A felmérés során kiderült, hogy – alighanem a helyi, jól szervezett közétkeztetés miatt – nem az élelmezés jelenti a legnagyobb gondot a családok számára, sokkal inkább az orvosi kezelésekkel járó kiadások, a gyógyszerek költségeinek, valamint a számlák fedezetének előteremtése. Bass László azt említi: volt olyan gyerek, aki azért maradt le a tanulásban, mert nem látott jól, de szüleinek nem volt pénzük szemüveget csináltatni.
A családok 40 százalékának van villanyszámla-elmaradása, pedig sokuk már kártyás villanyórát használ. A házak felénél nincs vezetékes víz, a telepi háztulajdonosok 35 százaléka tartozik vízdíjjal. Az itt élők lehetőségeiről sokat elárul, hogy az ország harmincnegyedik legszegényebb kistérségébe tartozó faluban és környékén alig akad állás, a munkanélküliség a 15-20 százalékot is elérheti. Különösen úgy nehéz a kitörés, hogy a telepen élők közül két-három embernek van csak középfokú végzettsége, a megkeresettek felének pedig még a nyolc általánosa sincs meg.
|
| Fotó: Mirkó István / Népszabadság |
Noha a rimóci telep statisztikái elrettentők, a kutatás készítői úgy vélik, „a romlás nem a település sajátosságaiból fakad, 2009 és 2014 között a hivatalos adatok szerint Magyarországon a jövedelmi szegénységben élő gyerekek aránya 20 százalékról 25 százalékra nőtt”. A hátrányos helyzetű kistérségekben pedig értelemszerűen az átlagosnál nagyobb mértékű volt a szegénység térhódítása. Bass László szerint az azért árnyalja a képet: a térségben sokat tett és még komolyabb terveket szőtt a Magyar Tudományos Akadémia Gyermekszegénység Elleni Program Irodája. Csakhogy időközben „kivéreztették, megszüntették” a Ferge Zsuzsa vezette irodát.
– A templom mellett tovább felfelé. Ahol aztán véget ér az út, ott kezdődik a telep
– igazít útba a rendezett Rimóc központjában egy férfi, és felmutat a közeli dombra. Amit a helyiek hegynek mondanak. Cigányhegynek. Eltévedni sem lehet: ahogy elfogy az aszfalt a meredeken emelkedő Hunyadi úton, úgy sokasodnak a roskadozó házak. S bár a mindent átható szegénység messziről látható, érzékelhető, ez a telep más, mint a többi. A kertek, udvarok zömét viszonylag rendben tartják, a kutyák többsége megkötve, s csak elvétve látni iskolaidőben lődörgő gyerekeket, munkaidőben henyélő férfiakat. Ez pedig akkor is így van, ha tudható: akadnak kisebb-nagyobb konfliktusok a romák és nem romák között, előfordulnak áramlopások, és miként egy helybeli fogalmaz, hajnalig tartó hangos „dajdajozások”.
– Ó, baszd meg ezt a rohadt sok sarat! – káromkodja el magát a 38 éves asszony, Kormány Lászlóné, Mónika, amint az esőben felázott utcában papucsban csúszkálva tart hazafelé. Akkor enged fel csak dühe, amikor a bokáig érő sárból végre betoppan vályogházuk konyhájába. Saras papucsát levéve vezet körbe otthonukban: hosszú, szerteágazó repedések festenek különös mintát az itt-ott omladozó, penészes falakra, de nagy rend van a házban. A padlón tiszta szőnyegek, a szekrényeken egy porszem sincs. A gyerekszobában is minden a helyén: a pár ruhadarab hajtogatva a polcon, és a kevéske játék is katonás rendben sorakozik. A falon megkopott poszter, a sarokban sparhelt, azon pedig borításától megszabadított grillsütő. A pirosan izzó fűtőszálakon melegedik az ebédre való.
|
| Fotó: Mirkó István / Népszabadság |
– Csak egy kis levest csinálok, olcsóbb ezen melegíteni, mint fával megrakni a tűzhelyet – magyarázza az asszony. Spórolni márpedig nagyon kell: ő munkanélküli, férje közmunkás, és négy gyerekről kell gondoskodniuk, havi 150 ezer forintból kellene valahogy kijönniük. „Hatan vagyunk, csak kenyérből két kiló kell egy nap” – mondja.
