Maga a vita (a kifejezés, mint később látni fogjuk, erősen eufemizál) két fő szakaszban zajlik: az első részben a kisebbségi álláspont, illetve a kormánytöbbség véleménye fogalmazódik meg, vagyis általános képet kapunk arról, hogy mit gondolnak a tárgyalt törvényjavaslatról és a módosítások fő irányáról a parlamenti frontvonal két oldalán. A második szakaszban a benyújtott módosítókról tárgyalnak, illetve szavaznak.
Az ellenzéki felszólalók meglehetősen apokaliptikus képet rajzoltak föl arról, ami a 2016-os költségvetésből a fenntarthatóságra nézve kirajzolódik (tegyük hozzá: nem alaptalanul). A jobbikos Kepli Lajos arról beszélt, hogy a korábban önálló zöldhatóságok beolvadtak a kormányhivatalokba, ezt a változást azonban a büdzsé tervezete nem követi, pontosabban a költségvetés összeállítói elfeledkeztek több száz állami közszolgáról: a vonatkozó személyi kiadások sem a régi helyen (a földművelési tárcánál), sem az új helyen (a Miniszterelnökségnél) nem jelentkeznek. E pillanatban tehát úgy áll, hogy a zöldhatóság munkájának jövőre egyáltalán nem lesz költségvetési fedezete. A hibát a kormányzati apparátus jelen lévő képviselői elismerték, állítólag majd egy kormányzati módosítóval orvosolják a problémát, ilyet azonban eddig senki sem nyújtott be, vagyis a bizottság nem tárgyalhatott róla.
Az MSZP-s Heringes Anita többek között azt rótta föl, hogy – miközben az országban egy híján az összes jelentős hulladékos közszolgáltató veszteséges, a kormány továbbra is fejőstehénnek tekinti a szektort: a lerakási járulék és a termékdíjak révén ötször annyi pénzt szed be a területről, mint amennyit a hulladékkezelés támogatására fordít.
Az LMP-s Sallai R. Benedek (az FFB elnöke) pedig arra emlékeztetett: amikor a kormány bevezette azt a szabályt, hogy az 1200 hektáron felüli birtokrészekre járó földalapú támogatást elvonja, és ezzel milliárdos bevételektől fosztotta meg a nemzeti parkokat, Fazekas Sándor agrárminiszter több alkalommal, nyilvánosan, többek közt a parlamentben is megígérte: a költségvetésben fogják az intézményeket kárpótolni – az ígéret teljesítésének azonban nyoma sincs a jövő évi büdzsében.
Manninger Jenő, a bizottság fideszes tagja a kormánytöbbség véleményét úgy foglalta össze, hogy ez az adócsökkentés és a kibontakozás költségvetése (ami még akkor sem magyarázná a költségvetési elvonásokat, ha történetesen igaz lenne), majd elmondott egy olyan mondatot, amelyet érdemes pontosan idézni, annyira szép: „a kormány a költségvetéssel nem akadályozza meg, hogy uniós forrásokból a környezet állapota javuljon" (értsd: a magyar állam ugyan nem költ rá, de ha az EU annyira akarja, adjon rá pénzt). Ez egyfelől természetesen nonszensz, hiszen az egészséges környezethez való jog biztosítása nem uniós, hanem kormányzati feladat az alkotmány szerint, másfelől épp a vita során derült ki, hogy a kormány igenis megakadályozza az uniós forrásokból történő természetvédelmet – például azzal, hogy az uniós LIFE-pályázatokhoz a pénz lehívásához szükséges magyar önrészt sem biztosítja a nem kormányzati pályázóknak.
A fenti ráhangolódás után a Fidesz megpróbálta megakadályozni, hogy az ellenzéki módosítókról egyenként vitázzanak és szavazzanak: Bencsik János alelnök olyan ügyrendi javaslattal élt, amely szerint egy csomagban tárgyalták volna az összes módosítót (és természetesen egyben is szavaztak volna róla, garantálva, hogy egyik se élje túl a bizottsági szakaszt). Ezzel a korábban környezetvédelmi miniszterként szolgált Turi-Kovács Béla sem értett egyet, és a javaslat nem is kapott elegendő szavazatot, de a folytatásban ennek ellenére sem volt köszönet: a kormánypárti képviselők által dominált testület egyetlen ellenzéki módosítót sem szavazott meg. Így a nemzeti parkok nem fogják megkapni a kormány által jegyzőkönyvbe mondott kompenzációt, környezeti kármentesítésre (például az Ilatos útihoz hasonló haváriák elhárítására) egyetlen fillért sem terveznek be a költségvetésbe (erre a célra a környezetügyi államtitkár nemrég még ötmilliárd forintot ígért), és nem kapnak pénzt az állami feladatokat átvállaló civil zöldszervezetek sem, akiknek 2002-ben, az első Orbán-kormány utolsó költségvetéséből még 1,2 milliárd forint jutott (pedig akkor még nem is teljesítettünk ilyen jól).
Nem sikerült 50 millió forintot félretenni a kiszáradó Szigetköz monitorozására sem, ami – Sallai R. Benedek szerint – azért baj, mert a magyar oldalon a monitoring tavaly óta szünetel, miközben a szlovákok a saját oldalukon, a duzzasztással érintett területen folyamatosan mérnek. Így viszont nem fogjuk tudni igazolni, hogy környezeti károkat okoz a Duna elterelése, ami nagyban megnehezíti a későbbi vitarendezést. Sallai szerint az említett 50 milliót még abban az esetben is biztosítani kellene, ha ettől felborul a költségvetési egyensúly (nem vicc: a kormány jelen lévő képviselője ezzel magyarázta, hogy miért nem adnak rá pénzt), mert ez a nemzeti érdek. A minisztériumi ember még megpróbálkozott egy érvvel: szerinte az agrártárca fejezetéből el lehet különíteni a szükséges pénzt, ha annyira fontos – erre azonban az LMP-s Sallai felhívta a figyelmét, hogy a vízügyi feladatok évek óta a Belügyminisztérium költségvetési fejezetében vannak, majd megköszönte, hogy a kormány ilyen felkészült szakembert küldött a bizottsági vitára.
