnének Magyarországon, nyilvánvalóan nincs szó. Ahogyan az is valószínű, hogy véletlen egybeeséseknél többel van dolgunk. Ráadásul a hatás, már ha van egyáltalán, nem egyirányú: Orbán Viktor kormányának intézkedései – a magán-nyugdíjpénztári pénzek egy részének államosítása, az alkotmánybíróság bevétele – az egymást váltó jobboldali lengyel kabinetek törekvéseiben is megjelentek. Miként a balközép megrogyása is szembeszökő hasonlóságokat mutat a korrupciós ügyek kirobbanásától a pártszakadásokon át a megújulási képesség hiányáig.
Estek, nem kelnek
A filmproducer azt ígérte, 17,5 millió dollárért elintézi. Amikor Lew Rywin ajánlatot tett Adam Michniknek, a Gazeta Wyborcza főszerkesztőjének 2002 júliusában, aligha gondolta, hogy megváltoztatja a lengyel baloldal újkori történetét. Pedig nem kis részben ezen ügy miatt Leszek Miller a ciklus vége előtt távozott a kormányfői posztról. Az MSZP-vel sok tekintetben hasonló pályán futó Demokratikus Baloldali Szövetség (SLD) 2001-ben még 41 százalékos eredményt ért el a választáson, a sorozatos botrányok után viszont 2005-ben már csak 11 százalékot kapott, hogy aztán az idén kiessen a parlamentből.
Rywin egy hatalmi csoport nevében föllépve azt ígérte, pénzért a médiavállalat érdekeinek megfelelően módosítják a jogszabályokat. Csakhogy Michnik felvette a beszélgetést, a Gazeta Wyborcza pedig néhány hónap elteltével végül publikálta a történetet. A szejmben vizsgálóbizottság alakult, a téma napirenden maradt.
Annak a dokumentumnak a szerzője, amely közvetve a miniszterelnököt is felelőssé tette a korrupciós botrányért (mondván, Miller tudott az ügyről, de nem jelentette a rendőrségen), Zbigniew Ziobro, a konzervatív Jog és Igazságosság (PiS) képviselője volt. A törvényhozásban addig taktikáztak a frakciók, amíg a többség váratlanul Ziobro anyagát fogadta el. Az eset segítette, hogy a 2005-ben választást nyerő és az idén október óta megint csak kormányzó PiS a korrupció elleni küzdelem főszereplőjeként, „tiszta erőként" jelenjen meg.
Mennek és mennek
Noha a két társadalom sok tekintetben különbözik, így például a lengyelek sokkal vallásosabbak, mint a magyarok, akadnak hasonló problémák bőven. Ilyen például a kivándorlás ügye. Idehaza politikai slágertéma a „Londonba menekülő fiatalok” ügye, s Lengyelországból is özönlenek kifelé az aktívak.
„A kivándorlás olyan dolog, ami állandóan jelen van a lengyelek életében a XIX. század óta” – mondja Mitrovits Miklós. Hozzáteszi: a felmérések szerint 18–20 millió lengyel származású él a világban Lengyelországon kívül, ebből egymillió a nyolcvanas években, kétmillió meg az EU-csatlakozás előtt és után ment ki. Mint megjegyzi: a Tusk-kormány próbálta hazahozni a lengyeleket különböző programokkal, de nem járt sikerrel. Ráadásul a felmérések szerint a többség nem akar hazamenni, már családot alapított, jól keres új hazájában.
A két országot összeköti az is, hogy szélsőséges területi egyenlőtlenségek vannak a fejlettebb és a lemaradó régiók között. A varsói országrész az Eurostat adatai szerint éppúgy az EU-s átlag fölött teljesít, mint a budapesti, miközben négy magyar és öt lengyel régió van az unió legszegényebb térségei között.
A 2005-ig tartó kormányzati ciklus baloldali mérlege lesújtó: Miller népszerűsége 41 százalékról három év alatt 6-ra csökkent, Marek Borowski korábbi szejmelnök kilépett a pártból, és újat alapított Lengyel Szociáldemokrata Párt néven, az SLD támogatottsága pedig a negyedére csökkent. Azaz először a rendszerváltás óta nemhogy nem növelte a támogatottságát, hanem a padlóra került, ahonnan azóta sem állt fel.
