Pedig a legszívesebben kidobta volna. Visszamondták neki, hogy Vedres miket szokott mondani róla a kocsmában.
– Ugyan már, Janikám, amire akarat van, arra lehetőség is van, igaz-e? – heherészett Vedres, mire amaz ingerülten intett:
– Honnan vegyen el a falu ötmilliót, hogy tíz hektárt átminősítsünk magának? Vagy Bandi bátyám kifizeti mellényzsebből?
Ezen ment köztük a vita már egy hónapja. Vedres kinézett magának a falu határában egy régi katonai gyakorlóteret, amit az önkormányzat a polgármester javaslatára a szabályozási tervben három évvel azelőtt zöldövezetnek minősített át. A nagy terv ugyanis az volt, hogy beruházókat csábítanak oda, akik szállodát építenek, gyógyfürdőt, csúszdákat és kalandparkot. De nem érdeklődött a kutya se. Egyedül Vedres, aki évente negyven bikaborjút nevelt, s az állatokat alig egyévesen egy Erdemir nevű török vállalkozónak adta el, aki minden májusban kamionokat küldött a bikákért immár évek óta. Euróban fizetett. Három évvel az első török kamionok megjelenése után, Vedres kifizette a hiteleit, hat év után újabb hiteleket vett föl, s új házat épített, a hetedik évben pedig új istállót húzott föl.
De 2008-ban beütött a válság, és rá egy évre Erdemir már csak a fele marhát vitte el, arra hivatkozott, hogy nem tudja az állatokat eladni, mert az üzletfelei között három feldolgozó is bezárt. 2010-ben Erdemir megint csak a fele marhát vitte el, de már csak feleannyit fizetett érte, mint korábban. Vedres a jószágot nem akarta odaadni annyiért, de félt, hogy ha rajta maradnak az állatok, a gatyája is rámegy a takarmányra. Márpedig nála nem szűkölködtek a bikaborjak: naponta két mázsa abrakot és hat mázsa zöldtakarmányt rakott eléjük. Azt mondogatta, hogy az ő jószága „úgy hízik, mint a pékné segge”. Aztán csak odaadta Erdemirnek fele áron. Megegyeztek, aláírták a papírt, de a kamionok nem jöttek. Tavaly már egyetlen sem állt meg Vedres tanyája előtt. Hiába telefonálgatott neki, hiába szitkozódott és üvöltözött vele, Erdemir a maga tört magyarságával csak ugyanazokat a szavakat ismételgette:
– Tesvér, madzsar tesvér, ha a válság vége, akkor medzsünk, oké? Medzsünk! Minden jó lesz, oké? Oké?
A bankja azt tanácsolta Vedresnek, hogy meneküljön előre: béreljen nagyobb területet és neveljen több állatot, így pótolhatja a kiesett bevételt. Újabb hitelt is kaphat, csak fejlesszen, építsen, ruházzon be, a válság után kétszer annyit ér majd minden befektetett forint. Végül Vedres is belátta, hogy több marha: több pénz. S szinte magától kínálkozott az üres gyakorlótér a falu határában: azt akarta befogni Vedres legelőnek. S miután nem kelt el évek óta, azt gondolta, megveszi.Most meg akarta győzni a polgármestert, hogy a földet a zöldövezeti besorolásból minősítsék vissza szántónak, hiszen akkor feleannyit se kellene fizetnie érte.
Nem értette, hogy ez mitől lenne olyan bonyolult. Kihúzni egy sort a papírról, és odaírni helyette valami mást. Mitől lenne ez olyan bonyolult? Mitől?! Otthon hetek óta emiatt verte az asztalt, a feje is kivörösödött, a felesége ijedten figyelte. Az öreg azt üvöltötte, hogy „miért nem lehet egy szaros papírt átírni, miért?” Szidta a fiát is, hogy csak nem jön haza Pestről, ahogy ígérte, hanem „lumpol”. Pedig a gyereknek a bikák termeltek ki a használt, fekete Fordot, azzal járt haza, de újabban már csak két-három havonta.
– Magamra vagyok hagyva, hát magamnak gürcölök? – harsogta Vedres mindig a telefonba, amikor felhívta a fiát, így hát nem is tartottak a beszélgetéseik három percnél tovább. A fia valami internetes munkát kapott Pesten, Vedres azt sem értette, hogy mit csinál. Pedig Erdemirrel is az interneten hozta össze a fia, igaz, akkor még otthon lakott, és az volt a terve, hogy átveszi az apja gazdaságát. Ebből nem lett semmi. Semmiből nem lett semmi. A fia nem jött haza Pestről, s nem állt be mellé segíteni, a kamionok nem érkeztek meg Törökországból, Erdemir nem utalta az eurót, a polgármester pedig nem adta a földet. „Nem adja, nem adja, nem adja.”
