Természetesen nem új keletű felismerés, hogy
a népszavazás tág teret nyithat a sanda politikai szándékok és a nettó manipuláció előtt.
Talán vannak még, akik emlékeznek Kálmán László nyelvész szép kísérletére, amikor 2007 nyarán a Fidesz „szociális népszavazásának" három pontját fogalmazta át úgy, hogy egyértelmű lett: ha így teszik fel a szavazólapon az egészségügyi intézmények tulajdonjogára, a gyógyszerárusításra és a földtulajdonra vonatkozó eldöntendő kérdéseket, a Fidesz akaratával ellentétes válasz győzedelmeskedne. Akkori demokráciánk fokmérője, hogy Kálmán László kezdeményezése néhány felhőtlenül vidám héten át párhuzamosan haladt a maga útján a referendummá válás felé.
|
Kész Zoltán talicskán tolta be a Nemzeti Választási Irodába az aláírásokat
Szabó Miklós / Népszabadság |
Az azonban mára már jobbára kitörlődött a kollektív emlékezetből, hogy a Fidesz későbbi kétharmadát és ily módon a jelen Magyarországát megalapozó népszavazás, amelynek során az egyetemi tandíj, az orvosi ellátásért fizetendő 300 forintos vizitdíj és a kórházi napidíj eltörlését szavazta meg elsöprő többséggel az urnákhoz járuló – jegyezzük meg: mindössze minden második jogosult – magyar, afféle próba-szerencse alapon állt össze. 2006. október 23-án hét pontban hirdetett meg aláírásgyűjtést Orbán Viktor, s aztán az Országos Választási Bizottság és az Alkotmánybíróság egymásnak ellentmondó jogértelmezésein, valamint a nyers politikai haszonlesésen át vezetett a rögös út odáig, hogy a gyógyszerárusításról, a nyugdíjasok munkavállalásáról, a föld elővásárlásáról vagy éppen a kormányzatnak a költségvetés túllépéséért való objektív felelősségvállalásáról szóló kérdések kihullottak a rostán.
Egyáltalán, ha végignézzük a magyarországi népszavazások huszonhét éves történetét, szembetűnik, hogy
a NATO- és az EU-tagságról szóló referendumot leszámítva rendre az aktuális politikai kötélhúzásra reflektáló,
nem a hosszabb távú megfontolásokból fakadó kérdésekkel ráncigálták a pártok az urnákhoz a népet. Ez nemcsak az előttünk álló, hazug kvótaügyi voksolásra igaz, hanem a vasárnapi boltzárról szóló, illetve a kevéssé szerencsés, az állami vezetők fizetésére vonatkozó, vagy épp a talán sikeressé váló földügyi kezdeményezésre is. Mi több, elmondható a rendszerváltás szimbólumává emelkedett „négyigenes" népszavazásról is. Hiszen közismert, hogy mire a referendum ideje bekövetkezett, a négy kérdésből háromnak már nem volt tétje, hiszen a volt állampárt kivonult a munkahelyekről, megindult az MSZP vagyonának elszámoltatása és feloszlott a Munkásőrség is. A rendszerváltás jelkép erejű aktusa során ténylegesen tehát ahhoz adta az áldását az állampolgárok közössége, hogy Pozsgay Imre – akit egyébként akkor a túlnyomó többség megválasztott volna – a kérdésnek a választások utánra halasztása révén ne lehessen a Magyar Köztársaság elnöke.
Igen tanulságos tapasztalat, hogy milyen ügyekben vonulhattak be a magyarok bő negyedszázad alatt a szavazófülkékbe, és nem kevésbé az is, hogy melyekben nem. A manipulatív aktuálpolitikai háttér garantálta például a 2004. decemberi népszavazás abszurditását: a Munkáspárt és a Fidesz kezdeményezésére kitűzött, a kórházak magánosítását megakadályozni hivatott döntés értelmetlen volt, hiszen az Alkotmánybíróság a vonatkozó jogszabályt időközben megsemmisítette. A Magyarok Világszövetsége gondnoksága alatt futó, a határon túliak állampolgárságáról szóló referendumot viszont éppen az fordította tragédiába, hogy
az igeneket és a nemeket nem a nemzeti sorsközösségről, hanem a kormányról és ellenzékéről való gondolkodás határozta meg.
S miközben a demokrácia játékszabályai ilyen jelentőségű kérdéseket könnyű kézzel vetettek oda a rövid távú érdekeket szem előtt tartó erőknek, már-már természetesnek vesszük, hogy a Fidesz különösebb magyarázat nélkül megtagadta, hogy az alaptörvényt a megerősítő népszavazás próbája elé állítsa. Amiként azon sem csodálkozunk, hogy bár jelen törvényeink szerint a halálbüntetésről – nemzetközi kötelezettségeinkre való tekintettel – nem lehet referendumot tartani, populista politikusok újra és újra játszanak egy kicsit a tűzzel, és felkarolják az erre kétségkívül meglévő népi igényt.
A népszavazás mögötti ideológiai tisztázatlanság, egyszerűbben fogalmazva: az alkalmazásában rejlő manipulációs lehetőség, sőt szándék olyannyira egyértelmű, hogy ezt a politikával egyébként is ambivalens viszonyt ápoló választói közösség rendre vissza is jelzi. A négyigenes voksolás a választópolgárok 58 százalékát hívta az urnákhoz, a szociális népszavazás 50,4 százalékukat, a 2004-es referendum pedig 37,5 százalékos részvétel mellett eredménytelen volt. Nem igazolta vissza a közvetlen demokrácia iránti elsöprő igényt a NATO- és az EU-referendum sem (49, illetve 45,6 százalékos részvétel). Mindebből a mindenkori hatalom azonban nem azt a következtetést vonta le, hogy a parlamenti demokrácia eszközrendszere nem teszi szükségessé ezt a más filozófia szerint működő, a közvetlen részvételt a rendszerbe pottyantó eszközt, hanem folytonosan a pillanatnyi érdekei szerint reszelgeti a szabályait. Lecsökkenti, majd felemeli az eredményességi küszöböt, nehezíti vagy épp önmaga számára könnyíti a kérdésföltevést, sőt kirívó esetben kopasz izompacsirták alkalmazásával akadályozza egy kérdés benyújtását.
Pedig egy politikai rendszer sem demokratikusabb, sem működőképesebb nem lesz attól, hogy ha ennyire kifacsart módon építi magába az állampolgári kezdeményezés és közvetlen véleménynyilvánítás eszközét. Ellenkezőleg: az lenne a demokrácia fokmérője, ha a hatalmon lévőknek nem volna módjuk olyan szemérmetlen manipulációra, mint ami az őszre kitűzött migránsügyi népszavazás képében ígérkezik. 1989–90-ben egy működő, átlátható képviseleti rendszer alapjait rakta le az ország: amit ezen a Fidesz-kormányok az utolsó hat évben rontottak, azt semmiféle pipás svájci hegyipásztor-nosztalgia nem orvosolhatja.
A rendszer most már valóban meglévő antidemokratikus vonásait és hiányosságait csak parlamenti úton lehet kijavítani. A gyógyír neve parlamenti választás, majd az azt követő megfontolt törvénykezés és új alkotmány. Ha szimbolikus okokból úgy látja majd helyesnek a törvényhozó, ez utóbbi megerősítésére végső soron akár népszavazást is kiírhat.