Ezen a ponton pedig óhatatlanul adódik a párhuzam a magyar baloldal szenvedéstörténetével.
Az MSZP a 2006-os választáson 43 százalékos eredményt ért el. Bár a nagy ívű fejlesztésekről szóló kampány után váratlanul jövő megszorítások és Gyurcsány Ferenc – elsősorban nyelvileg emlékezetes – őszödi beszédének hatására a párt népszerűsége esni kezdett, a szocialisták még 2007 októberében is 30 százalékon álltak a biztos pártválasztók között. Nem igaz, hogy az MSZP egy csapásra összecsuklott volna, inkább lassú agónia következett. A következő bő másfél évben újabb tíz százalékot apadt a párt támogatottsága, erre az időszakra esett a szimbolikus reformokat elsöprő szociális népszavazás, az SZDSZ-szel kötött koalíció felbomlása.
Az MSZP az Ipsos adatai szerint 2009 tavaszán, Gyurcsány lemondásakor süllyedt 20 százalékra, a ciklus utolsó évében kitörő, főként fővárosi korrupciós ügyek már a földön fekve találták a szocialistákat. És noha ezt 2011–2012-ben még követte egy fellángolás (33 százalékos népszerűségi plafonnal), a honi baloldal voltaképpen azóta a biztos szavazók alig negyedének szimpátiájára számíthat.
Csakhogy közben megkezdődött a belső átrendeződés. Az MSZP 2014 januárjában még 27 százalékon állt, a választás utáni első, májusi mérés szerint már csak 16-on (és azóta sem sikerült feljebb kapaszkodnia). Kiolvasható, hogy a választók a szocialistákat tették felelőssé az újabb kudarcért – az elnökhelyettes Simon Gábor Nyugat-Afrikáig érő csalási ügye miatt nem alaptalanul –, és ezen a helyzeten az új pártvezetés sem tudott fordítani. A teljes népességben 10 százalék körül állandósult a párt népszerűsége. Innen nézve pedig a megszűnés már nemcsak a jelenlegi pártvezetés elleni indulatot élező belső ellenzék rémképe, hanem megfontolandó lehetőség. Különösen hosszú távon, ha számításba vesszük a szavazótábor elöregedését, és azt, hogy a 30 év alattiak között ritkaságuk miatt szinte veszélyeztetett példányként tartják számon az MSZP-szavazókat.
Így lettek
Az MSZP 1989-ben az egykori állampárton belül is felsejlő baloldali áramlatok gyűjtőhelyeként jött létre. Az eltérően gondolkodó platformok szövetsége két évtizedig kitartott, Gyurcsány 2011-es kiválása, illetve a holdudvar egy részének fölsorakozása Bajnai Gordon pártkezdeménye mögött azonban világossá tette, hogy az MSZP gyűjtőpárti jellege megszűnt. A szocialisták vezetése ugyan próbálta, próbálja ezt az adottságot a hagyományos baloldali politikához való visszatérésként tálalni, egyelőre látható eredmény nélkül. Ráadásul az MSZP Mesterházy Attila és Tóbiás József vezetése alatt ideológiailag nagyjából egy irányba haladt, személyi viszonyai talán rosszabbak, mint valaha.
Különösen sújtja a szocialistákat a vezetőhiány. Az utóbbi tizenöt év három baloldali miniszterelnöke közül egy sincs már az MSZP-ben, közülük kettő rivális pártot alapított. A korábbi meghatározó politikusok el- vagy kikoptak, az újak pedig adósak az emlékezetes teljesítménnyel. A választók túlnyomó többsége alighanem csak tippelni tudna, hogy Márton Roland, Bárány Balázs, Beke Károly, Komjáthi Imre, Laskovics Diána, Magyar András, Móricz Eszter és Nemény András bármely hazai színház tánckarát vagy az MSZP 14 tagú elnökségét erősíti-e. (Az utóbbit.)