Ez zúgott Vedres fejében, mint a tenger. S annyira belelovalta magát a gyakorlótér megvásárlásába, hogy sikerült magát meggyőznie: ha megveszi, minden rendbe jön. A török kamionok is feltűnnek a domboldalon, abban a hosszú, enyhe, nagy kanyarban, amelyet jegenyék szegélyeznek. Azt nézegette Vedres naphosszat, azt a kanyart. Onnan várta a kamionokat napról napra, de nem jöttek. Miért nem? Miért?! A polgármester irodájában próbálta visszafogni magát, de érezte, hogy lassan a fejébe tódul az összes vér a szívéből. Nem értette, hogy mit akar a polgármester ezzel a fizetéssel. Hogy még ő fizesse az átminősítést? Miért? Miért fizesse ő?!
– Fizessem ki én?! – hüledezett. – Hát mér énnekem kéne kifizetni az átminősítést? Tán én vagyok az önkormányzat?
A polgármesternek elkerekedett a szeme, s azt kérdezte:
– Bandi bátyám, kinek az érdeke, hogy abból a földből legelő legyen? Nem a magáé?
– De az a föld most nem is az enyém, hanem az önkormányzaté! – vágott vissza Vedres, mire a polgármester elbődült:
– De értse már meg, hogy nem a mi érdekünk, hogy azt a földet maga olcsó szántóként vegye meg! Hanem a maga érdeke! Nem azért tartogatjuk azt a földet, hogy elkótyavetyéljük, áron alul. Hát mit mondok a falunak, hogy hová lett a föld? Mondjam azt, hogy a maga bikái szarnak rajta? Mert nem tudtuk kivárni, míg a gyógyszálló megépül?
– De ha az a föld nem kell senkinek, meddig akarjátok még tartogatni, Janika? – förmedt rá Vedres a polgármesterre, mert teljesen elfeledkezett róla, hogy ő most voltaképpen szívességet kérni jött és ajándékot is hozott.
– Már miért ne tartogatnánk? – húzta föl a szemöldökét a polgármester. – Miért, Bandi bátyám, maga szerint megromlik a föld, ha sokáig áll?
Vedres bólintott, s keserűen elhúzta a száját:
– Na, hát erre mondom én, hogy ha van akarat, akkor minden van. De ha nincs akarat, nincsen semmi. Te nem akarod, hogy én boldoguljak, Janikám, de nem baj. Vannak ebben a faluban más gazdák is, akik a fejüket verik a falba, hogy a választáson terád szavaztak. Én is terád szavaztam, de látom már, hogy minek: semminek.
A polgármesternek nem volt kedve nevetni, de ezen azért röhintett egyet. Megtanulta már a fekete bőrfotelben ülve, hogy ha tényleg annyi voksot kapott volna, amennyien megsúgták neki ebben az irodában, hogy őrá, csakis őrá szavaztak, akkor a választás napján még a halottaknak is ki kellett volna bújniuk a földből. De nem szólt, csak legyintett, s látványosan maga elé húzott egy dossziét, így jelezve Vedresnek, hogy van neki fontosabb dolga is. Az öreg pulykavörös lett, de tartotta magát. Köhintett.
– Elintézhetnénk ezt máshogy is, Janikám – morogta, majd benyúlt a nejlonzacskóba, s elővett belőle egy vastag borítékot.
– Hoztam neked valamit.
– Mit csinál, Bandi bátyám, csak nem le akar fizetni? – nevetett föl a polgármester, aztán meglepetésében becsukta a száját, mert Vedres valóban egy köteg pénzt húzott elő a borítékból.
– Csak egy kis ajándék – mondta Vedres –, csak egy kis olaj, hogy jobban dolgozzon a motor.
A polgármester lassan fölemelkedett a székből, majd az ajtóra mutatott:
– Ne röhögtessen már, Bandi bátyám. Ott az ajtó, menjen.
Vedres megkövülten ült. A faluban azt beszélték, hogy Janika meggyőzhető, ha az ember eltalálja az ízlését forintban. És még csak nem is haragudtak rá, mert nem láttak még olyan polgármestert, s korábban tanácselnököt, akit ne vettek volna meg kilóra. Ügyesen összerakta a falu, hogy Janika azután vásárolt magának új autót, hogy felépült a baromfi-feldolgozó.
