A kérdés 1989-ben merült fel először, a drezdai vasútállomáson, amikor azt kérdeztük a Bad Schandaun, Prága-Holesovicén, Pozsonyon keresztül érkező magyaroktól, hogy a helyén van-e még a kormány, és csak félig vicceltünk. Aztán 1990-ben, az első svédországi túrán, amikor éjjel valaki kiment a sátorból, majdnem biztosak voltunk benne, hogy nem látjuk többet. (Valójában csak a mellékhelyiséget kereste, de ez a tényen nem változtatott: akkoriban mindig úgy utaztunk el, hogy talán örökre megyünk, és úgy jöttünk vissza, hogy esetleg csak ideiglenesen maradunk.) Visszafelé Nyugat-Berlinben keletnémet márkáért vásároltunk az Aldiban, miközben már akadály nélkül át lehetett kerékpározni Kelet-Berlinbe, és a keleti részről éppen akkor gurultak hazafelé kékesszürke, sűrű gázolajfüstben az első orosz teherautók, és valószínűtlennek tűnt, hogy nekünk is arra van a haza. Majd pár évvel később, amikor fiatal házasként hosszú északi útra indultunk, a szüleink nem merték megkérdezni, hogy látnak-e még, és alig hittek a fülüknek, amikor Stockholmból felhívtuk őket, hogy két nap múlva otthon leszünk.
 |
| Kurucz Árpád |
Hogy miért mentünk volna el, azt sokkal könnyebb megmagyarázni, mint hogy miért maradtunk végül itthon. Azért akartunk elmenni, mert amikor hirtelen áttetszővé váltak a határok, és elkezdtünk utazni, kiderült, hogy léteznek működő országok, kevesebb történelmi komplexussal terhelt, egészségesebb lelkű társadalmak, és rászánhatjuk ugyan az életünket, hogy valahogyan utolérjük őket, de az eredmény kétséges, a kivándorlással viszont megspórolnánk (vagy inkább megnyernénk) legalább huszonöt évet. Sejthető volt, hogy az orosz és a porosz metódus hátrányait ötvöző reménytelen oktatási rendszerünk, a tananyag-fetisizmus, a frontális tanulás és a frontális számonkérés kizárólagosságára épülő elavult pedagógia, a tehetségeseket lehúzó és a lassabban haladókat lemaradni hagyó, de összességében mindenkit az átlag alá befaragni próbáló szisztéma, az együttműködés, a kérdezés és az önálló gondolkodás helyett a kussolva igazodást preferáló tekintélyelv újra fogja termelni mindazt, amit nem szeretünk Magyarországban. Friss diplomás pedagógusként erősebb érv nem nagyon kellett a menekülésre. Látszott, hogy az összeomlóban lévő iparunk helyén eleinte nem modern gyárak fognak nőni, hanem parlagfű, és az is, hogy a nyugati árak évtizedekkel megelőzik majd a nyugati béreket. A tét, illetve a választási lehetőség akkor az volt, hogy azt a nemzedéknyi időt a jobb élet után vágyakozó kelet-európaiként töltjük Kelet-Európában, vagy első generációs bevándorlóként valamelyik nyugati jóléti államban – de mindenképpen ott volt a fejünkben az is, hogy előbb-utóbb azért csak hasonlítani fogunk majd Kelet-Ausztriához, legalább kívülről.
