Ezért aztán a felhúzott nyugati szemöldökök hatására a kormány kapkodva kompenzálni kezdett, és – katonailag értékelhetetlen – kontingenst küldött a balti NATO-hadgyakorlatokra. Ezzel viszont Moszkvát sikerült meggyőzni a megbízhatatlanságunkról. El is kellett tehát zárni Ukrajna felé a gázcsapokat, ami európai partnereinknél megint csak nem váltott ki osztatlan lelkesedést. Végül, az előbbiektől nem függetlenül, a magyar–amerikai kapcsolatok jutottak ötvenéves mélypontra, a befagyás közelébe.
Más elemzők talán más elemeket emelnének ki (van még rengeteg), de a következmény nem kétséges. Magyarország olyan területeken is elvesztette mozgásterét, ahol pedig minden józan számítás szerint eredetileg diplomáciai kulcspozíciót kellett volna betöltenie. Fontos azt is látnunk, hogy a magyar külpolitika zátonyra futásáért a kapitány és a kormányos, nem pedig a legénység a felelős. A magyar diplomáciai kar és a külpolitikai szakapparátus jelentős részében jól képzett, szakmailag elkötelezett, józan diplomatákból áll. Ez még a minisztériumot sújtó három kirúgási hullám után is nagyrészt igaz. Néhány képviseletünkön a diplomaták személyes presztízsük utolsó morzsáit használják fel arra, hogy védjék a védhetetlent. Többnyire már rég nem karriermegfontolásból, hanem szakmai becsületből, jobb meggyőződésük ellenére. A befolyás, a mozgástér és a presztízs azonban ezen a szinten is szorosan összefügg.
Amikor az ország a nemzetközi élet páriájává válik, a képviselet legfeljebb formális jelenlétet jelent. Amikor minden lehetséges partner és ellenérdekelt fél tudja, hogy a magyar diplomata minisztériumi értékelésében kizárólag a tető alá hozott gazdasági ügyletek számítanak, akkor a legtehetségesebb diplomatát sem nehéz porszívóügynökké silányítani, és akként kezelni.
Mit lehet még tenni?
A felelősséget tehát tudjuk, az eredményt látjuk. Ellenzéki körökben nyilván az is felmerül, hogy ekkora külső kudarc talán a kormány egészét is képes maga alá temetni. Én azért nem táplálnék ilyen vérmes reményeket, mert ez a várakozás azt feltételezi, hogy külső partnereink számára legalább mérsékelten fontos, hogy mi történik Magyarországgal. Félek, már ez sincs így. Ráadásul a nemzetközi politika az a terep, ahol a „minél rosszabb, annál jobb” politikai számítása szinte soha nem válik be. Márpedig ebben az esetben három és fél év nemzetközi elszigeteltség akár egy évtizedre lebéníthatja a magyar külpolitikát, akárki veszi át a kormánykereket 2018-ban. Magyarország nem engedheti meg magának, hogy egy zátonyon ülve figyelje, merre mennek mások.
Általában is igaz, de válságos időszakokban még inkább: kis ország hatékony külpolitikai működésre csak akkor képes, ha a legfontosabb irányvonalak és a legégetőbb tennivalók kérdésében nagyon széles belső politikai támogatottságot tud kiépíteni. Valójában még a nagyhatalmak is így vannak ezzel, ha legalább minimálisan demokratikus a belső politikai berendezkedésük. Az amerikai külpolitika demonstratív kétpárti lépései nem pusztán üres politikai gesztusok vagy a belpolitikai pozicionálási harc aktuális eredői. A választónak is szólnak, de főleg a külvilágnak üzenik: ebben a kérdésben együtt gondolkodunk.