Értékén kezelve
Értékválasztásai alapján öt csoportra osztja a baloldal 1,6 milliós táborát a Republikon Intézet elemzése: törzs-MSZP-szavazókra, klasszikus balliberálisokra, nemzeti baloldaliakra, kritikus középosztálybeliekre és csapódó liberálisokra. Noha a Fidesz-ellenesség és a kormányváltás igénye összeköti őket, szakpolitikai ügyekben eltér a véleményük.
A balliberális attitűd, amellyel a szocialista-szabaddemokrata kormányzás és a mögötte álló holdudvar nyomán azonosítani szokás a hazai baloldalt, a tábornak csak a negyedét teszi ki (400 ezer embert). Vagyis az emberi jogi és kulturális ügyekben kifejezetten liberális álláspont – például menekültügyben – korántsem általános. Az MSZP törzsszavazói (450 ezren) tradicionális értékeket vallanak, erősen elutasítják a jövedelmi egyenlőtlenségeket, jellemzően idősek és vallásosak. A 350 ezres nemzeti baloldali tábor egy része 2006 után a Fidesz felé fordult, de csalódott a kormánypártban, és visszatalált, döntően a szocialistákhoz. Nagyjából 220 ezer középosztálybeli – főként városi, fiatalabb – választó ugyan kritikus az ellenzék pártjaival, mégis a baloldali összefogásra szavazott tavaly. A legkisebb, 180 ezer tagú csoport a liberálisoké, akik elfogadják a nagyobb társadalmi egyenlőtlenségeket, és erősen bírálják a 2010 előtti kormányzást.
Az elemzés meglepő különbségekre mutat rá a társadalom alig egyötödét kitevő baloldali táboron belül. Míg a liberálisoknak csak a 12-13 százaléka ért egyet azzal, hogy a legfontosabb erény, amit a gyerekeknek meg kell tanulniuk, az engedelmesség és a tekintélytisztelet, a nemzeti baloldaliak és a törzs-MSZP-sek négyötöde így gondolja. Az utóbbiak szinte kivétel nélkül azt vallják, hogy csak kis jövedelmi különbségeket szabadna megengedni, a legnagyobb arányban ugyancsak a szocialista pártot támogató liberálisoknak alig a harmada válaszolt így. Mindez részben magyarázatot ad arra, hogy a 2010 óta baloldali fordulatot kommunikáló MSZP miért találja magát nehéz helyzetben számos szakpolitikai kérdés megválaszolásakor. Árulkodó például, hogy törzsszavazói azonos arányban (45 százalék) utasítják el, illetve támogatják az iskolák központosítását, míg a balliberálisok háromnegyede ellenzi azt.
Noha Tóbiás József a párt újjászervezésének ígéretével futott be – ellenjelölt nélkül – tavaly nyáron, elnökségét még egykori támogatóinak jó része is a jelentéktelenné válás időszakaként írja le, és az új reménységet keresi kétségbeesetten. A szocialisták elvesztették vagyonukat is, és bár a vezetés éppen azért próbál szabadulni a mára túl bő Jókai utcai székháztól, hogy az örökölt hitelállomány felét letudja, nehéz lenne erősebb jelképet találni az MSZP állapotára annál, hogy a pártközpont – legalábbis papíron – egy Erzsébet körúti gangos bérház földszintjére költözik.
Nagy pártközpontra a lengyel baloldalnak biztosan nem lesz szüksége a következő években, miután parlamenti képviselet nélkül maradt. Pedig sokáig úgy látszott, a párt rendszerváltása sikeres volt, létrejött egy balközép néppárt a Lengyel Egyesült Munkáspárt romjain.
Ám a kétezres évek elején kezdődő kálvária megmutatta, milyen törékeny is volt a szervezet. Elemzők szerint a párt időről időre választói koalíciókat épített, s nem valódi közösségként működött. Ez újabb párhuzamot sejtet, mert miközben idehaza Orbán Viktor és a Fidesz köré erős közösség épült, a baloldalon ez hiányzik.
