galéria megtekintése

Isten van, és az nem én vagyok

0 komment


Danó Anna

„László vagyok, függő. Már függőnek születtem, olyan családban éltem, ahol az alkohol a mindennapok természetes része volt. Kicsiként azt még nem értettem, mi a gond azzal, ha a nagymama és a nagypapa sokat iszik. Aztán apám sem tett másként. Ha ivott, haragos, kötekedő és agresszív lett. A nap legfontosabb kérdése az volt, hogy az apám milyen állapotban lép be az ajtón. Ha rossz kedve volt, akkor mindenkinek az lett. És jómagam is korán a pohár után nyúltam. Ittam, mert akkor úgy éreztem, más vagyok. Aztán jött a fű, 14 évesen használtam először. Ha szívtam, a világ lelassult, könnyűvé és nyugodttá vált. Már nem bosszantottak annyira mások dolgai sem..."

A nágocsi Reménység Alapítvány tizenhat éve foglalkozik  a függők  rehabilitációjával
A nágocsi Reménység Alapítvány tizenhat éve foglalkozik a függők rehabilitációjával
Teknős Miklós / Népszabadság

A nágocsi rehabilitációs otthon parányi szobájában heten üljük körbe a fiút, akinek ez a búcsú csoportülése, a hat hónapos rehabilitáció végére ért. Még egy ebéd, és délután vonatra szállhat. Mehet, vissza az életbe.

 

De most még egyszer számba veszi a társai és a segítők előtt, mi hozta ide, a kis somogyi faluba, hogy aztán megjárva a poklok poklát, megint nekiinduljon a nagy próbának, a szer nélküli életnek. A 29 éves László már másodszor éli át ezt a helyzetet.

Az első féléves terápia alatt gyűjtött ereje alig egy hónapig tartott ki. Az állandó éjszakai műszak, a kinti lét feszültségei gyorsan felették a tartását. Aztán ivott, mert megint nem állta meg a helyét. Ivott, mert szégyenkezett. Ha elfogyott a pénze, késsel fenyegette anyját, apját és testvérét. Ivott, mert rendőrt hívtak rá. Ivott, mert elhagyták az ivás miatt. Közben olykor-olykor felvágta az ereit. Ismeri a hajléktalanságot, a delirium tremenst, az alkoholmegvonással járó kézremegést, a halálfélelmes izzadást. És amikor azt hitte, hogy nincs már lejjebb, segítséget kért.

Amikor László másodszor is bekopogott Nágocsra, rosszabb állapotban volt, mint az első terápia előtt. „Azért jöttem vissza, azért vagyok itt, mert tudom, nincs menedék önmagam elől. És itt része lehetek valaminek, gyökeret ereszthetek, erőre kaphatok. Ha hibázom, szidás helyett újabb lehetőséget és segítséget kapok ahhoz, hogy mind ritkábban legyenek velem problémák."

Ahogyan beszél, már maga sem biztos benne, hogy el akar menni.

Ki is mondja: mennyire fél a változástól. Pedig hat hónapig minden nap azt gyakorolta, hogy mi lesz, ha megint kinn lesz.

A Somogy megyei Nágocson működő Reménység Alapítvány tizenhat éve foglalkozik alkohol- és egyéb függőségtől szenvedők rehabilitációjával. A hat hónapos intenzív programmal, miközben mindenkinek visszaidézi a saját poklát, egyben újra is építik a személyiségét. A módszer a rendszeresség, a percre pontos időbeosztás, a közös csoportbeszélgetések az önismeretről, a neheztelésekről, a visszaesés jeleiről...

Sokan nem akarnak inni, de nem tudják, hogy azt hogyan kell – állítja Horváth Gábor, az intézmény szakmai vezetője. Szerinte a legtöbb alkoholista képtelen saját érzéseivel harmóniában élni. Itt viszont begyakorolhatja, miként oldhatja a feszültségeket, a konfliktusokat szer nélkül.

Idegen, önmagukkal is küszködő emberek „záródnak" össze, és a nap minden pillanatát egymással kell tölteniük. Ez sok feszültséggel, lázadással jár. „Itt az Istenről két dolgot kell tudni. Hogy van, és hogy az nem én vagyok."

