Géczi József szerint a reformkörök szerepe az 1988 őszi szerveződésüktől 1990. május 26-27-ig, Horn Gyulának az MSZP elnökévé választásáig tartott. Horn volt az utolsó nagy formátumú vezetője a magyar baloldalnak, aki képes volt egységbe szervezni és emelkedő pályára állítani, majd egyetlen ciklus alatt visszavezetni a hatalomba a baloldalt.
Géczi József, a könyv felelős kiadója azt mondta a bemutatón: az 1990-es választást csúfos vereségként élte meg az MSZP – pedig győzelem volt. Bejutottak a parlamentbe – egyedüliként a baloldalról, amely akkor is nagyon megosztott volt. Ha összeadjuk a Petrasovits Anna vezette Szociáldemokrata Párt, a Munkáspárt, a Magyar Néppárt, és a Hazafias Népfront körül alakult Hazafias Választási Koalíció elveszett szavazatait, akkor az MSZP szavazataival együtt az első szabad választáson is körülbelül 25 százalékot kapott a baloldal – de csak egy pártja került a parlamentbe. Négy év múlva, Horn Gyula vezetésével az MSZP a szavazatok 32 százalékával a mandátumok 54 százalékát szerezte meg. 1998-ban az MSZP több szavazatot kapott, mint 1994-ben – az SZDSZ kapott annyival kevesebbet, hogy elment rajta a választás.
Abban, hogy a békés rendszerváltozás végbe mehessen, és a szabadon választott parlamentben erős baloldal képviselhesse a szavazóit, a baloldal négy „reformcsillaga" vállalt elévülhetetlen szerepet.
Pozsgay Imre nélkül nem történhetett volna meg a békés rendszerváltás előkészítése. Igaz, azzal, hogy a négyigenes népszavazáson megbukott, örökre kicsúszott alóla a talaj, mert meghiúsult az álatala elképzelt nemzeti centrum elképzelése, amely átvezette volna az országot a demokráciába. A másik reformcsillag Németh Miklós, az átmenet miniszterelnöke volt – Géczi szerint állócsillag, mert megállt annál a szerepnél, amelyet a rövid átmenetben betöltött. A harmadik Nyers Rezső, aki átmeneti elnöksége idején egyben tartotta, és bevitte a parlamentbe a sokféle áramlatból álló, sokfelé húzó pártot. De a legfényesebb csillag Horn Gyula lett, aki vállalta, hogy beviszi az MSZP-t a Szocialista Internacionálába, a hazai politikai életben pedig harmadik politikai erővé teszi.
Megtette: a baloldal nemzetközi pártcsaládjába befogadták a szocialista pártot, amely már a következő választást megnyerte. Horn nem akarta összemosni a szociáldemokráciát és a liberalizmust – a történelem utólag őt igazolta.
Szó esett a könyvbemutatón arról is, hogy már a reformköri mozgalomban megjelent számos, későbbi törésvonal. Például a „népies-urbánus ellentét". A budapesti reformkörök sokkal közelebb álltak a liberális irányzatokhoz, mint a vidékiek. Utóbbiak azt az életszínvonalat féltették, amelyet a vidéki lakosság és a munkásosztály a Kádár-rendszerben elért, és már látszani kezdtek a lecsúszás jelei. Féltek attól is, hogy a kapitalizmus visszahozza a marxizmus alapműveiben leírt durva egyenlőtlenségeket, a tömeges elszegényedést, és kevesek mérték nélküli meggazdagodását.
Körükben ezért inkább valamilyen harmadik út, demokratikus szocializmus volt az elfogadható jövőkép. A liberális vonzalmúak viszont azt erősítették, hogy nemzetközi versenyképesség, és az ehhez szükséges tőke és tudás nélkül nem építhető sikeres társadalom.
A reformköri mozgalom az MSZP kormányzati ciklusai alatt gyakorlatilag elsorvadt. Eszméinek legfontosabb részét a társadalompolitikai tagozat tartotta életben – a TPT azonban mindinkább perifériára került az MSZP-ben. Ahogyan tiszteletbeli elnöke, Gazsó Ferenc fogalmazott: a tőkelogika háttérbe szorította a társadalmi logikát. A reformkörösök között időről időre felmerül a kérdés: pusztán történelem az a szűk két év, míg a körök aktívak voltak, vagy van üzenetük a mának is? Többen úgy vélik: ha van időszerű üzenet, az nem lehet más, mint visszatérni a tőkelogikától az egyenlőség és a szolidaritás eszméihez.
