Miközben Vogl Elemér Budapesten egy kölcsönkapott teherautó rakterébe pakolja társaival a hónapok alatt összegyűjtött adományok utolsó darabjait, majd száz kilométerrel odébb, a „céltelepülésen”, Nógrádsápon sorra érkeznek a helyiek a falu kultúrtermébe. A felnőttek feszengve ülnek le a fal mellé sorba állított székekre, a gyerekek azonban hamar feloldódnak. S tekintve, hogy kivétel nélkül nagycsaládosokat hívtak el az adományosztásra, kicsikből nincs hiány: fél óra sem telik el, a kilencszáz lakosú község kultúrterme már gyerekzsivajtól hangos.
– Most szóltak, hogy elindult Budapestről a teherautó! – jelenti be Grenácsné Erzsike, a Nagycsaládosok Nógrádsápi Egyesületének vezetője, főállásban a helyi háziorvos asszisztense és a falu alpolgármestere. A gyerekek – mintha csak tudnák, hogy ez nekik is jót jelent – még hangosabbá válnak, a szülők elmosolyodnak.
– Erzsike szólt, hogy egy budapesti úrtól adományokat kap az egyesület, ezért jöjjünk el mi is – mondja egy fiatalasszony, Oláh Anita, aki férjével, Oláh Attilával és öt gyermekével érkezett az adományosztásra. – Hálásak vagyunk, hogy gondoltak ránk, mert nagyon jól jön a segítség. Erzsike azt mondta, talán lesz egy konyhaszekrény a teherautón. Azt mi nagyon szeretnénk. Meg cipőt. Az mindig jól jön, ahol ennyi gyerek van.
Az asszony szűkszavúan mesél életükről. Főállású anyaként neveli a gyerekeket, akik közül a legkisebb kétéves, a legidősebb tizennégy. Férje egy váci gyárban dolgozik betanított munkásként. Azt mondja, egy hónapban – nem kis részben férje „viszonylag jó bérének” és a gyerekek utáni adókedvezményeknek köszönhetően – úgy 400–420 ezer forintból élnek. Ennek jó része azonban elmegy a házra és a rezsire. „Sokáig béreltük a házat, aztán megvettük. A korábbi főbérlőnk, az eladó rendes ember,mert hitelbe adta a házat, kézből kézbe, szóval ő adta a hitelt. Havi száznegyvenet törlesztünk, plusz hatvanezer a rezsi. Még két év két hónap van hátra. A fennmaradó pénz meg könnyen elmegy, ha hét embert kell etetni, ruházni. Arról pedig már nem is álmodhattam, hogy a lassan összedőlő konyhaszekrényünket segítség nélkül lecseréljük” – mondja az asszony.
– Már itt járnak Keszeg közelében! – ad később újabb helyzetjelentést „Erzsike”, s ekkorra már szinte teljesen megtelik a kultúrház. A gyerekek mind többször szaladnak ki, hogy lássák, jön-e már a teherautó. Filepné Tőzsér Gertrúd is alig tudja csitítani gyerekeit, az ikreket és a nagylányt. Gertrúd tanító a helyi iskolában, férje betanított munkás egy gyárban.
|
„Vogl úr, az Elemér segítsége mindent felülmúlt”
Teknős Miklós / Népszabadság |
Erzsike tőlünk kérdezte, mire volna szükség. Én egy szekrényt kértem. Nem panaszkodhatok, nekem is, férjemnek is van állása, de erre nem futja. A szekrény már luxusnak számít nekünk, nagy segítség lenne, ha nem kellene több tízezer forintot erre költeni – mondja az asszony.
A kultúrteremben összegyűlt 10-12 család „Erzsikéje”, azaz Grenácsné Uhlár Erzsébet az egyik alapítója a helyi nagycsaládos egyesületnek, amely csatlakozott a Nagycsaládosok Országos Egyesületéhez. A nógrádsápi szervezetnek 21 olyan család a tagja, amelyben legalább három gyermeket nevelnek a szülők.
– Tagcsaládjaink többségében legalább az egyik felnőttnek van állása, szóval nem tragikus a helyzet. Ezzel együtt, jól ismerve minden családot, túlzás nélkül mondhatom, mindenütt jól jön a segítség. Magam is három gyereket neveltem fel, így jól tudom, hogy ekkora családban mindig van helye ruhának, cipőnek, játéknak. Korábban is kaptunk már kisebb-nagyobb adományokat, de Vogl úr, az Elemér segítsége mindent felülmúlt. Az év elején egy telefont kaptunk tőle, kérdezte, van-e szükség ruhára, edényekre, háztartási gépre, bútorra. Köszönettel elfogadtuk a felajánlást,mire pár hónapja küldött is egy teherautónyi adományt. Nemrég megint hívott... Ma pedig ismét itt vagyunk – mondja Grenácsné Uhlár Erzsébet, s mesélne még tovább is a nógrádsápi nagycsaládosokról meg jótevőjükről, de megcsörren a mobilja.
– Megjöttek! Itt vannak az utca végén. – kiáltja el magát, mire a gyerekek zsibongva rohannak az utcára, és a felnőttek is szedelőzködni kezdenek. Néhány másodperc múlva harminc-negyven ember nézi, amint a fehér teherautó leparkol a kultúrház elé. A fülkéből fiatalos lendülettel pattan ki a hatvanas éveiben járó Vogl Elemér. Odaköszön az embereknek, aztán máris a raktérbe mászik, onnan kezdi irányítani a munkát. Nadrágja az első másodpercben felfeslik, de csak legyint erre.
