Aztán kiderül, hogy három és fél évet élt Norvégiában, de papírok nélkül, ezért kitoloncolták. Most Németországba akar menni, hogy gyógykezeltesse magát. Az alhasát mutogatja, azzal van problémája, de nem értem, hogy pontosan micsoda. Arra panaszkodik, hogy a debreceni táborban nem segítettek neki, ezért még mindig beteg. Tőlem hiába kérdezi, miért nem gyógyították meg.
Sok menekülttel beszélgettem az elmúlt hetekben, de a befogadóállomásról Abdur Rahimnak van a legrosszabb véleménye.
Zsúfoltságra és nemtörődömségre panaszkodik, az ellátást szapulja. Reggelire tea, kenyér, vaj, ebédre folyton spagetti vagy rizs, vacsorára tej, vaj, kenyér, alma.
Ezt magyarázza, nekem meg majdnem kiszalad a számon, hogy ne panaszkodj már, legalább adtak enni. De inkább nem szólok semmit, elvégre miért ne panaszkodjon? A családjából többeket taposóakna ölt meg.
Mélyen el van keseredve. Egyszer csak megjegyzi: te nem tudod, hogy mennyire rossz, ha nincs hol aludnod egy vadidegen országban. Ő nyolc hónapja van úton.
Aznap a vasútállomásra a menekülttáborból mentem, mert azt a tanácsot kaptam: nézzem meg, mennyire embertelen, hogy a táborból késő délután engedik ki a Budapestre indulókat, így sokan el sem érik az utolsó vonatot, s kénytelenek gyerekestül az állomáson éjszakázni. A legtöbben gyalog indulnak el a nagyállomásra, de a tábor bejárata előtt taxisok is készenlétben állnak.
Szerencsém van, mert a táborba is be tudok menni, igaz, nem árulom el, hogy újságíró vagyok, a bevándorlási hivataltól ugyanis nem kaptam engedélyt a belépésre. Az őrök azt hiszik, hogy a segélyosztókhoz tartozom, az adomány szállítói pedig, hogy a táborban dolgozom. A biztonsági szolgálat a garázssorhoz kísér minket, ott pakoljuk ki az adományokat az autóból.
A telefonommal hiába próbálok közben fényképezni, az őrök figyelnek, s még azt sem engedik meg, hogy a garázson belül a segélyszállítmányt lefotózzam. Nincs lehetőségem arra sem, hogy a lakókkal beszéljek, velük csak a táboron kívül tudok szót váltani.
Ami a korábbi állapotokhoz képest bent azonnal feltűnik, az a zsúfoltság. Korábban sokszor jártam ebben a táborban – igaz, azokban az időkben ötszázan-hatszázan laktak itt, most a létesítmény jóval a kapacitása fölött üzemel. A tábor mintegy ezer-ezeregyszáz fő befogadására alkalmas, de ennél hónapok óta jóval többen vannak.
Rengeteg embert látok a házak között, de az ablakokban is. Egy földszintes, hosszan elnyúló épületből arab nyelvű kántálást hallani, talán a muszlimokat hívja imára. Két fa törzse közé szárítókötelet feszítettek, több asszonyt látok teregetni. A rakodás alig negyedóra, újra kinn vagyok a tábor előtt, ahol egy tetőtől talpig hosszú, bő ruhába öltözött nő biciklizik körbe-körbe a buszfordulóban, s az arcán olyan gyermeki öröm ragyog, hogy nem tudom róla levenni a szemem. Az asszonyt a férje a három év körüli kislányukkal figyeli a fák hűvöséből, s ők is fölnevetnek, amikor anyuka fölnevet.
Egy kör, két kör, három kör… Tizenöt kör után nem számolom tovább. A férjével próbálok beszélgetni, de alig beszél angolul, annyit képes elmondani, hogy Naszimnak hívják, fárszi, és Németországba tart a családjával. Németül nem tud. Kérdem tőle, mit akar csinálni Németországban, mire a fejét ingatja, nem érti. A bejáratnál egy szír családfővel elegyedek szóba, aki körül öt gyereket számolok össze. Negyvenöt év körüli férfi, az ő és felesége hátán batyu, vállukon, kezükben táska. Ennyi az összes holmijuk. A bombázások elől menekültek el. A férfi fáradt, keserű tekintettel bámul rám. Miért nyaggatsz, nincs nekem elég bajom? Ez van a szemébe írva.
– Jó is, rossz is. Fifty-fifty – mondja a táborról. – Étel van, víz van, ez jó. Hely nincs, ez rossz. Egy szobában sok ember, kevés hely, nem jó. De ágy van, ez jó.
Ők is Németországba tartanak. Kérdem, hogy tudnak-e németül, mire a fejét ingatja. Amúgy egyetlen menekülttel sem találkozom Debrecenben, aki nem Németországba készül. De sokan azt sem tudják, hogy miért éppen oda. Iraki kurdok, bangladesiek, szírek, pastuk, s mind oda készül. Azt hallották, hogy „ott a legjobb”. „Az Európai Unió igazából Németország.” „Ott biztos van munka.” „Ott vannak a rokonok is.” Ilyen válaszokat adnak. Egyetlen férfival találkozom, aki akár Magyarországon is letelepedne. Kamarannak hívják, Irakból jött, saját magát „erakiannak” mondja, ebből arra következtetek, hogy kurd. Nem tudja vagy nem akarja megmondani, hogy melyik ország határánál érte el Magyarországot.