Amikor arról kérdezzük, mire volna leginkább szükségük, egy másodpercig sem gondolkodik:
„Fürdőszobára. Fazékban kell melegítenünk a vizet, lavórban fürdünk.”
Aztán hosszas hallgatás után azt mondja: „Egyszer azért jó lenne leköltözni a faluba!” Ezt azonban nem csak azért látja reménytelennek,mert nincs egy fillérjük sem: mostani házukat sem tudnák eladni. Azt meséli, ma már a telepen úgy sem kelnek el a házak, hogy az egymilliós vételár felét kell csak letenni, a fennmaradó részt tízhavi részletben lehet kifizetni.
Két házzal odébb félve tessékel be házukba egy fiatal roma asszony. Nevét nem akarja elárulni, de életükbe bepillantást enged: közmunkás férjével ők is négy gyereket nevelnek, összesen 140 ezer forintból próbálnak megélni.
|
| Fotó: Mirkó István / Népszabadság |
– Tizenkét nap még a férjem fizetéséig, de már csak háromezer forintunk van – mondja, és kérdés nélkül is a konyha sarkában lévő, félig telt zsákra mutatva kezdi sorolni túlélési terveit. – Tegnap két óra alatt szedtünk ennyit bodzát. Jöttek a gyerekek is, így sokat gyűjtöttünk. Százötven forintot adnak kilójáért, egy-két ezret kapunk ezért. Aztán gyűjtünk még csigát, azt is százötvenért veszik át, és már kértünk fizetési előleget a férjem főnökétől. Az erdőből lehet hozni gallyakat, azzal fűtünk, tüzelünk. Ha más lehetőség nincs, akkor kölcsönkérünk.
Hogy a kölcsön újra szóba kerül, faggatni kezdjük az asszonyt: kitől tudnak pénzt kérni a telepen? Az asszony nem felel, de amikor az uzsorát említjük, dühösen legyint: ők, állítja, egy nyugdíjas nénitől kérnek, és a kisboltban is van egy kis hitelük. Ahogy feljebb kapaszkodunk a cigányhegyre, már több elhanyagolt portát látni. Egy nagyon kilóg a sorból:
kartonnal „befoltozott” ablakú, repedezett falú, rendezetlen, piszkos tornácú vályogház mellett takaros veteményes.
A tizenhét éves Bada Erik – aki épp akácot hasogat tűzifának – bevezet a házba, de rögtön átadja a szót feleségének, aki nemrég hozta világra fiukat, Erik Pablót. A tartózkodó asszony annyit mesél csak: az önkormányzat segített nekik elkezdeni a gazdálkodást, s már krumplit, hagymát, salátát, kukoricát termelnek. Ez pedig el is kél, mert nyolcan laknak együtt, és csak az édesapjának „van állása a közmunkában”.
A majd kétezer lakosú település független polgármestere, a községet 1990 óta vezető Beszkid Andor – aki gyerekszegénység helyett hangsúlyozottan a „szegény családok” kifejezést használja – sajátos módon világít rá, mit is jelent náluk az az adat, hogy a telepi gyerekek 95 százalékának nélkülöznie kell. Mint meséli, az iskolai menzán gondot okozott, hogy alig fogyott azokból az ételekből, amelyeket a gyerekek kevésbé szeretnek. Ezért aztán hétfőn tálalták az „utált” fogásokat: attól kezdve a gyerekek még repetáért is sorba álltak.
