A kis Moszkvaként is emlegetett harmincöt hektáros laktanya egykori főutcája mentén már embermagasságú a sövény, az ágak néhol boltívként fonódnak össze az út felett. Ott, ahol egykor GAZ és UAZ terepjárókkal robogtak a nyilván katonásan, milliméteres pontossággal metszett bokrok között, ma néhol csak libasorban lehet haladni. De így is gond nélkül lehet eljutni a létesítmény szívéhez, a híres-hírhedt atombunkerhez.
Amely első pillantásra csalódást keltő látvány. A hullámpalából és szögvasból eszkábált rakodótér inkább tűnik elhagyatott falusi Tüzép-telepnek, mint egykori hidegháborús stratégiai pontnak. Csakhogy aligha akad olyan Tüzép, amelynek egyik ajtaja úgy ezer kilogramm lenne. A rakodótér eldugott zugában lévő, alkarnyi vastagságú ajtóban az acélborítások közötti „rést" betonnal öntötték ki. A zsanér combvastagságú. Három férfi küzd percekig, mire megmozdítja a monstrumot. A külső ajtó mögött afféle föld alatti előtér tárul fel, majd újabb ajtó következik. Ez már kevésbé erős, csak negyven-ötven centi széles tömör vas. A két ajtó mögött aztán hatalmas, majd harminc méter hosszú, hat méter mély föld alatti hangár található.
Fénynyalábok a mélyben
Állott levegő és gázolaj szaga fogadja a ritkán megnyíló bunker látogatóit. Óhatatlanul megtorpan az ember, ahogyan a több méter vastag betonréteg alatti, bomba- és földrengésbiztos bunker koromsötétjébe belehasítanak a zseblámpák fénynyalábjai. A szorongást csak erősíti, hogy – közhely ide vagy oda – itt azt érezni: megállt az idő. A festés szinte mindenütt hibátlan, a falakon orosz feliratok, a neonlámpákban még eredeti fénycsövek. A hangár alsó szintjén, ahová létrán lehet lejutni, jobbra kétgarázsnyi helyiségek nyílnak. A jól értesültek úgy vélik, itt tartották egykor az atomtölteteket. A termek most szinte teljesen üresek. Csak a padlóban kialakított különös rögzítőpontokat és az azokba passzoló csuklóvastagságú vaskapcsokat látni.
A hangár túloldalán nyíló kiszolgálóhelyiségeket mintha csak napokkal ezelőtt hagyták volna magukra. Az irodákban ott állnak az íróasztalok, irattartók, páncélszekrények. A legénységi WC-ben kupacban hevernek a korabeli tisztítószerek.
|
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
És mintha nemrég állították volna le, olyan makulátlan a bunkerrendszer legmélyén lévő ötezer köbcentiméteres, aggregátornak használt traktormotor. A „mintha érzésbe" csak az rondít bele: a plafonon futó vezetékeket letépték, elvitték, a szobányi biztosítótáblákat kibelezték. A helyiek úgy tudják: a szovjetek kivonulása óta egy hónap volt csak, amikor nem őrizték megfelelően a területet, de mifelénk ennyi idő épp elég ahhoz, hogy a tolvajok elvigyenek minden mozdítható vasat, kábelt, kisebb, itt feledett „emléktárgyat", értéket, gázálarcot, töltényt, plakátot.
A felszínen nagy dörrenéssel zárul mögöttünk a bunkerajtó, s a rakodótértől – két rejtett tankállást, alig-alig látható géppuskafészek-maradványokat elhagyva – a laktanya garázsához érkezünk. Vagy kétszáz méter hosszú a garázssor, a kisebb termekben csak nyolc-tíz teherautó, a nagyobbakban harminc fért el. A hatalmas ajtók rozsdásak, az épület előtti betont már felveri a gaz, ám az objektum így is erőt sugároz. Néhány száz méterrel odébb csarnok bújik meg a sűrűben. Bent a falon plakát a magasban: Lenin, Marx és Engels tekint le a placcra, ahol egykor a töltetek biztonságos szállítását, tárolását oktatták.
Fakuló királylány
Másként ugyan, de a laktanya egykori erejét és kiemelt jelentőségét jelzik még a kiszolgáló létesítmények is. A katonai objektumok mellé ugyanis egy komplett kisvárost építettek, hogy az itt szolgálók családtagjaikkal lehessenek. A panelházakban lévő lakások zömét az utóbbi huszonöt évben lerabolták, szétverték – néhol még a falat is megbontották kincs után kutatva –, de az egyenlakásokat sorra járva így is rábukkanni néhány rendszerváltás előttről itt maradt emlékre.
Az egyik lakásban cirill betűs újságot látunk a WC mellett, a fürdőben pedig hasonló betűkkel felcímkézett palackba botlunk. Van, hogy különös módon keverednek a múltak: az egyik konyhában cirill betűs flaska a pulton, lent a földön pedig – talán egy fosztogató hagyhatta itt a kilencvenes években – Rubin nevű narancs-ital üvege. Egy valamikori gyerekszoba falán lassan fakuló királylányrajzot látni, a szekrényajtón pedig órarendet.
|
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
A szoba tulajdonosának aligha kellett reggelente nagyon kapkodnia: a szomszédos panelház alagsorában kialakított iskolában tanulhattak a gyerekek. Még megvannak a padok, az egyiken ott egy 1975-ös kiadású munkafüzet, a tornaszobában pedig állnak a bordásfalak. Míg a gyerekek tanultak, az apák szolgálatot adtak, addig az anyukák a fodrásznál, a könyvtárban, a saját strandon vagy a még ma is álló boltban üthették el az időt. Az üzlet váza ma is áll, de belépni már veszélyes. A padló több helyen beszakadt, belátni a talán raktárként használt pincébe.
