Miután kiheverte a Szigetet, építeni kezdte az edzői karrierjét, és igyekezett mihamarabb megtanulni a nyelvet a barátaitól. – Nagyon szeretem utánozni az embereket, így idővel nálam is automatikus lett a bazmeg, mire mondta az egyik haverom, hogy ne használjam, mert ez nagyon csúnya szó; inkább mondjam, hogy bakfitty – meséli Pimenta, akinek jó pár bakfitty elhagyja a száját, miközben arról beszél, hogy bár imád itt élni, az elején mélyen érintette a magyarok távolságtartása.
|
Henrique Junior (lent háttal fekete trikóban)
Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
– Meglepett, hogy az emberek menekülnek tőlem, elbújnak egymás mögött az órán. Megérintettem őket, mire elhúzták a karjukat. Volt, hogy 50-60 ember volt egy teremben, és kiabálnom kellett, hogy hallják az instrukcióimat. Erre az egyikük rám szólt, hogy ne kiabáljak. Kénytelen voltam megállítani az órát, és megmondani nekik: amikor beléptek a terembe, Brazíliában vagytok! – emlékezik vissza.
Azt mondja, mostanra megtanulta, a magyaroknak több idő kell, hogy megnyíljanak. Ő azonban nem veszített közvetlenségéből: a József körúti étteremből kilépve aggódva szól egy idős, az oszlopnak támaszkodó hajléktalanhoz: „Jól van, néni?" Amikor megbizonyosodik róla, hogy nincs gond, továbbrobog a körúton, és megmutatja szambafejdíszekkel ékesített otthonát. – Bakfitty, az anyukám megölne, ha látná ezt a rendetlenséget – mondja, miközben azt magyarázza, hogy több mint tíz vendége volt az elmúlt napokban a belvárosi polgári lakásban, és a sok edzés mellett csak hétvégén jut ideje rendrakásra.
 |
Debora Rubia Soares Santos
Koncz György / Népszabadság |
A kanapén megpihenve elmondja: sokat köszönhet Magyarországnak, itt tanult meg „lenyugodni". Nem is tervezi, hogy elmegy innen, de örülne, ha a magyaroknak több önbizalmuk lenne. – Jó lenne némi egyensúly: ha szeretnék magukat, és mindenki mást is. Mint nálunk. A brazilok nem foglalkoznak vele, hogy honnan származol, a lényeg, hogy tiszteld az országot. Tanulj meg egy kicsit portugálul, és máris brazilnak fogunk hívni – mondja Pimenta.
Henrique Junior szerint a magyar labdarúgók Eb-szereplése visszahozta ezt az önbizalmat. A harmincas éveiben járó egykori focista nagyon drukkolt Dzsudzsákéknak. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen szép focit játszanak majd. Volt egy pillanat, amikor az ember azt hihette, hogy a Barcelonát látja! Sokat passzoltak, mindenki védekezett, támadott. És milyen boldogok voltak!... Az országnak kellett már egy ilyen jó élmény. Hogy ne csak a politikai problémák legyenek – mondja Henrique, aki pici gyerekkora óta arról álmodozott Rio de Janeiróban, hogy futballista lesz.
– Focizni nekünk olyan, mint templomba menni. Amikor hétvégén nézzük a meccset, mintha megállna az élet a városban... Az olimpiával kapcsolatban azonban kettős érzésem van. Mindig egy olimpiáról álmodtunk, de az emberek nem állnak készen rá. Gyenge a közbiztonság, sok minden nincs kész. Az egész világ Brazíliára figyel majd, és az lesz a benyomásuk, hogy nem tudunk megszervezni semmit – teszi hozzá.
Henriquét 2002-ben hívták ide focizni – „nem tudtam, hogy pontosan hol van Budapest, de Puskást és Albert Flóriánt mind ismertük" –, majd Százhalombattán és a Dunaferrnél is játszott. Jó ideje abbahagyta már, most egy vállalkozást vezet. Amikor nem dolgozik, a barátaiból álló zenészcsapattal, a Budablocóval járja a várost, ahogy találkozásunk alkalmával is.