– Te engem innen nem dobsz ki, te kis taknyos – hördült föl Vedres. – Hát mit gondolsz te? Én már akkor ember voltam, mikor te szaros gatyában rohangáltál az árokparton.
– Ebből elég volt. Elmegy, vagy hívom a rendőrséget – mordult rá a polgármester.
– Biztos megkérdeznék, hogy mit akart azzal a rakat pénzzel. De én ezt a pénzt nem is láttam. Úgyhogy viszlát, Bandi bátyám. Ha lehiggadt, még beszélhetünk.
Miután az öreg kitámolygott az irodából, a polgármester egy diktafont vett elő az egyik papírhalom alól, s kikapcsolta.
– Micsoda barom – dünnyögte. – Estére már azzal lenne tele az egész kocsma, hogy lefizetett a bikás Vedres... Istenem, micsoda egy erőszakos barom...
Az öreg azt se tudta, hogyan ért haza. Egy platós kisteherautóval közlekedett, s a kocsi bizonyosan saját magától talált rá a hazafelé vezető útra, Vedres ugyanis alig látott a dühtől. A tanyája előtt belerúgott az üdvözlésére előugró kuvaszba.
– Hogy az isten rogyassza rátok az eget! – üvöltötte, majd a konyhában felhajtott egy deci pálinkát, a száját megtörölte, és kiment. A felesége szótlanul nézte.
Délután kiállt a kapuba, és a kanyart bámulta, a kora tavaszi szélben meg-meglóduló jegenyéket. Abból a kanyarból várta a török kamionokat, amelyek egyszer majd befordulnak a dombhajlat felől, dudálnak, mint régen, és leparkolnak a tanya előtt. Egy órát állt odakint, a kuvasz is odaült a lábához, de Vedres észre se vette. Kiszámolta, hogy csak akkor tudja kifizetni az elmúlt fél évben elmaradt részleteket a banknak, ha a török idén elviszi az összes bikát. Az összeset. A borjaktól kezdve a háromévesekig, amelyek már hatalmasra, súlyosra, félelmetesen nagyra nőttek. Vedresnek összeszorult a szíve, amikor rájuk nézett.
Az állatokat kicsapta a legelőre, s napokig feléjük se nézett, nem volt rá szükség, két embere volt az etetésre-itatásra. Nekik is tartozott kéthavi bérrel. De még nem fizette ki a tavalyi takarmányt sem. Hitelbe adták neki a szilázst, megbíztak benne a faluban, garanciát jelentettek a tanyájára begördülő török kamionok. De az utóbbi hónapban már minden nap telefonált neki a takarmánykereskedő, követelte a pénzét.
– Ha megjön a török, akkor fizetek – dörmögte Vedres a telefonba, mire a kereskedő azt válaszolta, hogy ezt már hallotta fél éve is. Erre Vedres földhöz vágta a mobilját, rá is taposott, s még el is csodálkozott rajta, hogy ez mennyire jólesett neki.
Másnap reggel már ott állt a kapuban, és a domboldalt nézte, ahol a főút elkanyarodik. A felesége sírva könyörgött neki, hogy menjen be, s egyen egy falatot, de Vedres meg se hallotta. A kanyart nézte, s minden egyes motorzúgásra megdobbant a szíve. Délig állt ott, azután legyintett, bement a házba, és szó nélkül lefeküdt. Délután ötkor eszmélt föl, köhögve, nyögve föltápászkodott, s kiment a kapuba megint. A messze távolban, a jegenyék tetején vöröslött az alkonyi fény, mint a vér. Éjfél felé arra rezzent föl, hogy a felesége szólongatja:
– Pihenj le, András, nem lesz ennek jó vége.
– Nem, nem – dünnyögte az öreg.
– Hát meddig akarsz itt állni? – pityeredett el az asszony, mire Vedres szinte csodálkozva válaszolta:
– Hogyhogy meddig? Amíg meg nem jön a török.
Aztán félhangosan nevetgélt magában, hogy még ezt sem érti a felesége. Hogy neki már nem sokáig kell őrségben állni, csak addig, míg fel nem tűnnek a kanyarban azok a kamionok. De mindjárt megérkeznek, mindjárt, csak ki kell várni, s nem szabad addig meg se mozdulni. Mert biztos az volt eddig a baj, hogy egész életében olyan sokat mozgott, igen. Igen, ez lehetett a baj, de most már nem mozog, nem, nem. Most már mozdulatlanul, egy helyben, szótlanul áll. Míg meg nem jön a török.