– Nagyon fáradt vagyok, nem jut eszembe – magyarázza, majd azt mondja, hogy mióta elmenekült Irakból, rájött, „az életben egy igazi útlevél a legnagyobb kincs”. – Ha van útleveled, mindened van. De ha nincsenek papírjaid, akkor semmid sincs, egy senki vagy. Ti adtok nekem útlevelet? Adtok papírt? Mert akkor maradok itt.
|
Rohamrendőrök a debreceni menekülttábornál a június 29-i zavargások idején
Czeglédi Zsolt / MTI |
De egyelőre nem papírt kap, hanem egy almát a Migration Aid debreceni önkénteseitől, akik immár hetek óta minden este kint vannak az állomáson, s magukat nem kímélve segítenek a rászorulóknak. Ha patetikus akarnék lenni, azt mondanám, hogy ők jelentik most Debrecen város lelkiismeretét. A vasútállomáson fogadják a pesti vagy a ceglédi vonattal érkezőket, eligazítást tartanak nekik arról, hogy a befogadóállomásra miként jutnak el, ellátják őket vízzel, gyümölccsel, keksszel, sőt, ha szükséges, még egészségügyi ellátást is nyújtanak, hiszen van köztük orvos.
Láttam, amikor néhány sántikáló menekült fölsebzett, fölhólyagzott talpát az orvos ellátta, s bekötözte a peronon. Buborékfújóval varázsolják el a gyerekeket, akik fáradtan és meggyötörten is visongva kergetik a színes szappanbuborékokat. Az önkéntesek
minden este tízkor elmennek a Sámsoni úton lévő Dani pékségbe a megmaradt péksüteményekért, a kis üzlet tulajdonosa ugyanis albán származású muszlim, aki vallási kötelességnek tekinti az adakozást, így az árut ingyen odaadja.
Ez a muszlim férfi valószínűleg Debrecen egyetlen vállalkozója, aki a menekülteken segít.
Ezeket a derék embereket leszámítva,
Debrecen úgy tesz, mintha nem történne semmi:
mintha nem éjszakáznának tömegével az emberek, köztük két-három éves gyerekek, minden egyes éjszaka azon a vasútállomáson, ahol még a mosdót is bezárják este kilenckor. A vasutasok és a biztonsági őrök nagy része olyan flegmán és lekezelően viselkedik a menekültekkel, mintha azok bűnözők lennének. Pedig csak végtelenül kimerült szülők, akik igyekeznek a gyermekeiket biztonságos környezetben elhelyezni.
A Magyar Vöröskeresztet nem látom sehol, kérdezem az önkénteseket, találkoztak-e velük, mire a fejüket rázzák. Egyikük megjegyzi: a napokban kaptak egy levelet a Vöröskereszttől, meg is örültek a kapcsolatfelvételnek, mert azt hitték, ebből együttműködés lesz. De kiderült, csak amiatt szóltak, hogy a Migration Aid logója nagyon hasonlít az övékre, s le kellene cserélni.
Nem csak a Vöröskeresztet hiányolják,
az önkéntesek nem értik, hol van a többi szeretetszolgálat, miért nincsenek itt a reformátusok, miért nem segít mobil WC-vel az önkormányzat.
Panaszkodnak a Volánra is: elmondásuk szerint előfordult, hogy a debreceni menekülttábor felé közlekedő hajdúsámsoni helyközi autóbusz sofőrje nem vette föl a járműre a menekülteket. Megtagadta tőlük a felszállást, holott a törvények értelmében helyközi járaton ingyen utazhatnak. Az után változott a helyzet, hogy az önkéntesek panaszt tettek a Volán vezetésénél.
Az állomáson megismerkedem egy ghánai fiatalemberrel, aki a pesti vonatra vár. Hová is máshová, Németországba készül. Kudjoe-nak hívják, legalábbis ezt a nevet mondja. Huszonnégy éves, korábban négy és fél évig dolgozott Athénban illegálisan, papírok nélkül. Azt kérdezi tőlem, én értem-e, hogy ő miért nem kap letelepedési engedélyt az Európai Unióban. Merthogy ő nem érti. Holott semmi mást nem akar, csak dolgozni.
– Én olyan munkát is elvállalok, amit ti európaiak nem – magyarázza. – Miért nem lehet? Miért nem adnak nekem papírt?
Majd azt mondja, hogy ha ő legálisan vállalhatna munkát, akkor adózhatna, és mindenki jól járna, neki lenne munkája és fizetése, az államnak lenne adóbevétele.
– Ez miért nem működik? Miért? Miért? Egyre jobban belelovalja magát, de hiába, tőlem hiába kérdezi, hogy miért, miért, miért. Csak abban tudok neki segíteni, hogy megmutatom, honnét indul majd a pesti vonat, ami innen elviszi. Utána kimegyek az állomás elé, s tűnődve nézem, ahogy néhány földönfutó kisgyerek kergeti azokat az elérhetetlen európai szappanbuborékokat.
