Amikor tavaly aláírták az idei évre szóló bérmegállapodást, a szakszervezetek – cserében azért, hogy elfogadták a korábban kevésnek tartott 3,4 százalékos emelést – alkut kötöttek arról, hogy április 30-ig megegyezés születik egyebek mellett a veszélyes munkakörökben foglalkoztatottak számára biztosítandó kedvezményekről, tehát a korkedvezményes nyugdíjról. A határidő eredménytelenül letelt.
Feltételeket szabtak a szakszervezetek, amikor tavaly decemberben a Nemzeti Gazdasági és Társadalmi Tanácsban aláírták az idei évre szóló bérmegállapodást. Kikötötték, hogy a Versenyszféra és a Kormány Állandó Konzultációs Fórumán (VKF) tárgyalni kell a munka törvénykönyve (Mt.) és a sztrájktörvény módosításáról, valamint a szervezetre fokozott igénybevételt jelentő munkakörökben foglalkoztatottak számára biztosítható kedvezményekről. Akkor április 30-i határidőben állapodtak meg, megegyezés azonban máig nincs, és csupán egy munkaanyag született. Pedig az alku úgy szólt, hogy a kormány a tavaszi ülésszak végéig beterjeszti a parlamentnek a szükségesnek tartott törvénymódosító javaslatokat is.
A birtokunkba került dokumentum szerint a munkavállalói és a munkáltatói oldal között az elmúlt év végén megszüntetett korkedvezményes nyugdíj ügyében van a legtöbb vitás pont. Nagyjából csak abban tudtak megegyezni, hogy olyan biztonságos munkahelyeket kell létrehozni, amelyek esetén nem merülnek fel egészségi kockázatok, és akkor nincs szükség az előrehozott nyugdíjra. Ez viszont teljes mértékben nem valósítható meg, ezért egyes munkavállalók védelme érdekében változatlanul kell speciális rendszert működtetni.
A felek között nagyjából teljes az összhang a tekintetben is, hogy a szóba jöhető munkahelyeken egységes szakmai szempontok alapján kell vizsgálni a kockázatokat. De hogy mi történjék az eddig megszerzett korkedvezménnyel, s miként biztosítsanak védelmet azoknak, akik egészségkárosító körülmények között dolgoznak, abban nincs egyetértés. A munkaadói oldal elutasítja, hogy az érintett embereket rövidebb munkaidőben foglalkoztassák, vagy legalább adjanak nekik pótszabadságot, esetleg biztosítsanak rekreációs lehetőséget. Azt sem fogadják el, hogy a három műszakos munkarend önmagában többletterhelést jelent, miközben kétségkívül felborul a szervezet biológiai ritmusa.
