Hidegrekordok népe

– Honnét? – nézünk rá,mire elsorolja a jeleket:

– Csillagos volt az ég, cinkék szálltak az ablakpárkányra, az udvarra beállított egy szarvas, és megfájdult a térgyem. Hideg telünk lesz!

De Zabaron a mínuszok nem keltenek meglepetést, a mintegy ötszáz lelkes falucska ugyanis egy hidegkatlanban helyezkedik el, ennélfogva rendszeresen itt mérik a leghidegebb éjszakákat. A környékbeliek, akik kissé irigylik a zabariak országos hírnevét, ilyenkor csóválják a fejüket, s rosszmájúan állapítják meg, hogy Nógrádban sok helyen hidegebb lehet,mint Zabaron – csakhogy ebben a faluban van egy meteorológiai mérő, másutt meg nincs. Amikor ezt megemlítjük egy középkorú férfinak Külső-Zabar egyik utcájában, unottan legyint:

– Hagyjanak már ezzel a hülyeséggel! Minden télen idejönnek az újságírók, megjelenik a TV2 és az RTL Klub is, bemondják a rekordzimankót, és elmennek. Pedig kit érdekelnek a rekordok? Tudja, mi a fontos?

Hogy lassan kihal a falu.

Világgá mennek a fiatalok. Nincsen jövő. Erről írjon, ne a télről.

A helybeliekkel beszélgetve kiderül aztán, hogy a keserű ember nincs egyedül, mindenkiből ömlik a panasz. Azt mondják, a házak negyven százaléka eladó, mert kihaltak belőle. Sok az egyedül élő özvegyasszony, a családtagjaik másutt élnek, nem települnek vissza.

– Munkahely nincs, pénz nincs, vállalkozókedv nincs, iskola nincs, fiatalok sincsenek – magyarázza egy asszony –, pedig milyen szép kis falu lenne ez! Azt mondják, régen még Koncz Gábor is járt itt, tudja, a nagy színész. Itt vadászott, mert szép erdők vannak erre. Bíztunk benne, hogy majd lendít valamit rajtunk, de a fenét. Tudja, hogy tavaly a helyi adóból mennyi pénz jött össze? Háromezer forint. Egész évben!

– Itt valami tévedés lesz – mondjuk, s elmegyünk a községházára, hogy rákérdezzünk a helyi adóra Nagy Tamás polgármesternél, de az ötödik ciklusát kezdő faluvezető nincs benn, és sajnos nem hív vissza.

– Tamás sosincs bent – rántja meg a vállát mérgesen egy őszes férfi, amikor eljövünk a hivatalból. –Nem is itt lakik, hanem Ostoroson. Milyen polgármester az ilyen?

Megbeszéljük, hogy a „hidegmarketingre” föl lehetne építeni itt az idegenforgalmat, mert biztosan sok fiatal jönne bulizni az ország leghidegebb falujába, ha lenne itt söröző, étterem, panzió, korcsolyapálya, hóemberépítés vagy karácsonyi szánkóverseny. Fázzunk együtt Zabaron! E szlogent javasoljuk, mire egy asszony fölnevet:

– Talán pofázzunk együtt, nem? Mert a polgármester is csak pofázni tud.

De úgy tűnik, a faluvezetőt szeretik, tán azért, mert megszokták. „Mindent meg lehet szokni, a hideget, a szegénységet is.

Majd azt is megszokjuk, ha nem élünk.”

Ezt egy borostás, bajuszos embertől halljuk. Megtudjuk azt is, hogy itt szinte mindenki fával fűt, s egy évben tizenkét köbméter fát is eltüzelnek egy háztartásban. Egy köbméter fa 18-19 ezer forint, a tél tetemes kiadás. A minőséggel nincs gond, a környékbeli erdőkben akad elég akác, bükk, cser és gyertyán – azt mondják, fűtésre ezek a legjobb fajták –, csak a pénz kevés. Sokan nem veszik a fát, hanem lopják. Zabaron tudnak olyanokról, akik bíróság elé kerültek fatolvajlás miatt. De nincs mit tenni: aki havonta alig 23 ezer forint segélyt kap, az nem képes tüzelőt venni, mert enni is kell. Rákérdezünk, hogy a közeli városokba járnak-e zabariak dolgozni, mire részletes választ kapunk:

– Péterkére csak egy asszony jár, ő a húsboltban eladó. Tarjánba pedig elmegy a reggeli busszal Erzsó, Ákos, Éva, Bea, Laci... Várjon csak, ki még... A tanár úr, aztán Géza, Zolika, meg Tihamér...

Kicsit számolgatnak, s összejön tizenhat név. Egy asszony nagyvonalúan legyint: – Tudja, mit? Ne tizenhatot írjon, hanem huszonötöt. De az is semmi. Régen öt busz is megtelt zabariakkal, mind mentek a tarjáni gyárakba. De az még Kádár János alatt volt.

Zabaron szinte mindenki fával fűt. Senki nem firtatja, ki honnan szerzi be a tüzelőt Fotó: Veres Viktor / Népszabadság

A Kádár-rendszert többen említik, mondván, akkor volt itt utoljára jó világ.

– Az ötvözetgyár... Uramisten... – mélázik el kifényesedő tekintettel egy hatvan körüli férfi, s nincs szívünk megkérdezni tőle, hogy konkrétan mit gyártottak egy ötvözetgyárban. Nyeli a könnyeit az ugyancsak hatvan körüli Szekeres András is, aki a faluszélen lakik a nyolcvankét éves anyjával, s tíz éve munkanélküli. A fát hordja be télire, amikor megszólítjuk. Elmeséli, hogy azelőtt teherautó-sofőr volt, de már segédmunkásnak sem kell sehová.

– Azt mondják, öreg vagyok, nem kellek. Ötvenkilenc éves vagyok, hova menjek, mihez kezdjek? Haljak éhen? – kérdezi, s erről jut eszünkbe egy fontos kérdés:

– Fagyhalál előfordul Zabaron?

– Tényleg... – tűnődik el –, érdekes, azt még nem hallottam. Biztos azért, mert itt aztán tudjuk, hogy mi a tél, nem-e?