„A szüleink nagyon motiváltak minket. Kemény fizikai munkát végeztek, azt szerették volna, hogy a gyerekeiknek könnyebb életük legyen” – magyarázza Farkas András, nekik miért alakult máshogy a sorsuk. Apja úgynevezett magyar vagy muzsikus cigány (más néven: romungró), felmenői között egymást érik a híres zenészek. Az általános iskolában az énektanár felfigyelt arra, milyen jó hangja van. András megfogadta a tanácsát, és Győrbe, a „zenei konziba” jelentkezett.
|
Farkas András katolikus nevelést kapott, ötéves kora óta ministrál
Szabó Miklós |
Felvették, kollégiumban lakott. Mindenféle kedvezményeket kapott, de ez kevés lett volna a tanuláshoz és a megélhetéshez. Otthonról nem tudták támogatni, diákmunkát vállalt. Ritkán járt haza, mert utazásra már nem volt pénze. Kisebb kellemetlenségei csak általánosban adódtak a származásából, a középiskolában már inkább előnyét élvezte a cigányságának. Tényleg nem szokványos történet az övé.
„Tisztelettel néztek rám. Mindenki azt hiszi, hogy a cigányok hegedűvel a kezükben születnek, vérükben van a zene. Pedig nekünk is rengeteget kell gyakorolni, anélkül nem megy” – mondja.
A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem másodéves hallgatója, klasszikus éneket tanul, a Kispesten lévő Jezsuita Roma Szakkollégium ösztöndíjasa. András katolikus nevelést kapott, ötéves kora óta ministrál. Ennek – teszi hozzá gyorsan – a jezsuita kollégium szempontjából nincs semmi jelentősége. Járnak oda nem vallásos diákok, sőt olyanok is, akik nem cigányok, de érdeklődnek a cigány kultúra iránt.
Rendszeresen visszajár a szülőhelyére, fellép a padragkúti falunapokon. Mutatni akarja, hogy nem feledkezett el az otthoniakról. A többi romának pedig azt: igen, a cigányok is vihetik valamire. A kérdésre, fontosnak tartja-e, hogy a párja roma legyen, rázza a fejét. A fontos az, hogy szeressék egymást. Aztán elneveti magát: barátnője oláh cigány lány.
Vajda Melinda is az – mármint oláh cigány –, és azt szeretné, ha majd élete párja is roma lenne. Melindának nincs testvére, édesanyja – a néprajzkutató Rézműves Melinda – egyedül nevelte fel. „Félpestinek” tartja magát. Budapesten született, de erősen kötődik anyja falujához, Hodászhoz. Évtizedekkel ezelőtt ebben a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei faluban jött létre a híres görög katolikus cigány misszió, Rézműves Melinda pedig itt hozta létre az ország első roma tájházát. Ilyen háttérrel cseppet sem csodálkozhatunk azon, hogy Vajda Melinda a kulturális antropológia felé vette az irányt: a „Tátéká”, az ELTE Társadalomtudományi Kara hallgatója.
|
Vajda Melinda kötelességének érzi, hogy ne hagyja ki a cigányságot, de nem akarja beskatulyázni magát
Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
A pályaválasztás azonban egyáltalán nem volt magától értetődő. Barátai is folyton azzal jöttek, hogy „mindegy, mit csinálsz, csak ne azt, amit az anyád”. Melinda próbált más utakat keresgélni – elvégre a nyelvészet is érdekli –, végül valahogy mégis mindig a kulturális antropológiánál kötött ki. A jövőjét tervezgetve kötelességének érzi, hogy „ne hagyja ki” a cigányságot, de nem akarja beskatulyázni magát. Jó lenne „más helyeken, más népekkel” is foglalkozni.
Melinda nem úszta meg annyival, mint Farkas András. Már óvodában csúfolták a cigánysága miatt. A leghangosabb egy feltűnően fehér bőrű fiú volt. Melinda kétségbeesetten kérdezgette anyukáját, hogy ilyenkor mit kell mondani. Legközelebb már így vágott vissza: „Te melyiket szereted jobban, a lisztet vagy a csokit?”