Sokan nem akarnak inni, de nem tudják, hogy azt hogyan kell – mondja Horváth Gábor
Sokan nem akarnak inni, de nem tudják, hogy azt hogyan kell – mondja Horváth Gábor
Teknős Miklós / Népszabadság

Kétfajta ember van: a függő és az, aki ezt tagadja. A létezéssel együtt jár a függőség, csak van, aki olyasmit talál magának, mint a szer, amely gyorsan és hatékonyan képes leépíteni a személyiséget; mások meg olyasmit, amit a társadalom jutalmaz, mint például a munkamánia vagy a társfüggőség. A szerhasználat kezdetétől a személyiségfejlődés gyakorlatilag megáll, ezért olykor felnőtt testbe szorult kamaszokkal indul a terápia. „Gyakran akár aprófát is pisilnének a szeretetért, elfogadni mégsem tudják. Inkább durvasággal, agresszióval reagálnak."

Az első harminc nap teljes izolációban zajlik, ezalatt nincs semmiféle kapcsolat a külvilággal, a családdal sem.

A cél az, hogy mindenki megtanuljon magára figyelni egy olyan közegben, ahol józanodó társak veszik körül, ahol önmaguk lehetnek, mert a körülöttük lévők is átélték mindazt, ami velük történik. Elemi erővel tör rájuk az érzés, hogy mennyire hiányzik a család. Ám ez az érzés nem azt jelenti, hogy valóban a családtagok után vágyakoznak. Minden bizonnyal szeretik őket a maguk módján, de miután az alkoholt még náluk is jobban szeretik, ez a vágy legtöbbször arról szól, hogy szabadulnának az alkoholnélküli létből.

Ferencnek, aki már meglett nyugdíjasként érkezett a házba, van visszaútja. Még nem telt el az izolációs idő, de annyi már kiderült: a családja, bár meg van fáradva, azért hazavárja. A férfin látszik, nem könnyű helyben maradnia, gyakran nézi az órát, hajtaná az időt. Már attól is feszültté, nyugtalanná válik, hogy a napirendben néhány perces csúszás van. Nagyon hiányoznak a gyere­keim... – böki ki.

A férfinak két diplomája is van. Erős személyiségű apja mellett soha nem volt egyszerű az élete. Most ultimátumot kapott a feleségétől: kijózanodik vagy válnak. Ferenc egyelőre a józanságot választja.

Valakinek az a mélypont, ha részegen megüti a gyerekét, és azt mondja: ilyet soha többet nem akarok tenni. Van, aki meg csak akkor jön, amikor már hajléktalanként, fizikailag és mentálisan is leépült, és a lábát is elvesztette a fagyás miatt.

Horváth Gábor szerint csak az a lényeg, hogy legyen egy pont, amikor felteszi a kezét és ki tudja mondani: segítsetek. Akkor kezdődhet el a terápia.

A nágocsi terápiában a minnesotai módszert használják. Eredményes, mert tízből hárman megtartják a józanságot később is. A többiek meg újra megpróbálhatják. Korábban 50-60 évesek jöttek józanodni, most egyre fiatalabbak, húszas-harmincasok. Míg az előbbiek addigra már voltak gyógyszerészek, építészek, orvosok vagy mérnökök, tehát felépítettek egy pályát, családot, amit aztán le is romboltak, addig a fiataloknak nincs ilyen hátterük. Az idősebbek esetében volt, amire büszkék lehettek, amire a terápiában is lehetett építeni. A fiatalokkal nehezebb.

Laci most a fővárosba költözik, egy félutas házban élhet három hónapig, ezalatt kell munkát találnia és megkapaszkodnia. Arra a kérdésre, hogy a fiatal férfinak milyen esélyei lehetnek szakma és munkatapasztalat nélkül, Horváth Gábor azt feleli: látni kell a határainkat, amit tudtunk, elvégeztünk. Őt most rábízzuk a jóistenre, hogy tegye meg, amit még tenni tud érte.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető