– Ha valaki ír nekünk, előbb elmondja vázlatosan a történetét. Később elmegyünk hozzá, rászánunk rengeteg időt, s készítünk egy többórás interjút. Sokféle alannyal dolgozunk, és a betegségük különböző stádiumaiban találkozunk velük. Van, aki már tíz éve túl van rajta, más csak nemrég szembesült vele. Folyamatosan nyomon követjük az életüket, akár a kezeléseket is dokumentáljuk, ott vagyunk mellettük. Nem azért, hogy a szenvedéseiket rögzítsük: számunkra az a fontos, hogy ebben a küzdelemben a személyiség miként változik és alakul.
Tavaly nyár végén tették közzé a felhívást a közösségi portáljukon, amelyre eddig nagyjából húszan jelentkeztek. Csak nők. Egy férfi sem.
Gabriella: – Az egyik ok, amiért szerepelek ebben a filmben, az, hogy felhívjam rá a figyelmet: ne skatulyázzák be az embereket, csak azért, mert rákosak. Ez nem stigma. Mindenki lehet rákos, nem kell ahhoz rossz életmódot folytatni, vagy rossz embernek lenni. A másik ok,
szerettem volna megmutatni, hogy a nőiességem nem a melleimtől függ. Nem vagyok szép. Nem vagyok egy bomba nő. De amíg tök jól érzem magam a bőrömben, addig mások is ilyennek fognak látni, és nem azt fogják nézni, hogy mi van itt, a testemen.
– Milyen érzés volt erről beszélni a filmben?
– Felszabadító. Még sosem mondtam el senkinek így az egész történetet. Nyilván részleteiben beszéltem már róla, de így az elejétől a végéig nem.
Arra a kérdésre, hogy miért csak rákos betegeket kerestek meg, azt válaszolják: mert az annyira erőteljes. A diagnózis hallatán legtöbb embernek azonnal eszébe jut, hogy meghalhat, és ez megkülönbözteti minden más betegségfajtától. A témaválasztás személyes indíttatás volt mindkettőjük részéről. Barbara első kutatása is rákbetegekkel volt kapcsolatos, abban a tanulmányban főleg hospice osztályokon fekvőkkel dolgozott. Csaba édesapja rákban halt meg. Mégis inkább csupán egyfajta katalizátorként, motivációként tekintenek erre a betegségre: olyanra, ami képes gyökerestül megváltoztatni egy addigi életet. Lehet az életben egy nagy fordulópont, ezt igazolják a beszélgetéseik.
– Leélsz harminc vagy ötven évet valahogy, megtanultad élni azt a fajta életet, belerázódtál, biztonságot ad, jól vagy rosszul, de elketyeg. Aztán jön egy váratlan esemény, és mindent gyökeresen képes vagy megváltoztatni – mondják. Az interjúik szereplői azt igazolják, hogy sosincs késő.
– Annyiszor halljuk az emberektől, akik már negyven- vagy ötvenévesek, hogy oké, oké, de minek változtassak, ha jó volt hazudni magamnak eddig is, s megvoltam anélkül, hogy szembenéztem volna a negatív dolgokkal, a saját hibáimmal, rosszul megkötött kompromisszumaimmal. De ha egy napon azt mondod, elég volt. Nem muszáj tovább hazudni magadnak, nem kell elfogadni a sorsot, ha az nem tetszik, mert fel lehet lázadni, az jó. Ha az ember eldönti, hogy nem fog félni semmitől, sem előítéleteknek, sem elvárásoknak nem akar megfelelni, akkor lehet másképp – vélik.
Ágnes:
– Nekem a legnehezebb volt önmagam elfogadása, az önmagammal szemben való türelem. Annak az elfogadása, hogy ahol tartok, amit érzek, ahogy gondolkodom, az úgy jól van.
Tudom, hogy nagyon nehéz, fájdalmas és küzdelmes időszak volt, de nem rossz. Embert próbáló, ugyanakkor embert tanító is. Én már nem adnám ezt a betegséget, és nem szeretnék egy hosszú, betegség nélküli életet úgy élni, ahogy előtte éltem.
Igyekszem elfogadni mindent, és tudni, hogy bármi történik, tényleg bármi, amit én tudtam, azt hozzátettem. Nem azt akartam elmondani, hogy mi az út, merre kell menni és mit kell csinálni, inkább csak azt, hogy van út, van értelme rajta végigmenni, és fel lehet állni a végén. Az a lehetőség, ami az emberben rejlik, fantasztikus. Egy véges edénybe bele van téve a végtelen. Úgyhogy: hajrá!
Döbbenetes dolgokat változtatnak meg az életünkben a betegség közben vagy azt követően az emberek – ezt tapasztalták a dokumentumfilm alkotói. Elválnak, más munkahelyet keresnek. Megváltozik az életszemléletük, másik nézőpontból néznek magukra és a saját halálukra is. – Az élet végessége elég brutálisan csap arcul ilyenkor – fogalmaznak.
S vajon eközben az anyagiak, az anyagi világ háttérbe kerül? Nos erre inkább úgy válaszolnak: a betegek saját maguk kerülnek első helyre az életükben.
– Önzőbbek lesznek?
