Sárosi Péter szerint porhintés az, hogy Magyarországon már munkaerőhiány van, mint ahogyan az is csak a kozmetikázott statisztikában létezik, hogy mindössze hatszázalékos a munkanélküliség. A minimálbéreseket, a közmunkásokat, az idénymunkásokat ideszámítva
1-1,5 millió között van az országban a tényleges kényszermunkások száma, akik dolgoznak ugyan, de rabszolgabérért, nagyon erős kiszolgáltatottságban és bizonytalanságban.
Nem lázadoznak, mert nagyon sok emberben ma is él a félelem, hogy ha egyszer elveszíti a munkahelyét, nem talál másikat.
Magyarországon a munkavállalók nem tudják megvédeni magukat, a kormányok pedig a jogszabályokkal egyre kiszolgáltatottabbakká teszik őket a tőkének. A jogsegélyszolgálaton tapasztalják, hogy a munkavállalók érdekeit korábban korrektül mérlegelő bírósági ítélkezési gyakorlat is részben következetlenné, részben munkáltatópártivá kezd válni.
A magyar bérterhek a legmagasabbak közé tartoznak Európában. A médiában folyton a nyugdíjrendszer összeomlásával riogatnak, holott a fölemelt nyugdíjkorhatár és a megszigorított nyugdíjba vonulási feltételek miatt a dolgozók évente mintegy 100 milliárd forinttal többet fizetnek be nyugdíjjárulékként, mint amennyit a mai nyugdíjasok megkapnak. Lehetne tehát csökkenteni a bérterheket, és növelni a nettó bért – állítja Sárosi Péter.
Noha a Maszsz megalakulásával nőtt az összefogás és az erő, a szakszervezetek alapvetően ma is gyengék Magyarországon. Nem is a szervezettséggel van a legnagyobb baj, hanem a mozgósító erővel. Nálunk is mintegy 15-20 százalék a szakszervezeti tagok aránya, mint Franciaországban. Itt azonban még a tagok többsége sem hajlandó sztrájkolni vagy demonstrálni, miközben ott a nem tagok is sztrájkolnak és tüntetnek. Ötvenezren voltak 2012-ben a budapesti tüntetésen, amikor elfogadták az Orbán-kormány jogkorlátozó munka törvénykönyvét – holott 500 ezren is kevesen lettek volna –, fogalmaz Dusnoki József, a Halaspack Kft. szakszervezeti titkára.
Sárosi Péter szerint az emberek hite megrendült, amikor a kilencvenes években a szakszervezetek tétlenül nézték, hogy százezerszámra rúgják ki a munkavállalókat. A tömeges privatizáció idején nem hitték el, hogy sikeres lehet egy sztrájk vagy tüntetés. Úgy érezték, bármit tesznek, azt az üzemet, ahol addig keresték a kenyerüket, úgyis eladják vagy bezárják. Nem növelte a bizalmukat a szakszervezetek széthúzása, a politika beavatkozása sem.
A médiában rengeteget foglalkoztak a szakszervezeti vagyon szétlopásával – jóval többet, mint ami valóban történt. A szakszervezeteknek kétféle vagyonuk volt: a székházaik és az üdülőik. A székházaik jó része ma is megvan, csak az apparátus leépítése miatt megürült irodákat kiadják bérbe – a tagdíjakból ugyanis nem tudnák fenntartani a maradék szervezeteket és jogsegélyszolgálatokat sem. Az üdülők jelentős részét viszont elvette tőlük az állam, és összevásárolt kárpótlási jegyek fejében megszerezte őket az egyik leggazdagabb oligarcha.
Az emberek jó része ma már nincs tisztában azzal, hogy a szakszervezet mire való. A fiatalok azt hiszik, kommunista maradvány. Mások azt szeretnék, ha a befizetett tagdíjnál több ajándékcsomagot, segélyt kapnának vissza. Maga a tagság nem jár különösebb előnyökkel – ha sikerül valamit kiharcolni, annak előnyeit azok is élvezik, akik nem tagok.
A legfőbb előny a bértárgyalás és a kollektív szerződés. Az olyan cégeknél, ahol működik szakszervezet, 80 százalékban van kollektív szerződés is, ami sokkal erősebb alkupozíciót jelent minden dolgozónak. Üzemi tanácsot elvileg minden cégnél alakítani kellene – de semmi szankció nincs, ha a menedzsment valami módon ezt megakadályozza. Az üzemi tanácsok ott a legerősebbek, ahol a szakszervezet jelöltjei vannak bennük többségben.
