Történészi feladat: hány gépmester tartózkodhatott Landerer nyomdájában a segédeket és a takarítószemélyzetet is ideértve? Plusz, hogy az ifjak hányan voltak, de nemcsak az ajtóban, hanem és főként az ajtón túl, az alacsony, bajszos, meg a valamivel magasabb, elálló fülű ifjú mögött? Mennyi ideje lehetett Landerernek a döntésre, hogy hová álljon, ki lesz a nyerő? Tán egyetlen másodperc adatott meg neki, és Landerer jól döntött: miután arra a mondatára, hogy a két kéziratot kinyomtatni nem áll módjában, hiszen „nincs rajta az engedélyezés", az ifjak tehetetlenül álltak, ő maga volt kénytelen sokat sejtetően, már-már szájbarágósan kijelenteni, hogy hát akkor az urak „foglaljanak le egy sajtót", mire végre Irinyi kapcsolt, s lefoglalta az újdonatúj amerikai sajtógépet, és máris hömpölyöghettek tovább a márciusi események.
* * *
Amikor kamaszkorunkban abban a szerencsében részesülhettünk, hogy miután az iskolákban elmondták a nagy nap történetét, ott maradt még egy kicsit az egyik tanár, s elmesélte, amit nem írtak bele a tankönyvekbe, s az volt csak igazán a csoda. Hogy miénk az egyedüli forradalom a világban, ami ebédszünet miatt félbeszakadt, s csak délután háromkor folytatódott; hogy a forradalom egyik vezetője, Vasvári Pál késett, mert találkája volt Teleki Blankával egy hónapos szobában, miként Szendrey Júlia Jókaival kacérkodott; hogy Táncsics Mihály átaludta a szállodában a tiszteletére rendezett nemzeti színházi díszelőadást; hogy amikor kiszabadították, akkor a társát, egy szintén politikai foglyot véletlenül a börtönben felejtették, miáltal negyvennyolc márciusa izgalmassá, életszerűvé vált, bele lehetett szagolni a levegőjébe, megszeretni a szereplőit, sőt eljátszani őket. Már mindjárt a dadogós Sükeyt, aki a Pilvaxban saját maga olvasta föl a közönségnek a 12 pontot, de úgy, hogy kö-kö-követeljük, s hogy sa-sajtó, sza-szabadság, mire persze kiröhögték, még a rendőrbesúgó is; az efféle azonosulás állítólag hasznos a feltörekvő ifjú nemzedékek számára, plusz a beavatottság érzete, hogy mi tudunk ám olyat is, amit más nem, mert a tankönyvekből kihagyták; ezért is jó, hogy volt ennek az országnak egy Katona Tamása, és van még egy Csorba Lászlója.
* * *
Az egész márciusból csak Szikra Ferencet nem értjük. Neki köszönhető, hogy a Nemzeti dal az, ami, nem több és nem is kevesebb. Amikor Szikra Ferenc irodalomkedvelő jurátus már két nappal az események előtt igen udvariatlan és meggondolatlan módon bele-beletekintett a szerző válla fölött Petőfi kéziratába, s nagy meglepetésére a költő nem szólt rá, meg találta jegyezni, hogy a „Rajta magyar!" kezdés nem lesz jó. Ahhoz ugyanis a magyart előbb talpra kell állítani, s csak aztán jöhet a rajta.
Túlzás nélkül állítható, hogy Szikra Ferenc jurátus mérhetetlen szolgálatot tett a magyar irodalomnak s a magyar nemzetnek. „Rajta magyarral" szegényebb volna a magyar nemzet, félkarú óriás, ergo Szikra Ferenc minimum társszerző, a társszerzőket megillető jogokkal; hogy aztán milyen arányban, az már az Artisjus jogvédő iroda dolga. Mármost egy ilyen embernek hogyan nincsenek örökösei, kérdezhetnénk, akik az asztalra csapnak, hogy miért nincs még szobra Szikra Ferencnek, s miért nem tagja posztumusz a Magyar Művészeti Akadémiának, az örökösök által kikövetelt havi százötvenezer forinttal. Amely összegért a nemzetinél is nemzetibb magyar írók és művészek meghunyászkodás és haszonlesés nélkül szolgálják a kultúrát, noha nincs feleakkora életművük sem, mint Szikra Ferencnek.
* * *
„Aznap korán reggel O. Viktor a Pilvaxba sietett, és O. Viktort és O. Viktort ott találva O. Viktor lakására hívta őket, aki a 12 ponthoz proklamációt szerkesztett. Ezután O. Viktor társaival ismét a Pilvax kávéházba ment, ahol O. Viktor fölolvasta a 12 pontot és a proklamációt, majd O. Viktor szavalta el a Nemzeti dalt. Tíz óra után a lelkes tömeg az O. Viktor & O. Viktor könyvnyomdába vonult, s amíg a nyomtatás tartott, O. Viktor, O. Viktor, O. Viktor és O. Viktor beszédet intéztek a néphez, és megállapodtak abban, hogy délután kiszabadítják az állami fogdában lévő O. Viktort."