A hétköznap kora este is tömött Erzsébet térre egyre több brazil érkezik. Pacsiznak, kicsit ismerkednek a magyar borvidékekkel, majd sötétedéskor előkerülnek a dobok, az ukulele, és felcsendülnek a 20-30 éves, szerelemről, táncról szóló brazil slágerek. A járókelők közül is sokan ott ragadnak, nézik a spontán bulizó, telitorokból éneklő és szambázó fiatalokat. Igazi örömzene. Henrique sokat jár össze az itt élő brazilokkal, de haza már nem költözne. Mint mondja, már megtanulta a nyelvet, megismerte a kultúrát, és végre elkezdett magyarul olvasni.
|
Nicole Chufi
Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
– Szeretek mindent, a nyelvet, a kaját, a várost. Ott születtem, de fiatalon jöttem ide. Néha olyan érzésem van, mintha félig brazil, félig magyar lennék – mondja, majd hozzáteszi: végre a szülei is megértették, hogy miért szeret itt élni, ugyanis nemrég Budapesten jártak. – Annyira jól érezték magukat, hogy ők is ide akarnak költözni. Jó nagy bajban vagyok, mert most lakást kell vásárolnom nekik – mondja nevetve.
Elian Ferreira ezzel szemben nem tervezte, hogy egy évnél tovább marad Budapesten. – Azt szoktam mondani, hogy Magyarországot nem te választod, hanem Magyarország választ téged – mondja Ferreira, aki egy álláslehetőség miatt költözött Budapestre, s eredeti tervei ellenére már három és fél éve él itt. – Kíváncsi voltam, hogy milyen lehet egy teljesen különböző kultúrában élni, mint amilyen a latin- vagy az észak-amerikai – magyarázza lelkesen a 29 éves pénzügyi elemző, aki saját bevallása szerint azóta Budapest elkötelezett rajongója. A Sao Paulo állambeli Taubatéból származó fiatalnak egyedül a spontaneitás hiányzik.
 |
Elian Ferreira
Földi D. Attila / Népszabadság |
– A magyarok nagyon sokat terveznek. Mi brazilok sokkal rugalmasabbak és lazábbak vagyunk – meséli, de egyből hozzáteszi: így ő is megtanult előre tervezni. Elian úgy gondolja, hogy a magyarok mindent egyedi módon közelítenek meg, amiben szerinte a bonyolult nyelvnek is szerepe lehet. – A komplikáltságnak itt különleges jelentőséget tulajdonítanak. Sok olyan emberrel találkoztam itt, akik már az ismeretségünk elején leszögezték: ők nehéz esetek, komplikáltak. Úgy érzem, hogy a komplexitás iránti vonzódás a magyar mentalitás része – fejtegeti Elian, aki később szülőhazájában szeretne letelepedni.
A Sao Paulo-i Nicole Chufi ezzel szemben már nem tudná elképzelni az életét Brazíliában, mert a hazai értékrendet és gondolkodásmódot teljesen idegennek érzi magától. – Brazíliában az határozza meg, hogy ki vagy, hogy mennyi pénzed van. Sokkal fontosabb a társadalmi státusz, és ettől felszínesebbek az emberek – érvel Nicole, aki úgy érzi, hogy Magyarországon nagyobb szerepet játszanak a közösségi értékek. Ám nem csak az emberek hozzáállása az, ami miatt már négy éve Budapesten él. Az eleinte szintén csak átmeneti tartózkodást tervező 26 éves content manager nem győzte sorolni azokat a körülményeket, amelyeknek hála, tartalomfelelősként jobb életszínvonalon tud élni Budapesten, mint szülőhazájában.
– Itt minden annyira könnyű, olcsó az élet, elérhetőek a szolgáltatások, és nem kell félnem, ha éjjel egyedül sétálok.
Brazíliában még egy lakást se tudnék bérelni, elképesztően drágák a szórakozóhelyek, és mindenhova kocsival kell menni – hangsúlyozza. Azt azért bevallja, hogy hiányzik neki az életvidám felfogás, ami a napfényes Brazíliában élőkre jellemző. Sokszor, főleg télen, zárkózottnak és negatívnak találja a magyarokat.
– Szerintem ebben óriási különbség van a férfiak és a nők között, a magyar férfiak sokkal konzervatívabbak és zárkózottabbak, míg az itt élő nőkre jellemzőbb a nyitottság és a tolerancia – fejtegeti Nicole. A magyarok borúlátó hozzáállását azonban még mindig jobbnak tartja a brazilok felelőtlenségénél, Nicole szerint a latin-amerikai gondtalanság hátterében az áll ugyanis, hogy az emberek nem akarnak szembenézni a problémákkal.
