Paks II: Nem lettünk okosabbak
Tizenegy tanulmányt küldött el az MVM Paks II. projektcég az LMP adatkérésére az „új atomerőművi blokkok telephelye vizsgálatának és értékelésének engedélyezéséhez kapcsolódó” közmeghallgatást követően, de a testes dokumentumcsomag áttanulmányozása után sem lettünk tájékozottabbak abban az alapvető kérdésben, hogy mire alapozza a kormány a tervezett bővítéssel kapcsolatos állításait. Az viszont kiderült a papírokból, hogy a biztonság semmivel nem (volt) fontosabb szempont az Orbán-kabinet döntésében, mint a pénzügyi vagy a külpolitikai racionalitás.
A bővítéshez kapcsolódó első hatósági eljárás tétje nem a telephely engedélyezése, hanem annak a vizsgálati csomagnak a jóváhagyása, amellyel a majdani telephely megfelelőségéről döntenek. Az nyilván csak a kákán is csomót keresők számára tűnik ellentmondásnak, hogy a januárban Moszkvában aláírt magyar–orosz egyezményben a jelenlegi paksi erőmű területén megvalósítandó bővítés szerepel – vagyis a telephelyről már hónapokkal ezelőtt döntöttek, méghozzá mindenféle vizsgálat nélkül. Annak viszont töprengésre kell késztetnie a szóban forgó tizenegy – 2012 nyara és 2013 novembere között készült – tanulmány olvasóit, hogy miként lehetett a telephely-kiválasztást megalapozó vizsgálati programot összeállítani még azelőtt, hogy a beruházásra vonatkozó legfontosabb információk (hány blokkot építünk, mekkora kapacitással, milyen technológiával) kiderülhettek volna. Hogy mást ne mondjunk, a reaktorok hűtővizes vagy hűtőtornyos hűtéséről továbbra is ellentmondó állítások szerepelnek az előkészítő anyagokban.
A múlt heti paksi közmeghallgatáson konkrétan az hangzott el, hogy a hűtés problémájával az engedélyezés jelen fázisában még nem kell foglalkozni (ami nyilvánvaló nonszensz, hiszen egy telephely alkalmasságát jelentősen befolyásolhatja, hogy biztosítható-e ott a tervezett beruházás hűtési igénye). Ehhez képest az előkészítő tanulmányok egyikében egy teljes fejezet foglalkozik a tartós hűtés biztosításával, azt a konklúziót is kimondva: „a telephelyet nem megfelelőnek kell ítélni, ha a környezeti hatások kivédésére tervezett műszaki intézkedéseket is figyelembe véve nem lehet igazolni a végső hőelnyelő meglétét” (miközben egy korábbi megvalósíthatósági tanulmány rögzíti, hogy a Duna jelen állapotában, duzzasztás nélkül nem tudja kiszolgálni a régi és az új blokkok együttes hűtésigényét).
Problémaforrás lehet az is, hogy a vizsgálati program már jóval a bővítési technológia kiválasztása előtt kialakult, amikor a majdani vizsgálók még nem tudhatták, hogy mi épül majd Pakson. „Feltűnő, sőt érthetetlen, hogy a kutatófúrások listáján miért szerepel minden fúrásra méterre pontos helyszín. Véleményem szerint ezt helyettesíteni kell az egyes fúrások lemélyítésének földtani indoklásával, a célba vett képződmény és/vagy jelenség bemutatásával. El kell kerülni annak jelét, hogy a fúrások pontos helye már a program megkezdése előtt eldőlt” – írják az egyik szakvéleményben.
Az engedélyezést megelőző vizsgálati program a földtani, szeizmoló giai, hidrológiai és meteorológiai viszonyokat, illetve az emberi tevékenységből adódó kockázatokat („az adott telephelyen és környezetében előforduló, természet vagy ember által előidézett külső események és körülmények, amelyek potenciális hatással lehetnek a nukleáris létesítményre”) elemzi. Utóbbiak esetében a vizsgálók és a hatóságok dolgát nagyban megkönynyítette egy 2011-ben az Orbán-kabinet által elfogadott kormányrendelet, amely a nagy aktivitású sugárzó hulladékot nem nevesíti a veszélyes anyagok között. Így fordulhat elő, hogy a veszélyforrások közül vizsgálják például a PB-gázpalackok felrobbanásának vagy üvegablakok betörésének kockázatát, de nem foglalkoznak azzal, hogy az erőmű kiégett fűtőelemeit tartalmazó kazettákat a szóban forgó telephelyen tárolják, ami nagyban megnöveli például egy esetleges elemi kár, baleset vagy terrortámadás esetén a nukleáris katasztrófa bekövetkezésének esélyét.