– Hát, igen. Csúnya szóval igen – válaszolják. De az önzés nem biztos, hogy a betegek esetében negatív tulajdonság. Főként, ha a másik oldalon az áldozati szerep áll. Ezért úgy fogalmaznának, hogy a fontosság változik. – Azzal kezdek foglalkozni, ami nekem fontos. Ezért is az a projekt címe, hogy „Fontos vagyok”. Azzal törődöm, amiben jól érzem magam, amit én szeretnék, tényleg, igazán szeretnék, nem csak úgy tessék-lássék, és nem azért, mert épp trendi azt szeretni.
Erika: – Én úgy veszem észre, hogy azok, akik ebben a betegségben érintettek és jól jöttek ki belőle, tehát effektíve egészségesek,
azokban egy kicsit mintha megnőne az exhibicionizmus. S ezt most jó értelemben mondom. Nyilván rengeteg olyan indíttatás van bennünk, hogy elmondjuk azokat az információkat, amiket tudunk. Hogy lássák, mi is normális emberek vagyunk, nincsen semmi bajunk. Túl lehet ezt élni, százszázalékos élettel lehet ezt túlélni, és semmilyen maradandó károsodást nem okoz az emberben. Sőt, többek is lettünk általa.
Emiatt kicsit küldetésnek is érezzük, hogy eljussanak ezek az információk olyan emberekhez, akik sokkal jobban félnek ettől a betegségtől, vagy olyan környezetben élnek, hogy nem merik teljesen megélni azt. Megrendülten olvasok olyan hozzászólásokat, hogy valaki kis faluban, vagy kis városban él, még nem merte elmondani senkinek, még a munkahelyén sem, és magára marad ezzel a betegséggel. Nyilván az egészségügy megteszi, amit ilyenkor meg kell tennie, de ennek a betegségnek a lelki részét is meg kell valakivel osztani.
Barbara és Csaba egész estés dokumentumfilmet tervez a felvett, majd megvágott, megszerkesztett interjúkból. Az elején nagyon sokat szenvedtek amiatt, mert egy ilyen filmbe nem kerülhet bele minden, az idő véges, és nézhetővé, fogyaszthatóvá kell tenni a tartalmat. Mégsem akarták, hogy elvesszen egy-egy történet, ezért egy külön weboldalra feltöltik majd a szereplőkről készített valamennyi kisfilmet.
– Érzékeny beszélgetések ezek. Sokat sírunk. Sok minden kinyílik, feltör, és nyilván nagy csalódás lenne, ha ez csak úgy elveszne, ha kivágnánk fontos mondatokat. Többen is elmondták azok közül, akiket évekkel ezelőtt diagnosztizáltak, hogy a barátaikkal talán beszélgetettek a betegségről, de sosem merültek el ilyen mélységekig – mondják az alkotók. Vallják: nekik erősségük, hogy mindketten érzékenyek, ettől lesz bensőséges a kép, a hang. Igaz, lelkileg maguk is kifacsaródnak egy-egy beszélgetés végére, ahogy Csaba megjegyzi, ilyenkor úgy érzi magát, mintha órák hosszat homokot lapátolt volna.
Éva: – Én úgy érzem, hogy nagyon súlyosan sérültem akkor, azzal a műtéttel. Nem ismerek rá szavakat. Olyan, mintha egy kis megcsonkolt virág lennél. Egy kis gubaccsá összehúzod magad, és nem szeretnél többet kinyílni. Nem is tudod, hogy valaha kinyílsz-e még. Azt érzed, nem vagy szerethető többé. Ezért fontos elmondani azoknak a nőknek, akik most ugyanilyen helyzetben vannak, hogy nem baj, ha így érzel. Hogy nagyon fáj, de én megértelek téged. S el fog múlni. És ki fogsz nyílni. Leszel.
Állami támogatást, pályázati pénzt eddig nem kaptak a filmhez. Próbáltak ugyan pályázni a médiatanácsnál, de már az első lépcsőfokig sem jutottak el. Ezen kicsit „felhúzták” magukat. – Egészségügyileg és társadalmilag is fontos téma miénk, de annyit nem érdemelt meg, hogy elmondhassuk, mit szeretnénk. Nem akartunk mutyizva, valakinek az oldalvizén beevezve pénzt kunyerálni. Van a médiatanácsnak egy oldala, ahol felsorolják, ki, milyen jellegű témákra kapott támogatást. Nem voltunk restek, végignéztük. Számunkra könnyednek tűnő filmre adtak tíz-tizenkétmilliót. Persze mindenkinek a saját témája a legfontosabb, de nem kellene ilyenkor a társadalmi hasznosságot is mérlegelni? Dacból újra és újra beadják majd a saját forgatókönyvüket, bár úgy látják: vidéki alkotóknak az efféle pályázatokból szinte semmi sem jut.
|
| Földvári Barbara és Dallos Csaba. Minden pénzüket a filmre költik |
– A mi témánk sajnos nem olyan, hogy évekig lehetne várni vele. Nem mondhatjuk egy végső stádiumos betegnek, hogy bocsika, majd nyolc hónap múlva elmegyünk hozzád forgatni. Van, akinek levették mind a két mellét, és most lesz a plasztikai korrekciója, neki se üzenhetjük meg, hogy hiába vállaltad be a beszélgetést, pénz híján nem tudunk ott lenni melletted.
Csaba azt mondja, ő egyetemi adjunktusként nagyjából annyit keres, mint egy árufeltöltő, Barbara pedig még egyetemista. Három éve közös háztartásban élnek, de kettejük bevételéből nem tudták finanszírozni a filmet. Más megoldást kellett találniuk: Csaba eladta a lakását, s most albérletben laknak Miskolcon.
