galéria megtekintése

Horn Gyula, az utolsó baloldali csillag

16 komment


Tanács István

Horn Gyula volt a demokratikus magyar baloldal utolsó reformcsillaga, aki képes volt fölemelni, és sikeressé tenni a Magyar Szocialista Pártot. Az ő hagyományára lehet támaszkodni – de új kezdeményezésekre volna szükség – hangzott el A reformkörök élete és halála című kötet szegedi bemutatóján.

Megjelent egy könyv az idei könyvhétre, amely egy, az MSZMP reformköreiről szóló tavalyi emlékkonforencia elődásait, hozzászólásait, korabeli híradásokat, dokumentumokat, továbbá egy rendkívül részletes kronológiát tartalmaz. Aki egykor részt vett e reformkörökben, büszke és keserű egyszerre. Amikor 1988 októberében tudszoc-tanszéki oktatók, fiatal pártbizottsági munkatársak elkezdtek szervezni a párton belül széleskörű beleszólási lehetőséget követelő mozgalmat, kellett ehhez még bátorság, őszinte hit, és kockázatvállalás.

Sipos József történész, egykori reformkörös szerint a párttagság alsó rétegei, „a talpasok" emelték föl szavukat, és követeltek demokráciát. Géczi József későbbi országgyűlési képviselő az egyik dokumentumra utalva pontosított: szabad választásokat követeltek.

A reformköri mozgalom igen sokszínű volt, rengeteg kritikát és javaslatot fogalmazott meg – de kívülről, a külföldi és magyar médiának, hazai ellenzéki csoportoknak mindig az volt a fő kérdése vele kapcsolatban: szakítanak-e a párttal? Rájuk támaszkodva szakít-e a párttal Nyers Rezső és Pozsgay Imre? A már szerveződő ellenzéki mozgalmak, pártkezdemények egyfelől megvetették őket, a múlt részeseinek tartották, másfelől a visszarendeződéstől való félelem hisztérikus hullámaiban hozzájuk futottak információért, vagy segítségért. A kerekasztal-tárgyalásokon nem jutott nekik szerep – a rendszerváltást mindinkább a maguk sikerének kívánó ellenzéki pártok a reformköröket az állampárton belüli torzsalkodás szereplőinek minősítették.

 

Géczi József szerint a reformkörök szerepe az 1988 őszi szerveződésüktől 1990. május 26-27-ig, Horn Gyulának az MSZP elnökévé választásáig tartott. Horn volt az utolsó nagy formátumú vezetője a magyar baloldalnak, aki képes volt egységbe szervezni és emelkedő pályára állítani, majd egyetlen ciklus alatt visszavezetni a hatalomba a baloldalt.

Géczi József, a könyv felelős kiadója azt mondta a bemutatón: az 1990-es választást csúfos vereségként élte meg az MSZP – pedig győzelem volt. Bejutottak a parlamentbe – egyedüliként a baloldalról, amely akkor is nagyon megosztott volt. Ha összeadjuk a Petrasovits Anna vezette Szociáldemokrata Párt, a Munkáspárt, a Magyar Néppárt, és a Hazafias Népfront körül alakult Hazafias Választási Koalíció elveszett szavazatait, akkor az MSZP szavazataival együtt az első szabad választáson is körülbelül 25 százalékot kapott a baloldal – de csak egy pártja került a parlamentbe. Négy év múlva, Horn Gyula vezetésével az MSZP a szavazatok 32 százalékával a mandátumok 54 százalékát szerezte meg. 1998-ban az MSZP több szavazatot kapott, mint 1994-ben – az SZDSZ kapott annyival kevesebbet, hogy elment rajta a választás.

Abban, hogy a békés rendszerváltozás végbe mehessen, és a szabadon választott parlamentben erős baloldal képviselhesse a szavazóit, a baloldal négy „reformcsillaga" vállalt elévülhetetlen szerepet.

Pozsgay Imre nélkül nem történhetett volna meg a békés rendszerváltás előkészítése. Igaz, azzal, hogy a négyigenes népszavazáson megbukott, örökre kicsúszott alóla a talaj, mert meghiúsult az álatala elképzelt nemzeti centrum elképzelése, amely átvezette volna az országot a demokráciába. A másik reformcsillag Németh Miklós, az átmenet miniszterelnöke volt – Géczi szerint állócsillag, mert megállt annál a szerepnél, amelyet a rövid átmenetben betöltött. A harmadik Nyers Rezső, aki átmeneti elnöksége idején egyben tartotta, és bevitte a parlamentbe a sokféle áramlatból álló, sokfelé húzó pártot. De a legfényesebb csillag Horn Gyula lett, aki vállalta, hogy beviszi az MSZP-t a Szocialista Internacionálába, a hazai politikai életben pedig harmadik politikai erővé teszi.

Megtette: a baloldal nemzetközi pártcsaládjába befogadták a szocialista pártot, amely már a következő választást megnyerte. Horn nem akarta összemosni a szociáldemokráciát és a liberalizmust – a történelem utólag őt igazolta.

Szó esett a könyvbemutatón arról is, hogy már a reformköri mozgalomban megjelent számos, későbbi törésvonal. Például a „népies-urbánus ellentét". A budapesti reformkörök sokkal közelebb álltak a liberális irányzatokhoz, mint a vidékiek. Utóbbiak azt az életszínvonalat féltették, amelyet a vidéki lakosság és a munkásosztály a Kádár-rendszerben elért, és már látszani kezdtek a lecsúszás jelei. Féltek attól is, hogy a kapitalizmus visszahozza a marxizmus alapműveiben leírt durva egyenlőtlenségeket, a tömeges elszegényedést, és kevesek mérték nélküli meggazdagodását.

Körükben ezért inkább valamilyen harmadik út, demokratikus szocializmus volt az elfogadható jövőkép. A liberális vonzalmúak viszont azt erősítették, hogy nemzetközi versenyképesség, és az ehhez szükséges tőke és tudás nélkül nem építhető sikeres társadalom.

A reformköri mozgalom az MSZP kormányzati ciklusai alatt gyakorlatilag elsorvadt. Eszméinek legfontosabb részét a társadalompolitikai tagozat tartotta életben – a TPT azonban mindinkább perifériára került az MSZP-ben. Ahogyan tiszteletbeli elnöke, Gazsó Ferenc fogalmazott: a tőkelogika háttérbe szorította a társadalmi logikát. A reformkörösök között időről időre felmerül a kérdés: pusztán történelem az a szűk két év, míg a körök aktívak voltak, vagy van üzenetük a mának is? Többen úgy vélik: ha van időszerű üzenet, az nem lehet más, mint visszatérni a tőkelogikától az egyenlőség és a szolidaritás eszméihez.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.