Hubertus Knabe tegnap a budapesti Terror Háza Múzeummal írt alá megállapodást arról, hogy a következő három évben megpróbálnak olyan leltárt készíteni, amelyben a diktatúra áldozatainak a neve, az emberek sorsa szerepel majd. A projektet (Adjunk nevet az áldozatoknak) a magyar kormány 50 millió forinttal támogatja – hangzott el a tegnapi sajtótájékoztatón.
Új emlékezetkultúra kell
|
| Fotó: Benczik Róbert / Népszabadság |
A kommunista múlt feldolgozása kemény dió Németországban is. Még azt sem lehet pontosan tudni, hányan raboskodtak a börtönökben. – Mintha konkurenciaharc folyna az emlékezetkultúrában. Vannak, akik attól tartanak, hogy ha elkezdünk a kommunizmus bűneiről beszélni, akkor kevesebb figyelem jut majd a másik diktatúra, a nácizmus bűneire. Szerintem ez rossz megközelítés. Olyan emlékezetkultúra van szükség, amelyikbe mindkettő belefér – fogalmaz lapunknak adott interjújában az 55 éves Knabe.
Fontosak persze az intézmények, az emlékhelyek, de legalább ilyen fontos lenne az oktatás és a társadalmi igény is a múlt feltárására. Míg a nácizmus történetét részletesen tanítják az iskolákban, az NDK-s múltra alig van idő. A második világháború és a Fal leomlása közti időszakot „párhuzamosan" oktatják, de főleg a német–német kapcsolatokra koncentrálva.
Az sem segít, hogy a volt NDK-ban (függetlenül az utóbbi két évtized gazdasági fejlődésétől) sokan ma is azt vallják, hogy a diktatúrában minden jobb volt, könnyebben éltek – állítja Knabe.
"általános probléma, hogy az egykori kommunista államok a fasiszta rendszereket nem beszélték ki, hanem eszközként használták egy új diktatúra építésekor"
Régi harcot folytat az egykori kommunista párt utódszervezetével, a Linkével, amely szerinte ezt a nosztalgiát támogatja. Az pedig a demokrácia furcsa fintora, hogy most ez az exkommunista, többször átnevezett párt a Bundestag legnagyobb ellenzéki pártja.
A régi rendszer elvei persze még ma is nagyon csábítónak tűnhetnek: az egyenlőség, a nagyvállalatok államosítása, a bankokkal kapcsolatos ellenérzések meglovaglása sokak számára ma is a megoldásnak tűnik – mondja Knabe, de érdemes emlékeztetni arra, hogy ezt a modellt már kipróbálták, és kudarcot vallottak.
Érdekes az is, hogy míg a náci rendszer elítélésével kapcsolatban létezik egy széles társadalmi egyetértés, és sok a civil szervezet, amely az áldozatoknak állít emléket, a kommunista rezsim áldozataira legfeljebb az erre szakosodott intézményekben emlékeznek. Erre magyarázat lehet, hogy túl kevés idő telt még el a Fal leomlása óta, de Knabe egyáltalán nem biztos benne, hogy húsz év múlva jobb lesz a helyzet. Addigra már alig lesz olyan társadalmi szereplő, aki ezt napirendre tűzné.
Egyéni döntések
Jól ismeri az érvelést, hogy a kelet-európai országok csak a történelem áldozatai voltak, mert a diktatúrákat is a nagyhatalmak „hozták rájuk". Készségesen elismeri azt is, hogy a szovjet megszállás alatt nagyon nehéz lehetett önállóan cselekedni, de az emberek egyéni felelősségét nem lehet teljesen megkerülni: elvállal-e valaki egy börtönigazgatói állást, hajlandó-e összeverni egy ellenzékit, vagy besúgóként dolgozni? Ezek mind egyéni döntések.
– Ha szeretnénk tanulni a történelemből, akkor nagyon fontos, hogy ne az legyen mindenre a válaszunk: ez nem az én felelősségem, nem az én hibám – fogalmaz a brémai egyetemen végzett történész, aki még hozzáteszi: – Minden rendszerben érdemes olykor önkritikusan megvizsgálni, hogyan viselkedünk, helyes-e, amit teszünk. Ha pedig úgy érezzük, hogy veszély fenyegeti a demokráciát, akkor megálljt kiálltunk-e, és teszünk-e valamit a védelmében?
Budapesten túl sok az emlékmű?
Budapesten már most is kicsit túl sok az emlékmű, talán ezzel akarja az ország az azonosságtudatát erősíteni? – mondja kérdésünkre, hogy a Szabadság-téren épülő német megszállási emlékműről és a nyilas múlttal való szembenézésről mit gondol. Szerinte általános probléma, hogy az egykori kommunista államok a fasiszta rendszereket nem vitatták meg, nem beszélték ki, hanem egyszerűen eszközként használták egy új diktatúra építésekor.
Amikor a kommunisták a múlt gaztetteiről beszélte, az Knabe szerint nem volt mindig őszinte, ezért ezt az időszakot is újból fel kell dolgozni. Annak viszont nincs akadálya, hogy a két diktatúrát párhuzamosan vizsgáljuk, hiszen sok a hasonlóság: mit tesz az emberrel egy ilyen rezsim, hogyan lehetséges, hogy ha valaki egyenruhát húz és döntési pozícióba kerül, akkor az emberek azonnal végrehajtják a parancsokat, akkor is, ha ezek embertelenek? – firtatja végül.