Magyarország külpolitikájával már akkora a baj, hogy az Orbán-kormány mindenkori válságkezelő technikája, a harcos előremenekülés már nem tud segíteni. Még ha egyetértenénk is a keleti nyitás ésszerűségében (nem értünk), az újsütetű „stratégiai partnerek” számára Magyarország csak addig fontos, amíg a nyugati integrációs intézmények tagja, esetleg aktív szereplője. Az ő szemükben az értékünk szó szerint a helyi érték. Ezért aztán a kormány fölöslegesen áltatja magát és híveit azzal, hogy további szabadságharcos retorikával és kis külső kompromisszumokkal kezelhető lesz a helyzet. Az integrációs intézményektől való teljes „függetlenségbe” pedig nagyon gyorsan belerokkannánk.
Mindenképpen új külpolitikai irányra, a külkapcsolati stratégia teljes megújítására van szükség. Ennek kialakításához és higgadt végigviteléhez azonban már nem elég a kormány kétharmados elszánása. Olyan külpolitikával, amely nem a háromharmad érdekében fogalmazódik meg, és nem a zátonyról levezető utat keresi, időt talán lehet nyerni (az sem biztos), de életet, mozgásteret semmiképpen. A hitelesség visszaszerzésének komoly intézményi, politikai feltételei vannak.
A minimális külpolitikai konszenzus feltételei
Hogy ez a bűvészmutatvány sikerüljön, alapvető változásokra van szükség. Legelőször is létre kellene hozni a parlamenti pártok delegáltjaiból egy olyan jószolgálati külpolitikai tanácsot, amelynek tagjai hajlandók arra, hogy a bizalom visszaszerzését célzó tárgyalásokon megfigyelőként részt vegyenek, és azt a belső konszenzus erejéig támogassák. Ez a grémium az amerikai kétpárti diplomáciához hasonló feladatokat látna el. A kritika jogát a résztvevők nem vesztenék el, csak abban köteleznék el magukat, hogy addig támogatnak külső porondon is egy-egy külpolitikai lépéssorozatot, ameddig az tényleges egyetértésen alapul. Feladatuk valódi jószolgálati küldetés. Nyilván a tárgyalások, külpolitikai lépések természetétől is függ, hogy hol és mikor vesznek aktívan részt a tényleges diplomácia menetében, de a lehető legteljesebb képet kell kapniuk arról, hogy mikor milyen megfontolásból mit szándékozik tenni a kormány. Ehhez persze az is kell, hogy az ellenzék ne támasszon eleve teljesíthetetlen követeléseket a részvételért cserébe.
Hogy mi legyen a széles körben elfogadható új irány, az hosszabb elemzést, alapos vizsgálatot igényel. Ennek elősegítésére a kormánynak azonnal fel kellene vennie a kapcsolatot a néhai Külügyminisztérium néhai stratégiai tervező főosztályának egykori vezetőivel, és a felügyeletükkel, szakmai támogatásukkal minél gyorsabban fel kell tárni az ország tényleges külkapcsolati állapotát, a külügyek pontos leltárát, össze kell állítani a legsürgetőbb bizalomépítő lépések listáját, amelyet a jószolgálati tanács megfontolhat, és képviselni tud.
Ezen biztosan szerepelni fog a transzatlanti viszonyrendszer, a Déli Áramlat kérdése és a kapcsolatok rendezése a balti államokkal, de ez csak a kezdet lehet. A legrövidebb időn belül elő kell készíteni a külkapcsolati stratégia teljes és alapos felülvizsgálatát, amelynek vitáját a lehető legszélesebb nyilvánosság előtt, a lehető legtöbb szereplő bevonásával kell végigvezetni. Tudom, hogy ez merőben idegen az Orbán-kormány eddigi hatalomgyakorlási technikájától, de éppen ez az, ami esélyt adhatna az elillant bizalom és presztízs visszaszerzésére.
A politikai iránymódosítás elfogadtatásához természetesen személyi konzekvenciák levonására is szükség van.Magyarországnak volt már olyan külügyminisztere, akár az előző ciklusban, aki képes volt személyes hitelével megoldani már-már reménytelennek tűnő diplomáciai feladatokat.
Magyarországot ma nem az fenyegeti a legjobban, ha bizonyos hatalmak megharagszanak ránk, hanem ha úgy néznek el mellettünk, mintha nem is lennénk.