Az országos érdekegyeztetés eljelentéktelenedett. A fórumai még megvannak, de azokon érdemi tárgyalások nincsenek. A területi érdekegyeztetés fórumai – például a megyei munkaügyi tanácsok – már formálisan is megszűntek. A szakszervezeti oktatás visszaszorult, az ismeretek hiánya is hátrányba hozza az érdekképviselőket. Az újraszerveződés legnagyobb akadálya Sárosi Péter szerint, hogy az emberek nem bíznak az összefogás erejében; hiányzik egy nagy közös, katartikus sikerélmény.
Az elveszett közösség
A Halaspack Csomagolóanyag Bt. valaha papírgyár volt, jól képzett papíripari szakmunkásokkal. Magyar papíripar már nincs, a kiskunhalasi vállalat a családi tulajdonban lévő német Kunert cégcsoport része. Csomagolóanyagokat gyártanak: papírcsövet, papírhordót, kombidobozokat. Szakképzett emberek korszerű gépeken végeznek teljesítménybéres betanított munkát – a régi dolgozók mellett szobafestő és földrajztanár is nyomkodja a gombokat. A létszám 151 fő, több mint 80 százalékuk tagja a szakszervezetnek.
– Nálunk az alapórabér is jóval magasabb a minimálbérnél, de ennek csak géphiba vagy karbantartás esetén van jelentősége. A teljesítménybért úgy állították be, hogy valóban ösztönözzön a gyors és pontos munkára. A kollektív szerződés jóval előnyösebb feltételeket tartalmaz, mint a munka törvénykönyve – mondja Dusnoki József, a vállalati szakszervezet titkára.
– A tavalyi átlagbér túlórákkal együtt 275 ezer forint volt havonta – a magyar ipari átlag csak 244 ezer – teszi hozzá Szőke Katalin, a szakszervezet elnöke. – Ezenfelül 199 800 forint az éves cafeteriakeretünk. Van saját üdülőnk Kunfehértón, és bérelünk egyet Bogácson. A cégvezetéssel közösen szoktuk fedezni az éves szakszervezeti programokat. Nőnapra kis vásárlás virággal, uzsonnával. Húsvétra sonka vagy csülök. Augusztus második hétvégéjén szakszervezeti nap Kunfehértón, októberben nyugdíjasnap. Mikulás-csomag a gyerekeknek, karácsonyi csomag a felnőtteknek. Előfordult, hogy kijött az adóhatóság, és elkezdtek kúpászkodni, hogy tán mossuk a pénzt.
Más városi cégeknél zömmel minimálbér van, sokszor nem fizetik ki a túlórát, a táppénzt, a szabadságot. – Hogy ez nálunk miért lehet sokkal jobb? Mert úgy ülünk oda tárgyalni, hogy ennyi ember áll mögöttünk. És mert a menedzsmenttel való együttműködésünk példaértékű. A vezérigazgató azért teheti, mert a tulajdonos nemcsak megengedi, hanem támogatja is ebben. Az osztalékot többnyire nem viszi ki, hanem visszaforgatja a világszínvonalú technológia fejlesztésébe – mondja az elnök asszony.
– Mit tudnának kiharcolni a 80 százalékos szervezettséggel, ha ők nem így viselkednének?
– Nem tudjuk. Nem is akarjuk megtudni.
Még így is hiányzik valami a halasi szakszervezetben. – Régen gyakran együtt voltunk, beszélgettünk, bográcsoztunk – nosztalgiáznak a szakszervezet vezetői. – Most a fiatalok csak nyomogatják a mobiljukat, nem lehet őket mozgósítani. A bogácsi üdülés majdnem ingyen volt, mégis lasszóval kellett fogni az embereket. Vettünk wellness- és fitneszbérletet, de nem használták. Alig jönnek a közös színházlátogatásra. A rendszerváltozás az emberek fejében is végbement: megszűnt a közösség. Olyan feszített a munkatempó, hogy magánéletről nem is jut idő beszélni. Már nem ismerjük egymást, és ami még nagyobb baj: nem is akarjuk megismerni.
Több bér vagy munkahelyek?
