Nagyon kedves orvos fogadott, egy még kedvesebb asszisztenssel. Röviden és lényegre törően elmondtam fájdalmaim okát, mire összemosolyogtak, és a doktor úr közölte, hogy bajom bizony az ortopédiára tartozik. Hiába bizonygattam, hogy amikor megműtötték a térdemet, akkor a lábsebészeten feküdtem, ezért szerintem én itt és most jó helyen vagyok, és legalább egy pillantást vessen a fájó végtagomra. De nem.
– Menjen le a betegirányításra, kérjen egy időpontot az ortopédiára és majd ott megnézik a lábát. Itt írja alá, hogy nálunk megjelent
– tolta elém a beteg-jelenléti ívet az asszisztens és már kedvesen tessékelt is ki az ajtón.
Lementem. És láss csodát, azonnal volt időpont, már biceghettem is vissza az emeletre, ahol tárt ajtó fogadott. A közegészségügyi tündérmese azonban ezen a ponton véget ért.
– Jó napot kívánok! – köszöntem lelkesen a kissé mufurcnak tűnő orvosnak.
– Maga kijátszotta az egészségügyet!
– emelte meg a hangját köszönés nélkül. Hirtelen azt hittem, rossz helyen járok, és szakrendelés helyett a rögtönítélő bíróságra tévedtem, de az igazi fejmosás csak ezután következett. – Tudom ám én, miért ment a sebészetre, az ön fajtája ilyen. Azért, mert tudta, hogy akkor azonnal kap időpontot az ortopédiára, és nem kell várnia heteket. Megkerülte a háziorvost. Miért nem oda ment? Hát nem az az alap?
– A háziorvosom eredetileg kardiológus, a szív azért elég messze van a lábtól – próbáltam tréfával oldani a feszült helyzetet, de ez csak olaj volt a tűzre.
– Maga azt hiszi, mindent lehet? Hogy mi viccből vagyunk itt? Hogy mi csak azért vagyunk, mert az ilyen kerülőúton előretolakodókat várjuk? – zihált az orvos hasa az idegességtől, a szőrös köldök pedig megértően rám kacsintott a gomblyukak között szétfeszülő ing alól.
Minden bátorságomat összeszedve kikértem magamnak ezt a hangnemet, majd a mondatot nem befejezve elkezdtem mondani a panaszaimat.
– Mutassa! Álljon már normálisan! Maga még állni sem tud!
– alázott tovább. – Igen, itt van e'! Baker-ciszta. Jó nagyra növesztette. Mióta fáj a lába?
– Körülbelül két-három hete – tagadtam le a pihentetésre szánt plusz két hetet, nehogy újabb kiabálásra adjak okot.
– És eddig eszébe sem jutott elmenni a háziorvoshoz? – emelte fel ismét a hangját. Ekkor már szinte megállt a kés a levegőben. Az asszisztens a monitor mögé bújva figyelte tétlenül az eseményeket, és amikor ránéztem, együttérzően megrántotta a vállát.
Sokkoló csönd következett. Látszott, hogy az orvos kezd megnyugodni. Hagytam nyerni, és ez elégtétel volt számára, de az utolsó fricskát nem hagyhatta ki:
– Ez a ciszta egy tünet. Leszívhatják, de újratelítődik. De az is lehet, hogy felrobban. Ha kis szerencséje van, az egész lábával együtt.
Torokszorító zokogás kerülgetett. Nem hittem a fülemnek. Ilyen megaláztatásban legutóbb akkor volt részem, amikor általános iskolában csoportos tornazsákdobálást követtünk el matekórán, és az igazgató behívatta magához az egész osztályt szülőkkel együtt. A megszégyenítést ez az orvos olyan mesteri szintre fejlesztette, hogy a betegnek kedve támadt inkább magától meggyógyulni, semmint valaha még egyszer az életben igénybe venni a szakrendelő szolgáltatásait.
Mindenesetre elküldött MRI-re, hogy kiderítse a kiváltó okot, annak eredményével pedig visszarendelt magához. A „na még mit nem!” egy kellően finomított kivonata annak, amit akkor gondoltam. Az ortopéd szakorvos azonban gondoskodott róla, hogy a háziorvost ne ússzam meg. A képalkotó vizsgálathoz ugyanis kell egy vesefunkció-vizsgálat, amire nem kaptam beutalót a szakrendelésen. Másfél órás várakozás a háziorvosnál a beutalóért, másnap reggel kétórányi várakozás a szakrendelőben a vérvételen. Hatvanheten voltak előttem, a sor lassan haladt, mert csak két hölgy veszi a vért mindennap.
– Kevesen vagyunk ennyi emberre – ismeri be a tűszúrás előtt egyikük, amikor a székébe huppanok –,
akinek lehetősége volt rá, már egy-két országgal távolabb dolgozik.
Holnap délután lesz meg az eredmény, szorítsa öt percig, viszontlátásra.
Három napra rá kaptam időpontot MRI-re. Egészen addig úgy gondoltam, hogy ez Magyarországon csodának számít, amíg a helyszínre érve nem közölték, hogy ez a gép most nem üzemel, ezért ha sürgősen akarom elvégeztetni a vizsgálatot, akkor a város másik végében, egy másik kórházban talán fogadnak. Talán.
De ahhoz, hogy megtudjam, fél óra alatt át kell érnem Budapest egyik végéből a másikba a délutáni csúcsforgalom közepén. A lehetetlen küldetés fogalma testet ölteni látszott, ezért inkább új időpontot kértem.
„Most nem tudok adni másik időpontot, mert erre a hónapra már betelt minden hely. Telefonon próbálja a hónap utolsó hetében, akkor osztjuk a jövő havi keretet” – mondta a doktornő, pedig akkor még hónap eleje volt.
Erre azonban már nem volt szükség. Másnap, egy hirtelen mozdulattól melegség öntötte el a térdemet. Nem fájt, a jóslattal ellentétben nem robbant szét az egész lábam, egyszerűen csak eltűnt a ciszta. Mindenféle orvosi segítség nélkül. Úgy látszik, ebből az ellátásból ő sem kért.