Az objektum egy másik része is arról árulkodik, hogy ugyancsak megbecsülték azokat, akik ebben a laktanyában szolgáltak és éltek: akkoriban biztosan nem volt bevett gyakorlat, hogy fűtött úszómedencével és kedves állatrajzokkal díszített pancsolóval, játszótérrel járjanak a katonafeleségek és a csemeték kedvében.
Titkos múlt
A terület állami tulajdonban és a Honvédelmi Minisztérium kezelésében van – mi is csak külön engedéllyel, kíséret mellett juthattunk be –, a szaktárcánál a laktanya múltjáról nem nyilatkoznak. Nem jártunk sikerrel a Hadtörténeti Intézet és Múzeumnál sem, ahol arra hivatkozva utasítottak el: nem maradtak fent dokumentumok, nem volt mit kutatni.
Sokat tud viszont a laktanyáról egy civil, a Szellemvárosok blog írója, a Szellemvárosok Magyarországon websorozat szerkesztője, Hajner Gyula: – Konkrét bizonyíték nincs arról, hogy a laktanyában lettek volna atomtöltetek. Ez azonban mégis szinte biztosra vehető több, közvetett bizonyíték alapján. Akadt például erről nyilvánosságra került CIA-jelentés, de én magam is kaptam erre utaló információkat egy a laktanyában szolgáló magyar vagy magyar származású katona fiától.
A szerkesztő úgy tudja, hogy a laktanyában – amelynek térsége árulkodó módon repülési tilalom alá esett – 20-30 darab atomtöltetet raktároztak. Azt, hogy valóban lehettek itt atomfegyverek, alátámasztja a szakértő szerint maga a laktanya kialakítása is: a feltűnően nagy védelem arra utal, hogy volt mit őrizni. És a katonák családtagjait is elsősorban azért kényeztették a laktanya kisvárosában, hogy felügyelet alatt tarthassák őket.
|
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
Hajner úgy véli, összesen 300-400-an élhettek kis Moszkvában a rendszerváltásig. A tölteteket viszont egyes információk szerint már korábban, 1988 végén elszállították.
– A helyieknek alig volt kapcsolatuk a laktanyában szolgálókkal és családtagjaikkal. Szinte hermetikusan elzárva éltek bent. Az idősebbek visszaemlékezései szerint más szovjet laktanyás településektől eltérően mifelénk még seftelésre sem igen akadt példa – mondja fel Fábry Szabolcs, Nagyvázsony polgármestere, aki középiskolás diákként Zircre járva még sokszor láthatta a gyakorlatozó szovjet alakulatokat. – Az objektum megkülönböztetett szerepét mutatja az is, hogy az országban csak két olyan laktanya volt, amelyet közvetlenül Moszkvából irányítottak. Ez volt az egyik. Mifelénk nem is sokan kételkednek abban, hogy valóban voltak itt atomtöltetek.
Állandósuló változatlanság
A települést 2006 óta vezető polgármester azt mondja, hogy a szovjetek kivonulása óta az önkormányzat többször bejárta a területet, ő maga háromszor kísért potenciális befektetőket oda. Elsőként akkor keresték meg a Honvédelmi Minisztériumot, amikor egy befektetői csoport retroparkot álmodott ide. Aztán Böjte atyát keresték meg, hátha szociális célokra hasznosíthatnák a panelházakat. Legutóbb – bár ma már ennek is négy-öt éve – a Magyar Cserkészszövetség vette fel a kapcsolatot a polgármesterrel. Fábry Szabolcs szerint a cserkészekkel jutottak a legtovább a tárgyalások, ők komoly csapattal, statikussal, építészekkel, sőt az atombunker miatt még a sugárzást is mérő szakértőkkel együtt vizsgálták át a terepet, de végül ez a projekt is megakadt, éppúgy, mint a többi.
– Ahhoz, hogy sikerüljön kiaknázni a területben rejlő lehetőségeket, négy dolog kell. Egy komoly befektető és az állam, a honvédség, valamint az önkormányzat támogatása, együttműködése. Jelenleg nincs befektető, ráadásul a településen is annyi a feladat, beruházás, hogy az utóbbi időben kissé háttérbe szorult kis Moszkva sorsa – mondja a polgármester.
|
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
Noha most úgy tűnik, hogy kis Moszkva lassú, de biztos pusztulásra van ítélve, hamarosan változhat a helyzet. A Honvédelmi Minisztérium ugyanis kérdésünkre azt közölte: nincsenek saját terveik az ingatlan katonai vagy egyéb célú hasznosítását illetően, ezért a területről lemondanak, átadják azt az állami vagyonkezelőnek.
Azt, hogy az ingatlan átadása elősegítheti-e a terület hasznosítását, egyelőre nem tudni. Ami biztos: a változatlanság állandósulásánál sokkal rosszabb aligha történhet. Arra ugyanis 25 év alatt sem jutott pénz, hogy a területet alaposan átvizsgálják. Miként kérdésünkre a szaktárcánál fogalmaztak: „Az ingatlan tűzszerészeti, vegyvédelmi és környezetvédelmi mentesítése kapcsán a szennyező forrásokról és az attól függően esetlegesen szükséges mentesítés várható költségeiről részletes állapotfelmérés és szakvélemény hiányában nem lehet nyilatkozni.” Igaz persze, van másféle megközelítés is: a minisztérium, ha mást nem is, legalább a területtel kapcsolatos – például az őrzés és a kerítések karbantartása miatt felmerülő – évi 12,7 millió forintos kiadást vállalta az elmúlt negyedszázadban, megakadályozva ezzel kis Moszkva totális szétrablását.