Pedig meglehet, hogy az emblematikus vezető mellett ez a siker kulcsa. Hiszen éppen a Fidesz története jelzi, hogy a sorozatos kudarcokat sem feltétlenül követi széthullás. Orbánék 1994-ben hatalmas vereséget szenvedtek, négy évvel később nyertek, a nehezen feldolgozható 2006-os vereség után – amikor a Fidesz köreiben is felvetődött az örökös vezető lecserélése – kétharmados többséget hozó siker következett. És közben nem volt pártszakadás, palotaforradalom.
13 százalék
Az MSZP a 2006-os választáson 43 százalékos eredményt ért el. Bár a nagy ívű fejlesztésekről szóló kampány után a nem várt megszorítás, majd Gyurcsány Ferenc őszödi beszéde és az azt követő, permanenssé váló tiltakozás nem maradt hatástalan, és a párt népszerűsége esni kezdett, a szocialisták még 2007 októberében is csak 13 százalékkal estek vissza, 30 százalékon álltak a biztos pártválasztók között.
A hasonlóságok ellenére sem javasolható, hogy bárki a vágány mellett várja a varsói gyorsot. Bár a menetrend egyszerűnek tűnik: a megtépázott miniszterelnök már a ciklus vége előtt távozik posztjáról (vö.: Leszek Miller és Gyurcsány Ferenc), hogy a helyét egy kormánytagként dolgozó közgazdász vegye át (vö.: Marek Belka és Bajnai Gordon), majd a balos kormányzásnak egy történelmi vereség vet véget.
Mitrovits Miklós történész szerint azonban hiába a felskiccelt párhuzamok, nagyok a különbségek. Lengyelországban a rendszerváltás óta kétszer tudott győzni a baloldal: 1993-ban, amikor a Szolidaritás darabokra hullott, és Lech Walesa államfő a rendszerváltó mozgalom számára legrosszabb időpontban oszlatta fel a szejmet. Ám a baloldal akkor is csak úgy nyert, hogy majdnem 40 százaléknyi jobbos szavazat elveszett, mivel sok kis párt nem érte el a parlamenti küszöböt. 2001-ben megint csak úgy nyert a baloldal, hogy a Szolidaritás Választási Akció szétesett, miután Jerzy Buzek kormánya egy sor (oktatási, egészségügyi és nyugdíj-) reformot vezetett be, amelyekbe „bele kellett buknia". Mitrovits szerint tehát fontos különbség, hogy amíg idehaza a baloldali kormányok vittek véghez reformokat, addig Lengyelországban a jobb- és a baloldal is akkor tudott nyerni, ha magához gyűjtötte az átalakításokkal elégedetlenek táborát.
A szakértő megjegyzi, hogy a lengyel társadalom nem nosztalgikus a szocialista rendszer iránt, mert szinte mindenkit sújtott az internálás, a már a nyolcvanas években megkezdődő emigráció, az áruhiány vagy a rossz egészségügyi ellátás. Szerinte így semmi meglepő nincs abban, hogy a jobboldali pártok vannak többségben.
11 százalék
Az MSZP 2014 januárjában még 27 százalékon állt, a választás utáni első, májusi mérés szerint már csak 16-on (és a 11 százalékos csökkenés óta sem sikerült feljebb kapaszkodnia). A közvélemény-kutatási adatokból kiolvasható, hogy a választók a szocialistákat tették felelőssé az immár összefogásban megvalósított újabb választási kudarcért, és ezen a helyzeten az új pártvezetés sem tudott fordítani. Fontos különbség, hogy amíg idehaza a baloldali kormányok vittek véghez reformokat, addig Lengyelországban a jobb- és a baloldal is akkor tudott nyerni, ha magához gyűjtötte az átalakításokkal elégedetlenek táborát.
Persze Mitrovits is talál hasonlóságokat: a lengyel baloldal sem tudott megújulni, mert amikor kormányon volt, nem kellett ezzel törődnie, ellenzékben pedig – magyar testvérpártjához hasonlóan – nem az ideológiai és szervezeti megújulással foglalatoskodott, hanem a hatalom visszaszerzésével. Ráadásul a jobbközép-liberális Polgári Platform (PO) kormányzása beszippantotta a baloldal a legjobb szakembereit: a 2004–2005-ben kormányzó Belka – akihez Bajnai Gordont szokták hasonlítani – 2010 óta a nemzeti bank elnöke. Az öt éve az SLD-t vezető Grzegorz Napieralski most a PO listáján lett szenátor.
