Számomra pedig a gyerekek maradnak meg. Leginkább az a tizenegy, aki a brazilok németek elleni meccse előtt halálra szánt angyalpofával kiabálta túl a világot a brazil himnusszal. Persze nem lehetett őket hallani, mégis túlkiabáltak mindenkit. Mi lehetett velük a 30. perc körül, 0-5-nél? És általában is, mi lesz azzal a sok csámpás, fényes arcú kölyökkel, aki kivezette a csapatokat, majd elengedte a kezeket, és feloldódott a futballnektárban?
Nehéz lesz megtudnunk. Hetven, más információk szerint ötvenöt országból de egészen biztosan 1408 gyerek mehetett végig a csillagporos úton, amely a játékoskijárótól a pályára vezetett, léphetett a fűre, amelynek illata ott minden másnál édesebb, és üzente jelenlétével, hogy vigyázzatok egymásra, figyelünk benneteket. Ez a McDonald’s Escort, őket ez a cég szervezte, a labdaszedőket, a zászlófelelősöket megint mások. Minden meccsre más kölyökcsapat vonult ki a hatalmas férfiak kezét fogva.
Ehhez négy-öt napot töltöttek – egy-egy kísérővel, jellemzően szülővel – Brazíliában. A pályára vezető útra sajnos nem ért el innen senki, nem jutott oda magyar gyerek. Ahogy a bírók közé sem magyar felnőtt. Csapat – persze, hogy nem. Úgy vagyunk kihagyva ebből a világmámorból, hogy azt elképzelni sem lehet. És mégis lesznek emlékeink, ugyanúgy, mint másoknak.
Drukkolunk Neymar miatt a braziloknak, Messi kedvéért az argentinoknak vagy Neuert látván a németeknek.
Talán nem olyan erősek, mint Farkas kapásgólja a brazilok ellen (egyre biztosabb meggyőződésem, hogy ilyen szűk mozdulattal, mégis ekkora erővel soha senki nem fog lőni) vagy a mexikói német–brazil, amit akkor mi szovjet–magyarnak voltunk kénytelenek nevezni, ha nem is ilyenek tehát, de lesznek maradandó lelki gyarapodást okozó élményeink.
Hogyan lehetséges ez? Azért gondolom, hogy ezt a kérdést fel kell tenni, mert egy labdarúgó-világbajnokság érzelmi tartománya az ultranacionalizmustól a legszenvedélyesebb nemzeti elkötelezettségig terjed.
Akkor hát hogy lehet, hogy ennyire kizárva mégis belül érezhetjük magunkat mi is? A csapatok e tekintetben sokat segítenek. Szimbolikus lehet a Boateng testvérpár. Két különböző német anya és azonos ghánai apa gyerekei, akik közül az egyik az apai a másik az anyai nemzet válogatottját választotta. Bármelyikük nemzeti elkötelezettsége megkérdőjelezhetetlen. Mégsem azonos.
Az algériai válogatottban többségben voltak a Franciaországban született játékosok (és Zidane sorsa hogy alakult volna, ha a szülei nem települnek át Európába, hanem maradnak Algériában?), a svájci csapatban alig-alig találhattunk kisgyerek kora óta odakötődő játékost, a német együttes üdítő elegye az ország sajátos labdarúgó-kultúrájának és az attól idegen zamatoknak, a francia együttes lassan két évtizede valóságos botránykő az ottani szélsőjobboldal szemében a maga színesen összetett mivoltában, és a sort folytathatnánk egészen odáig, hogy a természetesen változatos összetételű amerikai csapatban még egy anyai ágon magyar származású színes bőrű játékosnak is drukkolhatunk (Tim Howard).
Vannak még bonyolultabb helyzetek is. Ha valaki alig több mint húsz éve a világban rettegve tisztelt módon harsogta a Jugoszlavia, Jugoszlaviát, és most nemzeti alapon a horvátoknak drukkolt, vajon közömbös maradhatott-e a bosnyák meccseken? A szociológiai irodalomban bevezettek ezekre a helyzetekre egy fogalmat: substitute allegiance. Helyettesítő elkötelezettség, odaadás. Arról szól, hogy egy világban, ahol az emberek egyre gyakrabban több országot belaknak – tanulnak, dolgoznak, barátkoznak –, többes kötődések alakulnak ki.
Bármelyik kapcsolat alapján lehet valaki drukker. S legalább ennyire egy-egy aktorhoz kapcsolva. Drukkolunk Neymar miatt a braziloknak, Messi kedvéért az argentinoknak vagy Neuert látván a németeknek. Számtalan érvényes kötődés lehetőségét kínálja fel egy ilyen világfesztivál, s ezzel lehet összefüggésben, hogy egyben elemeli ezeket a kapcsolatokat. Kifestik magukat az emberek, jelmezekbe öltöznek, átadják magukat egy másik világnak. És mert már csak felstilizálva van ott a valóságos személyiség, meg is fér a másmilyenekkel.