– Itt egy jó kis kihúzható ágy, még a párnák is megvannak hozzá – csap büszkén a „csurig” töltött teherautó rakterének szélén álló ágyra. Ketten már ott is teremnek, vállukra véve szállítják be a kultúrterembe.
– Na, ez meg egy kiváló szekrény, akasztós, jó állapotú. Egy hagyatékból való –mondja Vogl Elemér.
– Kár, hogy az ajtaja nincs meg – jegyzi meg valaki halkan.
– Már hogyne lenne meg! Nem képzelik, hogy lomokat hozok!? – háborodik fel az adományozó, és „pufogva” jegyzi meg: –Ott vannak az ajtók, zsanérok, polcok.
– Ez jó is lenne nekünk – mondja halkan, de jól érzékelhető vágyakozással Filepné Tőzsér Gertrúd, ám gyorsan hozzáfűzi.
– Majd később kiderül, kié lesz, mindig mindent igazságosan osztunk el.
Közben több tucat zsák kerül elő a raktérből: cipők, ruhák vannak bennük. Aztán jönnek a szőnyegek.Majd dobozok: evőeszközök, poharak, karácsonyfadíszek.
– Ezeket egy idős asszonytól hoztam el. Budapesten, az Alagút közelében lakik. Tudja, hogy nagycsaládosoknak segítek, így ő is nekünk gyűjt. Szinte minden hónapban megyek hozzá egy jó adag adományért –mondja Vogl Elemér, és még lelkesebb lesz, amikor a raktérben „eljut” a háztartási gépekig. Csillogó szemekkel húz a raktér szélére egy mosógépet. – Ezt nézzék, tökéletesen működik, ötezerért vettem meg.
– Ez valakinek tényleg nem kellett? –hüledezik egy férfi, miközben leemeli a platóról.
– Látja, egyesek így pazarolnak! – ért egyet Vogl Elemére, és még odaszól: – Csak vigyázzon, mert az egyik lábat pótolni kell, hoztunk azt is, el ne veszítsék.
Az adományozó ezután diadalmas mosollyal húz elő egy különös készséget:
– Na, ez az a holmi, amit minden második budapesti család megvásárolt a TV Shopból, hogy aztán soha ne használja. Egy lábmasszírozó gép!
Jót derül ezen a falu népe, s végül egy idősebb asszony szólal meg: – Na, adja csak ide, kipróbálom, milyen hülyeségre költenek a pesti úri hölgyek!
Fél óra sem kell, kiürül a teherautó. Bent máris válogatják a „kincseket”. Az egyik zsákból óriási sportcipők kerülnek elő.
– Kire lehet jó 45-ös, 46-os cipő? – kiáltja el magát az egyik családapa, mire nyomban elcsendesül a terem.
– A Józsiék fia, az jó nagy darab gyerek! –mondja valaki, mire kollektív tanácskozásba kezdenek az egybegyűltek. Tíz perc telik el, sok telefont bonyolítanak le, de megtalálják a sportcipőhöz illő lábakat. Ezután újult lendülettel folytatják az osztozkodást. Oláh Attila erősen elgondolkodva álldogál, és a bútorokat mustrálgatja.
|
A szekrény már luxusnak számít
Teknős Miklós / Népszabadság |
– Azt nézem csak, hogy szépen össze tudnék állítani egy konyhabútort. Van, amit szétvágtak, de azokat helyrehozom, lefestem, olyan lesz, mint az új.
Néhány méterre tőle gyerekek állnak körbe egy dobozt, amiből társasjáték lóg ki. Izgatottan tépik fel a kartont, és kiabálva veszik sorba: filcek, kártyák, könyvek, bábuk, kisautók kerülnek a gyerekkezekbe.
Néhány perc múltán Vogl Elemér lép a terembe. Piskótával, ásványvízzel kínálják a férfit, aki pár szót szól az egybegyűltekhez. Beszél arról, hogy háromgyerekes apaként tudja jól, milyen boldogsággal jár a nagy család, de azzal is tisztában van, nehézséggel, nélkülözéssel, lemondással is együtt jár a sok gyerek. „Háromdiplomás emberként” – építő-, építész- és gazdasági mérnökként – szól a tanulás fontosságáról is, s kéri, soha, senki ne adja fel, mert csak az iskolán át vezet az út felfelé. Végül pedig – nem kis megrökönyödést keltve – kitér „vesszőparipájára”: „Az előbb cigifüstöt éreztem. Kérem, ne dohányozzanak! Nem egészséges és még drága is. Ne erre költsék a pénzt! Inkább szóljanak, szívesen ajánlok leszoktató tablettát, csak ne költsék erre a pénzüket! És ne feledjék, aki szenvedélyre költ, az ne várja el, hogy más segítsen rajta!”
Aztán a szavaival előidézett csendet kihasználva megköszöni a remek piskótát, jó egészséget kíván az egybegyűlteknek, reményét fejezi ki, hogy mindenki talál valami hasznosat, és már robog is ki a teherautóhoz. Búcsúzóul még visszaszól:
– Sietni kell, nem akarom, hogy miattam éjszakázzon a sofőr!