Hasonló mozgásokat, hacsak az egykori házelnök Szili Katalin jobboldali fordulatát nem vesszük ide, Magyarországon nem találni. Szili miniszterelnöki megbízott lett, ám kinevezése aligha lengyel mintára történt: itt a jobboldal nem feltétlenül a legjobb szakemberek közül igazolt.
Ez még nem a vége
A lengyel balt azonban nem kell még eltemetni. Legalábbis Mitrovits úgy véli, a baloldal csak magát okolhatja, amiért kiesett a szejmből. Az SLD értelmetlen választási szövetséget kötött, amellyel a maga számára 8 százalékra emelte a parlamenti küszöböt. Igaz, tavaly a magyar baloldal is megkockáztatta ezt: az összefogás roncsderbiként is fölfogható közös listájának 15 százalékot kellett elérnie, de ezt könnyedén teljesítette: 25,7 százalékot szerzett.
A lengyelek 10-15 százaléka minden felmérés szerint baloldali nézeteket vall – hangsúlyozza Mitrovits, aki így (és mert radikális jobboldali kormányzás várható), biztos abban, hogy négy év múlva ismét lesz baloldali formáció a szejmben, akár az SLD, akár a romjain létrejövő párt.
Az optimizmus azonban nemhogy a törvényhozásból kiszoruló lengyel, de a szintén apró és nagyobbacska politikai csoportokra széttöredezett magyar baloldallal kapcsolatban is megkérdőjelezhető. Már csak azért is, mert a társadalom alig negyedét kitevő baloldali tábor attitűdjei is szerfölött különbözők (erről lásd keretes írásunkat), az eltérő igényeket pedig kispártok követhetetlen versenyben próbálják kiszolgálni.
És miközben megy az idő, a pártverseny Lengyelországban a 2007-től kormányon is együttműködő Polgári Platform és a Jog és Igazságosság küzdelmévé egyszerűsödik. Ez a modell idehaza sem elképzelhetetlen: másfél éve a Jobbik a második legnépszerűbb párt a Fidesz mögött. Tíz éve még a Jobbik is készült a Fidesz szatellitpártjának szerepére, mára viszont ennél jóval nagyobbak az ambíciói.
Új utak
Sok országban láttunk példát arra, hogy új pártok törik meg a korábbiak több évtizedes uralmát. A hazai úgynevezett demokratikus ellenzéki oldalon a Lehet Más a Politika kísérletezett ezzel, de a próbálkozás pártszakadással ért véget, az LMP a parlamenti küszöb határán egyensúlyozik, a Párbeszéd Magyarországért a létezésén. Kora alapján ifjú párt a Demokratikus Koalíció is, ám csupán tudatmódosítók hatása alatt lehetne rendszeren kívülről érkező erőként azonosítani.
Gyurcsány Ferenc öt éve az MSZP-t hagyta el támogatóival, s szervezett új pártot, amely életképesnek bizonyult: a kisebb baloldali pártok között egyértelműen a legerősebb, s akadnak mérések, amelyek szerint a DK megközelíti a szocialistákat.
Lengyelországban az idén tűnt föl az újonc újbaloldali – antikapitalista, antinacionalista, társadalmi kérdésekben liberális – Razem, amely 3,6 százalékos eredményt ért el. Ezzel nem jutott ugyan a parlamentbe, de megteremtette a további építkezés alapját. Mandátumokhoz jutott viszont a szejmben 7 százalék feletti eredménnyel a liberális, piacpárti Modern.
|
| Fotó: Balogh László / Reuters |
Ezek persze csak vigaszdíjak a baloldali, liberális szcéna számára, mert mindkét országban masszív jobboldali többség uralja a politikát. Ami igazán súlyossá teszi a helyzetet: se ott, se itt nincs olyan innováció, társadalmi változás, jobboldalon belüli feszültség, konfliktus vagy épp olyan – a kutatásokból látszó – fordulat, amiből a baloldal előretörése következhetne. Az a gyors még biztosan nem futott ki Varsóból.