Nem kell elválasztani egymástól a szurkolókat. A klubdrukkerek jelképesen a szülőföldjüket védik, amikor kiverik onnan az ellenfélhez tartozókat. Egy idegen országból kiverni más nemzet jelképeivel feldíszített embereket – erre már visszafogottabb a késztetés. Az ultranacionalizmus rítussá vált, és ezzel túllépett a destruktív, agresszív mozzanatokon. Nem utolsósorban ezért lehet könnyű szívvel mondani ilyenkor a gyerekeknek, hogy menjetek be a pályára, jó helyen lesztek ott.
Kicsiben, magunk, tökéletesen lejátsszuk ezt a játékot idegen segítség nélkül is
Nagy kár, hogy utána elengedjük a kezüket, és ők is a miénket. Pedig nagyon sokfelé lehetne még menni együtt. Sokféle vébé van Brazíliában is. Például Daniel Cohn-Bendité. A nemrég még EP-képviselő, volt ’68-as diákvezér Socratés nevű kisbuszával járta Brazíliát a futball-világbajnokság alatt. A magyar kormánnyal az EP-ben négy éven át keményen verekedő, mert azt féldiktatúrának tartó Cohn-Bendit egyvalamiben osztozik Orbán Viktorral: a futball szeretetében. Csakhogy itt is világok választják el őket.
Cohn-Bendit ezen az alapon – és komoly francia médiaháttérrel – balra tart Brazília útjain. Socratés, a három éve meghalt világklasszis futballista Cohn-Bendit nagy barátja volt, vakmerő demokrata. Az ő buszával most megkereste például Rait, aki ugyancsak világmárka ebben a sportágban, s most Sao Paulóban, a Vila Albertina favellában a legszegényebb gyerekeknek szervez futballakadémiát, amely nemcsak nevében az, hanem tematikájában is: nemcsak futballoznak – fiúk, lányok vegyesen –, hanem festenek, szobrászkodnak, színielőadásokat tartanak, mert Rai úgy gondolja, hogy foci nélkül nem lehet semmit csinálni, de a foci önmagában nagyon kevés.
Cohn-Bendit megtalálta Martát, a leghíresebb brazil női futballistát, aki egy külvárosi klubban tartott előadást a futballt is uraló egyenlőtlenségekről, a nők elnyomásáról, s ha már egyenlőtlenség, Cohn-Bendit utánament annak, hogy vajon miért van az, hogy a dél-afrikai kormánynak négy éve gondja volt arra, hogy a szegényebbek is láthassanak vb-meccseket, juttatott „segélyjegyeket”, de Brazíliában ilyesmire nem gondoltak. A favellák népe azt mondta, hogy végül is tök mindegy, hogy Japánban vagy náluk van-e a vébé, ha úgyis csak tévén nézheti.
El lehetett volna kísérni Cohn-Benditet egy csapatnyi Mcdonald’s Escort-gyerekkel, láttak volna szépeket, fontosakat, de jó lett volna odasétálni velük a Zuniga merénylete után szenvedő Neymar mellé, hogy lássák, vigasztalhassák, ahogy kellettek volna a zokogó kolumibiai James mellé a kiesés után, bekopogtathattak volna a bírói öltözőbe felvilágosítást kérni sok érthetetlen eset után, s körülállhatták volna Del Bosquét vagy Scolarit, megköszönve, hogy megtanulhatták, milyen az, amikor valaki szépen veszít.
Kézen fognám aztán őket, és elmennénk a felcsúti futball-Disneylandbe, megmutatnám az akasztói stadion romjait, elmennénk néhány gyommal vert bitumenes dühöngőbe, majd nyári futballóvodákba, hogy együtt megértsük: miként lehetséges, hogy éppen a mi gyerekeink vannak kizárva ebből a játékból, de azért nem annyira, hogy ilyenkor, nézőkként legalább ne örülhetnének neki. Mint az indiaiak – ők sincsenek rajta a futballvilágtérképen, mégis jól megvannak bőven többen már mint egymilliárdan. Nekünk ilyenkor azért rosszulesik a magány, nekik valószínűleg fel sem tűnik.
De már csak két évig tart. Akkor megyünk vissza Rióba, az olimpiára. Ha megtartják. A braziloknak ugyanis nyilvánvalóan elment a kedvük az egész világtól. Ebben viszont mi is jók vagyunk. Sőt még egy zárt kapus sorsdöntő meccs, mint a románok elleni, és kipateroljuk a FIFA-t is, mint az IMF-et. A négyezres felcsúti aréna pedig már mutatja az utat. Kicsiben, magunk, tökéletesen lejátsszuk ezt a játékot idegen segítség nélkül is. Úgy biztosan mi nyerünk. A többi – mint a favellákban – tévéből.
