„Szerintetek hova menjek? Németország vagy Svédország lenne jobb nekem? – kérdezi búcsúzóul az eddig megtett több mint ötezer kilométeres út után.
|
Ez a legnehezebb akadály a görög szárazföldtől Röszkéig: a macedón Gevgelija
Nake Batev / MTI/EPA |
„A menekültek nem állnak meg és nem fordulnak vissza” – legyint Craig Wherlock is. A brit tanár hét éve él Szalonikiben. Mint minden önkéntes, ő is a szabadidejében segít a menekülteknek – és értetlenkedik, amiért Magyarországon feltartóztatják a menekülteket.
A megpróbáltatás, ami Szalonikitől a menekültekre vár, az iráni szigor és a Földközi-tenger hullámai után szinte semmiségnek tűnik. Onnan már két nap alatt megteszik az utat a magyar határig. Reggel indulnak, kifejezetten számukra fenntartott buszok viszik őket a macedón határhoz közeli faluba, Evzoniba. Itt a görög rendőrök ötvenesével engedik át őket arra a 6-7 kilométeres sétára, amely földúton, autópályán és napraforgómezőkön át elvezet a Gevgelija macedón falu előtt húzódó határig. Ezen a ponton hatalmas készültség, rendőrsorfal állja útjukat. Rengeteg menekült várja itt, hogy átkelhessen, de egyszerre csak néhány tucatjukat engedik. Nem ritka az erőszak és a sérülés. Amikor szerdán ott jártunk, harmadik napja volt, hogy a macedón és a görög rendőrök könnygázzal tartották vissza a tömeget. Persze nem mindenkit kell. Aki nem akar közelharcot vívni, sátrat ver, vagy egy fa tövéből figyeli, ahogyan a biztonságiak üvöltve hadonásznak tomfákkal, és néha visszaszorítják a tömeget.
A görög–macedón határtól már sima az út. Egy gyors regisztráció után a menekülteket kiengedik a Gevgelija melletti gyűjtőtáborból. Annak a 72 órás tartózkodási engedélynek, amelyet itt kapnak, csak azon a körülbelül 500 méteren vehetnék hasznát, amely szőlőtőkék között vezet a gyűjtőtábortól a rájuk váró buszokig. Egy buszjegy a szerb határnál fekvő Tabanovcéig húsz euróba kerül. A macedónok pedig enyhén szólva nem vesződnek sokat az átléptetéssel. A két és fél órás út után a buszok egy Tabanovce melletti elhagyott vasúti sín mellett állnak meg, amely mentén a menekültek lazán átsétálhatnak Szerbiába. Rendőrök igazítják útba őket. Tartózkodási engedély senkit nem érdekel.
Az este már Presevóban, a szerb oldalon éri a menekülteket. Itt is regisztrálják őket, a buszok viszont már szabadárasak. A Belgrádig tartó 385 kilométeres útért általában 25 eurót kérnek, de hallottuk, amint valakinek 150 euróért kínálták az utolsó helyet a buszon. A görög indulástól számított 24. órában a menekültek már Belgrádban vannak, négy órával később pedig már a horgosi átkelőnél szállhatnak le a buszról.
„Ennek úgysem lesz vége. Ahonnan jöttünk, nincs létbiztonság, a tálibok után itt van a nyakunkon az Iszlám Állam. Naponta körülbelül négyezer ember hagyja el Afganisztánt, ennél kicsit kevesebb Szíriát”
– meséli egy afgán férfi, akit társaival együtt a buszsofőr igazít útba Horgoson a magyar határ felé. A vonatsínt követni itt már rutinnak számít. Ezren menetelnek egyszerre, a lábuk alatt kisgyerekek szaladgálnak, néha a fecnivé tépett tartózkodási engedélyek között. Pengésdrót a sínen nincs, a menekültek pedig mosolyogva fényképezkednek – már Magyarországon, a szabad világban, ahogyan ők mondják. Az a Röszke melletti gyűjtőpont, ahol a magyar rendőrök várják őket, innen még nem látszik.