„A magyarázat fájón egyszerű: hétfőn még azért nem válogatósak, mert a hétvégén otthon nem kapnak eleget enni, így farkaséhesen mennek iskolába”
– mondja a polgármester.
|
| Fotó: Mirkó István / Népszabadság |
A menzatrükk jól mutatja a rimóci önkormányzat és a polgármester hozzáállását: hol önerőből, hol civil szervezetek, minisztériumok, önkéntesek segítségével szinte minden programot, ötletet kipróbálnak, amelynél minimális esély mutatkozik arra, hogy segíthetik a telepen élőket. Ezzel magyarázható, hogy „sok lábon álló” szegénységellenes programjuk van.Ma is működnek az évekkel ezelőtt létrehozott gyerekházak, amelyekben hétköznap reggeltől estig várják a kisgyermekes szülőket. Különös „játszóház” ez, ahol nevelési és életvitelbeli tanácsokat kapnak a szülők, miközben csemetéjükkel foglalkozhatnak. (A gyerekházban egyébként a cigányhegyen élő Csemer Petra az egyik segítő, akivel a telepen össze is futunk: a közmunkás férjével két gyermeket nevelő fiatalasszony büszkén mesél állásáról.)
Az önkormányzat elindított kiskert- és iskolakertprogramot is. Az iskolában egy helybeli kertészmérnök segítségével tanítják a fiatalokat, miként tudnak kertjükben zöldséget, gyümölcsöt termelni. Ez pedig már csak azért is fontos, mert a falu szépen felújított iskolájában szinte kizárólag telepi gyerekek tanulnak. –Sok mindent megpróbáltunk, hogy egy intézményben tartsuk a faluban élő gyerekeket, de nem jártunk sikerrel.
A nem roma iskolásokat szinte kivétel nélkül a szomszéd falu katolikus iskolájába viszik a szülők
– panaszolja a polgármester, majd úgy vonja le tanulságot: – Az oktatásban a mindenáron való integráció nálunk végül szegregációt teremtett.
Az iskolakertprogramot kicsit nagyobban is megvalósították: több önként jelentkező családnál – például a cigányhegy tetején lakó, már említett Badáéknál – az önkormányzat felszántotta a kertet és vetőmagot adott, így segítve a mini családi gazdaság beindulását. A programban 20 család vett részt az elmúlt három évben, s bár mindegyikük segítségre szorul még, a veteményes sehol nem veszett el. A „közgazdálkodás” még tágabb keretek között is működik. A jelenleg hetven embert foglalkoztató helyi közmunkaprogramot ugyanis az önkormányzat több projektre bontotta.
|
| Fotó: Mirkó István / Népszabadság |
A legkevesebben vízelvezető csatornát tisztítanak, söprögetnek, a legtöbben pedig a mezőgazdasági ágazatban dolgoznak. A falu földjein megtermelik a községi konyha zöldségigényének kilencven százalékát. Krumpliból még túltermelés is van,
a feleslegből pedig nemegyszer adtak már karitatív szervezeteknek.
Mindemellett hordós káposztát, vegyes csalamádét állítanak elő, és búzát is termelnek a közmunkások, amit megőröltetnek. A lisztet pedig azokhoz a közmunkás asszonyokhoz szállítják, akik tésztát készítenek a helyi konyhának. Mindezek mellett a falu létrehozott egy útkarbantartó brigádot is: rövid képzés után a községi kezelésben lévő utcák burkolatát javítják a közmunkások.
– A programjaink annyiban jól működnek, hogy az emberek jó része szívesen jár dolgozni, mert értelmes munkát végez, sokukban pedig lassan már valamiféle büszkeség is kezd kialakulni. Viszont ettől még sajnos igaz, hogy eddig csupán néhányuknak sikerült továbblépni a munkaerőpiacra. Ráadásul gépesítés nélkül drágábban tudjuk előállítani a terményt, terméket, mint ha a boltban vennénk, vagyis kormányzati támogatások nélkül nem működhetne a projekt – összegez a polgármester, aki szerint azonban ettől függetlenül nincs más út. – Csak a tanulás és a munka, egészen pontosan, a tanulás és az értelmes termelőmunka lehet kitörési pont a telepen élő emberek számára.