Egy Békés megye négy városában működő, ma 70 fős iparcikk-kereskedelmi cég létszáma a kilencvenes évek elején még 1200 volt. 2010-re az egykori 102 boltjukból 14 maradt. Van köztük papír-írószer bolt, festékbolt, vastelep – mindegyik külön szakképzettséget igényelne. Hosszú időn át lehetett válogatni: jól képzett, középkorú kereskedőket tudtak fölvenni minimálbéren. Mára ennek vége – aki jön, vagy nem kereskedő, vagy nem abban a szakmában képzett, ahová fölvennék.
A szakszervezeti titkár szerint kevesebben lettek, és többet kell dolgozni. A ma egyszemélyes boltokban régen négyen-öten dolgoztak. Az egyetlen alkalmazottnak ugyanúgy ki kell szolgálnia a vevőket, átvenni az árut, kezelni a pénztárgépet. És cipekedni. Száz kiló vas ugyanolyan nehéz, mint száz kiló papír. Romlott a vagyonvédelem helyzete: ha bejön 3-4 vevő, szinte lehetetlen figyelni, hogy eltesznek-e valamit. A munkaszerződés szerint a boltvezető általános felelősséggel tartozik a készletért akkor is, ha csak egyszemélyes a bolt.
A vállalkozók hozzászoktak, hogy minimálbéren is lehet jó munkaerőt kapni, és nem szívesen engednek ebből. Nem akarják a bért emelni, inkább év végén adnak jutalmat vagy prémiumot – az azonban nem épül be a bérbe, és nem is kötelező adni. Az szb-titkár megemlíti: egy korábbi bértárgyaláson a tulajdonosok megengedőbb része hozzájárult a 2,1 százalékos emeléshez, ami meg is valósult, bár a másik két tulajdonos nulla százalékot akart adni.
Aradszkiné Jacsek Judit az Élésker Kft. szakszervezeti titkára. Összesen 430 dolgozója van a cégnek, hét Békés megyei városban működnek ABC-ik, jó és kevésbé jó forgalmúak. Az egyes üzletekben a dolgozó kevés, nekik szinte mindent csinálniuk kell. Többet, de kevesebb pénzért, mint a multiknál. Az marad el, ami a legfontosabb volna: a vásárlókkal való foglalkozás.
A garantált bérminimumot – amelynek a nettója mintegy 85 ezer forint – kapja meg szinte valamennyi dolgozó. Van jutalék a forgalom után is, és idén a garantált béren felül béremelést tudnak adni azoknak a dolgozóknak, akik nagyobb felelősséget vállalnak a cégért.
Aradszkiné Jacsek Judit azt mondja: a szakszervezetnek tekintettel kell lennie a cég helyzetére. Belelátnak a gazdasági adatokba, és tudják, hogy mind a létszám, mind a bér növelésének korlátot szab a forgalom, miközben a boltokat is fel kell újítani. Választaniuk kellene, hogy vagy több bért követelnek, vagy a 430 ember munkahelyét igyekeznek megtartani. Ők megpróbálnak óvatosan, de mindkettőre figyelni.
Kevesebbért nem jönnek haza
A multiknál a szakszervezeti vezetők sem nyilatkozhatnak. Gondjaikról sokat tud Leszkó Andrea, a KASZ Békés megyei képviselet-vezetője. Egy ideje már nem igaz, hogy ingyen túldolgoztatják a dolgozókat. A Tescónál például 2005 óta működik a beléptetőrendszer, amely minden munkával töltött percet számon tart. De mindenütt csak annyit fizetnek, amennyit feltétlenül muszáj.
Nyugat-Magyarországon és a fővárosban egyre többet muszáj – jelentős emelésekről tárgyalnak a szakszervezetek. A cégek eredményeit ismerő szakszervezetiek úgy ítélik meg: a multiknál akár 180 ezer forintos minimálbért is ki tudnának gazdálkodni, mert folyton növekszik a munkaszervezés hatékonysága. Győr környékéről sokan elmentek külföldre. Ott legalább nettó 300 ezer körül keresnek – itthon is legalább 200 ezret szeretnének –, annál kevesebbért nem jönnek haza. Nemcsak a jövedelemmel van probléma: az eldurvult, idegőrlő hazai légkör, a kivételezés, a korrupció is taszító.
A legfőbb gond, összegzi Leszkó Andrea, hogy a politika nem akar erős szakszervezeteket. Nem akar alternatívát, amely a társadalmi akaratot egységbe tudja szervezni, és akár csak a munka világában ellensúlyt jelenthetne számára.
