Európában ma egyébként általában a bizalmatlanság a jellemző: tavaly novemberben novemberében az emberek csaknem negyven százaléka volt rendkívül bizalmatlan a nemzeti és európai politikai intézményekkel szemben, miközben csak kilenc százalék volt az erősen bizakodók aránya. A gazdasági válság által leginkább sújtott országokban – ezek közé tartozik Spanyolország, Görögország, Portugália, Ciprus, Olaszország, Szlovénia és Írország – az átlagosnál is nagyobb mértékben nőtt az inkább elutasító álláspontot képviselő polgárok száma.
Az EU intézményei iránt mégis nagyobb a bizalom, mint a nemzeti intézmények iránt: 21 tagállam polgárai jobban bíznak az unióban, mint a nemzeti parlamentben. Magyarországon a kormányban idén májusban az emberek 34 százaléka bízott, miközben az Európai Uniót tekintve az arányuk már 56 százalék.
Nem igaz tehát, hogy a probléma a választók szerint kizárólag az EU-val van
– szögezik le a kutatók.
Bizarr, de az unió polgárai
azokban az intézményekben bíznak a legkevésbé, amelyeket közvetlenül vagy közvetett módon maguk választanak
– figyelmeztetnek egy sajátos ellentmondásra. A legkevésbé a nemzeti parlamentekben, kormányokban és pártokban bíznak az emberek, leginkább pedig a hadseregben, valamint a rendőrségben.
A bizalom összefügg a szubjektív jóléttel: akik elégedetlenek a saját helyzetükkel, azok kétharmada nem hisz a politikában, míg a magukat elégedettnek valók mindössze 28 százaléka nagyon szkeptikus. Ugyanakkor a dokumentum szerint a társadalmi beágyazottság mértéke, a személyes kapcsolati háló kiterjedtsége, a másoktól kapott segítség és támogatás fokozzák a politikába vetett bizalmat.
|
Orbán Viktor magyar miniszterelnök és Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke egyik kézfogása Donald Tusk európai tanácsi elnök előtt. Azokban az intézményekben bízunk a legkevésbé, amelyeket közvetlenül vagy közvetett módon mi magunk választunk
Burger Barna / Miniszterelnöki Sajtóiroda |
A tanulmányból kitűnik: a közösségi média a mobilizáció fontos csatornája azon pártok és mozgalmak számára, amelyek politikájukat a bizalmatlanságra építik. Ráadásul – mutatnak rá – a hasonlóan gondolkodó emberek radikalizálják egymást. Ugyanakkor a bizalmatlanság közös nevezőre hoz olyan felhasználókat, csoportokat és politikai mozgalmakat, amelyek gyakran a politikai spektrum két ellentétes végén helyezkednek el.
Érdekes megállapítás, hogy a menekültválság az összeesküvés-elméletek korábban nem tapasztalt burjánzását hozta el. A kutatók két fő irányzatot találtak:
a „hívők” egyik csoportja a cionista összeesküvés-elméletben hisz, amely szerint a zsidók és Izrael a felelősek a menekültáradatért. Mások szerint a menekültek a szunnita szélsőséges terrorszervezet, az Iszlám Állam trójai falova.
Egyszerűsítve: akik a zsidókat okolják, különböznek azoktól, akik a muszlimokat hibáztatják – ugyanakkor a két elmélet között vannak kapcsolódási pontok, és vannak csoportok, akik kombinálják a két magyarázatot.
Javaslatot tesznek a tanulmány szerzői arra is, miként lehet a bizalmat erősíteni. Az egyik feladat – a szkepszis egészséges szintjének fenntartása mellett – a bizalmatlanság paranoiás, irracionális mintáinak lerombolása. Emellett elengedhetetlennek tartják az állampolgári elvárások visszafogását, hiszen a bizalmatlanság sok esetben a politikai intézményekkel szembeni irreális elképzelések következménye.
Különösen a posztkommunista országokban tapasztalható, hogy az emberek az összes probléma megoldását a politikai intézményektől remélik,
és ezt a várakozást a pártok – különösen kampányidőszakban – még erősítik is. Ez a kutatás szerint viszont könnyen visszaüthet, és további bizalomvesztéshez vezethet.
A dokumentum felhívja a figyelmet arra, hogy a bizalom kialakításában és fenntartásában jelentős szerepe van az oktatásnak. Jelzik emellett, hogy a bizalmatlanság gyakran a tapasztalatok hiányából fakad, ezért a politikusok és a polgárok közti közvetlen kapcsolatoknak nagy jelentőséget tulajdonítanak.