Általános iskolában furcsa módon a felsőbb évesek részéről érték atrocitások. Minden rosszban van valami jó: osztálytársai rendre a védelmükbe vették. Mire egyetemre került, megedződött lélekben. Nem omlik össze, ha cigányozást hall, hanem vitatkozni kezd az a illetővel. Előfordul az is, hogy csak legyint, és odébb megy. „Nem mindig vagyok világmegváltó hangulatban” – mondja szabadkozva.
Vajda Melinda a Romaversitas ösztöndíjasa. Az alapítványi formában működő szervezet a felsőoktatásban tanuló roma fiatalok képzési és ösztöndíjprogramja. 1997-ben hívta életre Horváth Aladár és – a már nem létező – Roma Polgárjogi Alapítvány. Azóta foglalkozik a roma fiatalok identitásának erősítésével, közösségszervezésével, személyiségük fejlesztésével és érdekérvényesítő képességük növelésével.
Az egyetemen Melindának nagyon hiányzott valaki, akivel „egy szóból, tekintetből” megértik egymást – egy roma fiú. A Romaversitasban többek között ezt kapta meg, lehetővé vált, hogy a családján kívül máshol is meg tudja élni romaságát Budapesten. A keresztény roma kollégiumi hálózat az előző ciklusban a fideszes kormány kezdeményezésére alakult. Daróczi Gábor, a Romaversitas vezetője szerint a roma szakkollégiumok általában jól teljesítenek, az ott tanuló diákokkal természetesen nincs semmi baj.
Sőt. A gond azzal van, hogy a Romaversitas hosszú évek óta egyetlen fillért sem kap a magyar államtól, kénytelen teljes egészében adományokból fenntartani magát (így például az elhíresült norvég civil alap támogatásából). Segítség helyett a kormány mintha kifejezetten margóra akarná szorítani a Romaversitast. Uniós forrásokból kiírtak egy úgynevezett Támop-pályázatot, de civil szervezeteknek nem tették lehetővé a részvételt. A feltételeket a szakkollégiumokra szabták – állapítja meg Daróczi Gábor. Más furcsaság is akad.
Miközben a pénzt elvileg romáknak szánták, a pályázati kiírás beérte annyival, hogy a támogatandók körében hatvan százalék legyen a cigányok aránya. A támopos program keretében 1,15 milliárd forintról beszélünk. (Daróczi szerint a pénz maximum 33 hónapra szól, de a pályázók ennél rövidebb időszakot is megjelölhettek.) Ahogyan a kormány fogalmaz a 2013-as évről írt helyzetjelentésben, a roma szakkollégiumokban összesen 171 diák tanul. Amiből könnyen kiszámolható, hogy egy-egy hallgatóra átlagosan egy kisebb családi ház árát költik.
Összehasonlításul: az évente 50 tanulónak ösztöndíjat folyósító – mellette különféle programokat és képzéseket is szervező – Romaversitas nagyjából évi 40-45 millió forintból gazdálkodik. Daróczi elmondása szerint a Romaversitasnál havonta 30 ezer forint a fix összegű ösztöndíj, amelyet akár 14 ezerrel növelhetnek, ha a norvég támogatásból szervezett program keretében vállalják érettségi előtt álló roma fiatalok felkészítését. A roma szakkollégisták esetében az ösztöndíj átlagosan 40 ezer körül mozog.
Tanulmányi eredménytől függően ennél több – legfeljebb 51 ezer forint – és kevesebb is lehet. Ebből az összegből fizetni kell a kollégiumért is (a cikkünkben szereplő Farkas Andrásnak havi 22 ezer forintot). „Félreértés ne essék, nem irigylem a roma szakkollégiumoktól a pénzt. Biztosra veszem, hogy másutt is szükség van roma fiatalok támogatására. Azt viszont megkérdőjelezem, hogy az állam és az egyházak hatékonyan használják fel azt a több mint 1 milliárdot, hiszen a roma fiataloknak alig jut belőle valami.
Engem az zavar, hogy a Romaversitast úgy veszi semmibe a kormány, hogy a nemzeti társadalmi felzárkóztatási stratégiában többször is követendő jó példaként említi” – hangsúlyozta Daróczi Gábor. A pályázat kiírásakor a Romaversitas nyílt levélben tiltakozott a diszkriminatívnak tartott eljárás ellen, de a kormány részéről senki nem reagált.
„Már beengedik ezeket is?” (Roma kutatókból alakult tudományos műhely)
Minden jel arra utal, hogy a cigány elitnek, ha létezik egyáltalán, rá kell ébrednie: nem számíthat az évtizedeken át várt támogatásra és segítségre, de még szolidaritásra se nagyon. Ott tartunk, hogy saját erőből kell valamit csinálni, más esély nincs – ezt Kállai Ernő társadalomkutató, volt kisebbségi ombudsman nyilatkozta tavaly nyáron a Népszabadságnak.
Beszélt arról is, hogy valamiféle műhelybe szeretné szervezni azokat a roma fiatalokat, akik már tudományos fokozattal rendelkeznek vagy annak megszerzése előtt állnak. Ettől még sehol nem lesz olcsóbb a kenyér. Az viszont biztos – mondta –, hogy a vezető értelmiségiek szellemi muníciója nélkülözhetetlen a roma közösségfejlesztés, a roma mozgalom és a politikai érdekérvényesítés megteremtéséhez.
Jelentjük: a terv valóra vált, megalakult az a bizonyos műhely, a Kritikai Roma Tanulmányok Kutatócsoport. A debütáló rendezvényt az Országház utcában, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontjában tartották. Kállai Ernő valamire nagyon ráérzett. Amikor szétküldték a meghívót a bemutatkozó konferenciára, olyan sokan jeleztek vissza, hogy gyorsan másik, nagyobb termet kerestek.
Aztán a nagyobb terem is kicsinek bizonyult. A pótszékek is megteltek, az asztalokon is ültek. Amikor már úgy látszott, hogy totálisan telt ház van, befutott tizenöt-húsz újabb érdeklődő. Nemcsak az előadók voltak cigányok, hanem a közönség túlnyomó többsége is.
Kállai felidézte, hogy valamikor a kétezres évek első felében a Roma Évtized Program nyitórendezvényének egy elegáns Duna-parti szálloda adott otthont. A cigányság volt a téma, de romák csak elvétve kaptak felszólalási lehetőséget. Jó néhányan azért odamentek, legalább hallgatónak. A ruhatáros néni megdöbbent: „Már beengedik ezeket is?!” A történet annak illusztrálására szolgált, milyen fontos lépés a „roma identitású” kutatók műhelyének megalakulása. A tudomány élmezőnyében a kelleténél kevesebben vannak a cigányok, de azért „alakulgat már” a helyzet.
A romaügy túl fontos ahhoz, hogy rábízzák a cigányokra? A volt kisebbségi ombudsman szerint ideje lenne szakítani ezzel a szemlélettel. Amiből nem következik, hogy bárkit is ki akar rekeszteni. Sosem gondolta, hogy csak madárból lehet ornitológus. A 2008-ban elhunyt iskolateremtő szociológust, Kemény Istvánt név szerint is említve köszönetet mondott azoknak, akik nem cigányként sokat tettek (és tesznek) a magyarországi cigányságért.
A kutatócsoport – vállalása szerint – lehetőséget kíván teremteni a magyarországi roma közösségek társadalmi sorskérdéseinek „tudományterületeken átívelő” megvitatására. Az elkövetkező fél évben hat tudományos fórumot szerveznek. „A cigányok múltját mások írták, a jelenét is mások írják, a jövőjét is mások tervezik. Ha jönnek azok a bizonyos fiatal cigány értelmiségiek, és ők foglalkoznak majd ezzel a kérdéssel, akkor valószínűleg előállnak a saját olvasatukkal” – idézzük ismét Kállai tavaly nyári interjúját.
A mostani konferencián egyebek mellett a romák médiareprezentációjáról, a gyűlölet-bűncselekményekről, a roma diplomások életútjáról és a beás nyelv megőrzésének lehetőségeiről szóltak az előadások. Orsós Julianna viszont egészen másfajta témát választott: a ius soli és ius sanguinis (vérségi, illetve területi alapon szerzett állampolgárság) a késő középkori Német–római Császárság zsidóságának esetében. Az előadás Kállai Ernő szerint arra példa, hogy a roma kutatóknak sem feltétlenül csak saját népük életével és boldogulásával kell foglalkozniuk. (Cz. G.)