Miért ne lehetne ezt emlékezni, hiszen múlt és jelen között egyre elhanyagolhatóbb a különbség, a múltat, jelent, jövőt egyetlen személy formálja, negyvennyolc (meg ötvenhat) legfőbb örököse; a nemzet már most úgy emlékezik vissza bármilyen rendű és rangú eseményre, ahogyan azt ő jónak látja. Ha a legsúlyosabb történések is skrupulusok nélkül válhatnak rendészeti eseménnyé, sőt, bármely rettenetből lehet szimpla, szóra sem érdemes rendészeti eljárás, akkor bárkinek bármit le lehet írnia, s még S. Mária is mértékadó történésznek mondhatja magát.
Ami bennünket illet, mi ötvenben születtünk, ám csak úgy nagyjából hatvanévesen vettük észre magunkon, hogy úgy hazudunk, mint a vízfolyás. Ahogyan telnek az évek, úgy meséljük egyre intenzívebben a hat-hármat, a Rákosi-időket, de főleg ötvenhatot, mintha a történések kellős közepében lettünk volna. Már háromévesen észrevettük Hidegkúti visszavont szerepkörét, Nagy Imre kinevezésén fellélegeztünk, ott voltunk Rajk újratemetésén, ötvenhatban pedig az élre álltunk. S nem is olyan nagy hazugság ez, hiszen végül is akkor már éltünk, léteztünk, lélegeztünk, ha gyerekként is, de valamiképp érintettek voltunk, ebből következően több jogunk van bármit lódítani a múltunkról, mint azoknak, akik csak jóval később születtek, s most meg akarják mondani, hogy mi volt.
Hatvanéves fejjel kell az embernek végighallgatnia, hogy mi történt vele nyolcvankilencben, akkor, amikor legszebb férfiéveit élte, viszonylag szenilitásmentesen, de annyira, hogy még most is előtte van minden nap, mozdulat, gesztus, az akkori hírek és hazugságok és igazságok. És akkor most az egykori kommunista filozófus magyarázza el az állami tévében, fejét pöffeszkedve a mennyezetnek vetve, harmincéves, kezdő történészek és negyvenes műsorvezető társaságában, nemcsak azt, hogy mi volt, de hogy mit érzett az ország. Rezzenéstelen arccal mondják bele a fejekbe a hazugságot, s illúziók ne legyenek: most még csak pár hónap és év van elcsalva, ok és okozat fölcserélve, ám nem kell emberöltő sem hozzá, s emitt végképp össze- és szétcsúsznak a civil életek is, amott pedig mindenki kollégiumi szobatárs volt, egész nap futballozott, majd a békemenettel Landerer nyomdája elé vonult.
* * *
Látható, hogy Heckenastról mélyen hallgatunk. Ő egyszerűen otthon maradt március tizenötödikén. Azt azonban, hogy politikailag nem értett-e egyet az ifjakkal, esetleg úgy találták Landererrel, hogy bárhogyan alakulnak is a dolgok, az egyik mindenképp megússza, s viheti tovább az üzletet, vagy csak megfázás gyötörte, netán találkája volt egy művésznővel, nem tudjuk. Mindenesetre ez az otthon maradás, ez a nem részvétel az eseményekben épp eléggé ismerős, mi magunk is így vagyunk vele: a magunk részéről föl vagyunk háborodva a dolgok állásán, tűrhetetlen, ami folyik, és valamit most már tényleg tenni kell; ám ezeknek én ki nem mozdulok otthonról.
Heckenast Gusztáv is kivárja, mi lesz, s bár Landerert övezi a forradalmi dicsőség, övé a győzelem: miután társa bujdosni kényszerül, majd meghal, egyedül övé a nyomda, amely végül beolvad a Franklin Társaságba, és a honi könyvkiadás zászlóshajójává válik; lám, Heckenast Gusztáv nélkül nincs irodalom.
* * *
Szombaton március 15. van, s az ország legjobb és leghitelesebb szónokai vért fognak hugyozni az erőlködéstől, hogy galaktikus méretű ováció közepette kifejtsék, Petőfiék voltaképpen a rezsicsökkentésért harcoltak, Haynau eredeti neve pedig Simon Gábor volt. Mert ugyan a legkiválóbb szónokok mindig azzal indítanak, hogy mit üzennek nekünk a márciusi ifjak, ám a vége mindig az, hogy ők üzennek nekik. Nehogy azt higgyük, hogy mindez nem szellemi teljesítmény; és akkor a békemenet még el sem indult.
